Tar Károly
A pokol tornácán
lehetnék magam is Lőrinc
jeles ősöm utóda
kardélre hányt orral
ijesztőképű lovag
lettem hát akarattal
örökölt tiszteletből
Szent Patrik nyomában
kegyesen kíváncsi zarándok
bőröm alá rejtett sebekkel
álltam a Vörös tó partján
láttam magam a pokol
tornácát ölelő tiszta vizében
lélekgondozásra jelentkezőkkel
motorcsónak repített
a szelídített Purgatóriumba
a perjel lovagként fogadott
sétára vitt a szigeten
Lőrinc bátyám idejében
volt itt jó és rossz
tenyérnyi fehér-fekete világ
kis üreg volt a pokol bejárata
mit betemetett az idő
térdelnek fölötte ma
imáikat mormolva
hitükben erősödni
óhajtó fáradt emberek
vízen és kenyéren élnek
három napig mezítláb járnak
fekhelyük többcsillagos
az esti hálaadáson
fiatal fekete prédikál
a szigeten minden
tiszta és korszerű
Lőrinc bátyám látomásairól
nem szóltam a személyzet
bő ebédjén sem a vacsorán
ahol a perjel vendégeként
kiváltságosan nagy adag sültet kaptam
Lőrinc pedig nem magát
hanem királyát látta
ledér asszonyállatokkal
kádfürdőben s hogy életét
másodszor is mentse
jobb erkölcsöket kívánt
felséges urának Zsigmondnak
az utazásban okosodva
szemben álltam a lovaggal
kíváncsian figyeltük egymást
láttam a pokol tornácán
félelmét köpenyegének
útporával lerázta hirtelen
kételkedést tanult ott lenn
a magamét hozzátehetem
ő Dante előtt, én Dante után
jártam s járom még
egy darabig a poklok
térdkalácsokkal fényesre
koptatott virtuális útjait.
