kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák. Kányádi Sándor. Belenőtt Arany János kalapjába

Egyes szám első személlyel kezdem: én úgy 1956-tól büszkélkedhetek Kányádi Sándorral! Orvostanhallgató voltam Marosvásárhelyen, és megvásároltam Virágzik a cseresznyefa című első verseskötetét. Kevéske zsebpénzből, sok megérzésből, ráérzésből. Páskándi Géza egy fémipari középiskola faliújságján fedezte fel tehetségét, én talán ebben a könyvben? Amit aztán tettem-vettem, bőröndben is hordozgattam, bentlakások ágyain lapozgattam. Nemcsak irálya titkait kutatgattam, hanem azt latolgattam nagy orvostanhallgatói tudatlanságomban: hogyan írhatnám túl? Pimasz kis gondolat volt a magamfajta diáktól, a „nevenincs”-től. Mindenesetre addig tettem-vettem, hordozgattam a könyvet, hogy „fényes-papíros” borítója elkopott, szétfoszlott. Nem tetszett üres, szürke kartonfedele: emlékszem, Sarmaságon – kezdő bányaorvosi legényszobámban – magam rajzoltam rá. Első oldalára egy íróasztalára hajló, hatalmas pennát tartó képzelt Kányádit, hátsó oldalára a virágzó cseresznyefát. Iskolásoknak gyártott kisecsettel, az orvosi rendelő pecsétpárnájának szánt fekete tustintával. Sokáig hányódott, hevert e könyv fiókokban, polcokon. Jó idő múltán, ám a legjobb időben került elő: 1994-ben az Ady líceumba járó Jutka lányom kiváló magyartanárnője, András Emese költő-diák találkozóra hívta meg Kányádi Sándort, aki akkor már a kolozsvári legnagyobbak között… (Minden magyar nyelven verset írók legnagyobbjai között!) A fekete tussal, vastag ecsetvonalakkal rajzolt cseresznyefa az egyébként megsárgult könyv borítóján hófehéren virágzott. A Költő elérzékenyülten nézte, aztán a belső címlapon páratlanul értékes ajánlással lepett meg: „Fábián Sanyinak köszönettel a hűségért öregedő szívem minden melegével.” Aláírás. Dátum: 1994. május 14.
Dicsekszem a dologgal, mert – korábban, úgy a nyolcvanas évek elején – volt idő, hogy igen-igen elmarasztalt. A nyomdászklubban, az Ady-körösök, Kortárs-színjátszók meghívására tartott találkozó alkalmából. Amikor is (mint nagyváradi anyósa-apósa háziorvosa) nagy önbizalommal mellé szegődtem. Sietett, gondolom, éppen a rokonsághoz.
– Ej, ej, barátom… hm… persze népszerű vagy a feleségem családjánál, de én most mégiscsak azt mondom neked, vedd komolyabban magadat! És az orvosi mesterséget! Ne igyál oly sokat! Ha csak költő lennél… na de talán még akkor se. Az öregek imádnak, tudsz a nyelvükön beszélni, köszönet, hogy meg-meglátogatod őket. Én viszont másként is látlak… Remélem, nem sértettelek meg?
Igazságérzetem volt, Sándornak igaza volt – mentegetőzve ugyan, de elfogadtam azt, amit mondott. A mentegetőzésem? Szokványos beszéd:
– Nem iszom sokat, hidd el. Amikor bányaorvos voltam, jóval többet…
– Ezek szerint neked a jóval kevesebb is megárt. Hidd el, a váradvelencei gyáraidban, amiket ellátsz, ez a híred.
Szigorú, ám nem rideg hangon beszélt. Végeredményben barátságos kézfogással váltunk el… Viszont mintha szomorkásan nézett volna rám.
Lapozgatom Szürkület című, 1978-ban megjelent kötetét. Felesége, született Tichy Magda hozhatta, hiszen dedikációja alatt ez áll: Kolozsvár, 1983. január… Hiányzik, hogy hányadik napja. Szövegébe ma beleérzem családja háláját is: „Fábián Sándornak és hazanépének barátsággal, szeretettel Kányádi Sándor.”
Nos, én 1983-ban nem jártam Kolozsváron. A könyvet csak küldhette. Merthogy a véletlen kedves játéka folytán a Műanyaggyárból (ahol orvoskodtam) Tichy Béla főkönyvelő egyszer megkért: vizsgáljam már meg ágyban fekvő anyját-apját, betegek. Elmentem a takaros Tichy-portára. Azt hiszem, akkor találkoztam először Tichy Béla húgával, Kányádi Sándornéval, aki szüleiért aggódva gyakran Váradra vonatozgatott Kolozsvárról. A szülők? Két lucid matuzsálem, mindketten túl a kilencvenen. Influenzások voltak, emlékezetem szerint egyikőjüknél tüdőgyulladást is találtam. Sikeresen kezeltem őket, megszerettek. Hosszú életük volt; később is engem hívogattak. Ahányszor házukhoz mentem, mindig barátsággal üdvözöltem Kányádi Sándort. Így aztán családja életének kis szegmensében jelen voltam.
További érintkezési pontok? A szalontai Csonkatoronyban az Arany János-múzeum, ahova ő, ha csak tehette, eljárt. Költözésekben összekuszálódott könyvtáramban hiába kerestem azt a híressé vált versét, amiben leírja, hogy fejére próbálta illeszteni Arany kalapját. Nem sikerült – a kalap nagy volt neki. A vers kicsengése az, hogy „hátha egyszer belenövök”. Magam is tartottam kezemben a jeles kalapot (hiszen néhány évig Imre öcsém volt e múzeum igazgatója), ám szemmértékre is láttam, hogy felpróbálnom csak kegyeletsértő bohóckodás lenne – vállig belesüllyedtem volna.
Találkoztam még Kányádi Sándorral – versek megjelentetése szintjén – az Új Tükör című hetilapnál járva (Budapesten, úgy 1988-ban). Fekete Sándor főszerkesztő büszkén tette elébem a lap egyik előző számát, ahol A fáraó írnoka című, szintén híressé vált ciklusa megjelent. A jeles főszerkesztő – miután tőlem is elfogadott két-három verset – ezzel adta tudtomra, hogy nem akárhol közlök.
Nagy fiaskónak tekintettem (a magam részéről), hogy a „halódó” Kelet–Nyugatnak üzengetéseim ellenére sem küldött verset az én Sándor bá… (szinte akaratom ellenére majdnem leírtam a „bátyám” szót, hiszen nyolc évvel idősebb nálam), szóval az én Sándor barátom. Verset írtam róla, magamat vigasztalót. Idézem az elejét: „Nem adhattál új verset, Sándor. / Mondottad, írtad kis túlzással százszor: / Te nagy bűnöd a versre való restség. // Éppen most nem, de egyszer talán mégis / persze, hogy írsz s persze közöllek én is – / együtt lakunk, hisz Csaba mennye sátrunk. // Királyfi-sátor, őrzője Te is vagy / s lesz még döngése buzogány szavadnak / ha tejút-parittyázást látunk.” (Megjelent a Kelet–Nyugatban, majd az Idő hintói című verseskötetemben.)
„Nekünk itt már semmi, de semmi keresni valónk”, írtad a Fáraó-ciklus utolsó versében (címére nem emlékszem). Írásban már akkor előlegezted áttelepedési szándékodat. Ami aztán sikerült is. Szerencsédre, szerencsénkre, hiszen végre a Nemzet sokszorosan kitüntetett költője-írója lehettél. (Akárcsak Lászlóffy Aladár, aki majdhogynem ugyanígy lett minden magyarul olvasó számára a szintén sokszorosan kitüntetett Nagy.)
Próbával Te, Sándor, próba nélkül Aladár – mindketten belenőttetek Arany János kalapjába!


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok