társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

A mostani telihold mindig megvisel - Interjú Cs. Gyimesi Évával

„Lehet, hogy életkorom alkalmassá tenne pályakép-összegezésre, de most még nagyon a kezdetén érzem magam egy olyan időszaknak, amit legpontosabban az aspirantúra szó fejez ki. Egyetemi oktatóként 1977-ben „kandidáltam”, ami a szó szoros értelmében azt jelzi, hogy csupán jelöltje lettem valami magasabb fokozatnak, bizonyára a nagydoktorinak. Valami ilyesmire aspirálok magam is, de nem tudományos, hanem egzisztenciális értelemben: előbbre jutni az életem tényeinek, érzelmileg fontos élményeinek és szellemi hozadékának feldolgozásában. Ácsorgok a bölcsesség küszöbén: küszködöm.
Ezzel együtt járnak bizonyos tisztálkodási műveletek, amelyek vetkőződéssel szoktak kezdődni. Az ember lehántja magáról azokat a külsőségeket, személyiségrétegeket, szerepeket, amiket élete során akarva-akaratlan magára öltött.”


Cs. Gyimesi Éva: 1945-ben, amikor megszülettem, Kolozsvár még magyar többségű város volt, kisiskolás koromban is az. A statisztikák nem tudom, mit mutatnak, én az 50-es évek végétől éreztem, hogy a lakosság összetétele átrendeződik. Gyermekkori élményem, hogy a Horea úton, ha kiment egy osztály vagy mi, pionírok, akkoriban ez volt a divat, énekeltünk. Csapatostól mehettünk akárhova, temetőbe, emlékművekhez, még nem volt kötelező románul énekelni. Legfeljebb az állami és a szovjet himnuszt. A környezetemben a szomszédok, meg úgy általában a Kolozsváron meggyökerezett románok szépen beszéltek magyarul. És még megvolt az evangélikus szász, pontosabban a német eredetű közösség is, hiszen Kolozsvárt németek alapították, bajorországi németek. A körülbelül 150.000-es nagyságrendű város arculata nekem kedves volt. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása még ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abban a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkész-jelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Kőrössi P. József: Tudtátok, mi van abban a ládában?
Cs. Gy. É: Nem, csak később tudtam meg. Egyetlen gyermek voltam, és nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth Rádiót hallgattuk és ünnepeltünk csendben, anélkül, hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az „Édes Erdély, itt vagyunk” és mások. 3-4 éves koromban édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
A felnőttek szabadon beszélték, váltogatták a két nyelvet, nem a magyart a románnal, hanem a hivatalosat és a magánbeszédet. Szüleim nem voltak párttagok. Kisgyermek és -iskolás koromban még nem volt félelem. Legalábbis nem tapasztaltam akkora félelmet, mint később. Nem tudtam a kulákosításról, kitelepítésekről. Édesapám azelőtt magyar pénzügyőr volt, aztán „román finánc”-ként dolgozott egy ideig, alig láttam őt, lehet, hogy sokat tudott volna mesélni… Ma már nyilvánvaló lett számomra, hogy egy ilyen többszörösen kisebbségekből összegyúródott család, mint a mienk, valamiképpen magyarrá akart válni. Nagyon-nagyon értékelték a magyar nyelvet és irodalmat, és mind szebben és jobban akartak beszélni.
Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, akik más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval, György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Ő, Katica nagymamám, tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. Sejlik, hogy cseh-németek (szudétanémetek) voltak, még nem derítettem ki. Szóval, az ő egyik lányuk, nagyanyám, akit már Etelkának kereszteltek, német származása ellenére nem tudott szülei nyelvén.


A szerző további írásai

1 / 11 arrow

impresszumszerzői jogok