kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák. Lászlóffy Aladár: „Szeretem mások örömét is, mint önmagamét”


Értelmezhető emlékekhez visszavezető agykérgi alagútjaim bizony beszűkültek – alig tudom visszaidézni a Lászlóffy Aladárral való első találkozást, kolozsvári lakásán, ahova Kruch Miklós képzőművész vitt magával. Patinás, magas mennyezetű magánlakásra vélek emlékezni, zajos társaságra, ahol – a bemutatkozás percein túl – nemigen volt módom beszélgetésre. Mármint vele. Búcsúzáskor elhangzott a „hányszor és hányszor összefutunk még!” vigasz-mondat.
Most, hogy elhunyt (számomra váratlanul, egyébként nagyjából kiszámítható időben – rosszindulatú kór kínozta mintegy öt éve), rádöbbenek: azonos évben születtünk, ezerkilencszázharminchétben. Ő május 18-án, magam június közepén. (Horoszkópját a Bika jegyében születettek munkabírása jellemzi-jellemezte az én Ikrek-lazaságommal szemben.) S ha már a dátumoknál tartunk: halálának időpontja kétezer-kilenc április huszadika, az ortodox húsvét hétfőjére virradó órák.
Fennebb már említettem a kolozsvári összeismerkedést. Erre az 1960-as évek második felében került sor. Aladár akkor már kétkötetes költő; 1962-es Forrás-kötete (Hangok a tereken) után 1965-ben már Színhelyek című könyve is megjelent. Magam még csak egykötetes…
…Emberként? Tartásos alkat, megjelenése imponáló: magas, széles vállú, hamar mosolygó „óriás”, nyugodt hanglejtésű beleérzőkészséggel – így maradt meg bennem. Szellemileg is ilyen volt, az „alacsonyabbhoz” elegánsan lehajló nagyság. Még emlékszem (mert nem annyira a távolmúlt) egy telefonbeszélgetésünkre úgy 1993–1994-ből. Megpróbálom visszaidézni.
– Lászlóffy lakás? Itt Fábián Sándor Nagyváradról…
Folytatni akartam, hogy „Aladárt keresem”, aztán mondani szándékoztam azt is, hogy „emlékezetem szerint tegeződünk, hiszen annak idején már összefutottunk” – ám minderre nem került sor, mert megelőzött.
– Szervusz, Sándor, örülök, hogy hallom a hangodat! – érkezett a barátságos, amolyan székben kényelmesen hátradőlős, otthonos fogadó-válasz, tárgytalanná téve a tegeződésre vonatkozó kétkedésemet. – Váradról beszélsz? Mi újság nálatok?
– Ez aztán a kellemes meglepetés, egyenesen te emeled fel a telefonkagylót!
– Nincs titkárnőm! – reccsent meg a szék alatta. Nevetett.
– Emlékszel rám? Megtisztelsz!
– Persze, hogy emlékszem a Forrás-sorozat harmadikjára. Legalább mi tartsuk számon egymást!
– Az első Forrás-nemzedék negyedikje vagyok – vágtam közbe. – A harmadik, a „bronzérmes” Jancsik Pál… Te vagy az első a Hangokkal, aztán Szilágyi Domokos a Repülőtérrel…
– Ugyan, mit számít a sorrend! Egyébként is előttünk hányan! Gondolj Páskándira, Kányádira és a többiekre. Szóval hogyne emlékeznék arra a pályatársra, aki ilyen sorokat írt le…
Elképedésemre Lászlóffy Aladár egy – nyilván rövid – versemet mondta telefonba. A Szénbányász a dombon címűt. Mi tagadás, igen jólesett.
– „Lapulevél lomha lapja / harangvirágok kalapja / borul rá egy szem szederre…” – próbáltam bizonyítani, hogy bennem is élnek versrészletek tőle. S még hozzátettem: – „Másban fájni, másban nem fájni”, erre a sorodra is emlékszem valahonnan, meg arra, hogy „én, régi ébrenlévő a mai éjszakában…” És még írtad te ugyanott: „szeretem mások örömét is, mint önmagamét”. Van neked egy ódád az éjszakához, egész oldalas vers az Utunkban… Őrzöm azt az oldalt, félretettem, mert egyből nem tudtam feldolgozni…
Óda az álomhoz a pontos címe… Régi képek, régi gondolatok… Szóval hogy vagy, mi újság nálatok? A Kelet–Nyugat? Látom, sikeres. Megy.
– Nemigen megy, Aladár! Egyébként ezért is hívtalak. Ha megszánnál bennünket egy-két verseddel… Ágh Istvánnak üzentem, Kányádi Sándornak szintén – most tőled kérnék. Kiválóak kiváló költeményeire lenne szükség, ám tiszteletdíjra nem telik, magam is ingyen csinálom. Van neked egy zsákod a „padláson”, ezt mondja a fáma – ragadj ki valamit belőle, s küldd el. Vinni fogja a lapot. Jó reklám!
– A versek reklám-ereje? Ti még hisztek ebben? Persze, küldök nektek. Nos, ha már így fejezted ki magad, a „zsákomból”. – Jóízűen nevetett, s még hozzátette: – Sokat írok én, látom, ez közhírré tétetett. De emlékszel, 1973-ban… lehet, 1975-ben, az évszám nem lényeges, szóval volt egy év, amikor az Utunkban majdnem megelőztél az évi közlésszámmal! Valakik összeszámolták, ne hidd, hogy én! Második voltál!
Nagyjából tíz-tizenkét percig beszélgettünk. Verset küldött, nyilván boldogan közöltük.
…Hányszor is találkoztam én személyesen Lászlóffy Aladárral? Háromszor? Négyszer? Van ebben olyan alig-találkozás is, mint Horváth Imre halálakor. A színház előcsarnokában való felravatalozáskor. A tömegben (mert sokan voltunk) Lászlóffy Aladár is feltűnt. Több tiszteletreméltó kolozsvári író mellett. Hozzásodródtam, köszöntöttem. Emlékszem, elképedt, amikor közöltem vele, hogy a délutáni temetési szertartáson már nem tudok részt venni: hétfői nap van, a rendelőmben negyven-negyvenöt beteg vár… „Negyven-negyvenöt… Horváth Imre egyetlen halálában több!”, valami ilyesmit válaszolt. „Majd megmagyarázom”, mondtam én. Elsodródtunk egymástól. Arra még emlékszem, hogy a ravatal jobb oldalán tartásosan kiállta a díszőrséget.
Még egy találkozásunk… Csak láttam őt, amint feleségével egymást karon fogva felszegett fejjel, huszárosan kidüllesztett mellel, amolyan apró-díszlépésben végigvonult a pesti Váci utcán. Masírozott. Sugárzott róla a büszkeség, hogy a sétálóaszfalt, íme, talpai alatt. Ez persze az én benyomásom. Úgy 1994-ben. Amikor, zsebemben szinte semmi forinttal, meg se mertem szólítani. Még ma is meggyőződésem, hogy zavartam volna valami különös – ez esetben vonulási – ihletettséget. Ő középen ment, mi a feleségemmel a kirakatok mellett. Bizonyára nem is látott.
A mai Budapest büszke legyen arra, hogy Ő büszke volt az akkori Budapestre!
(Soraimat írom május elején. Meteorológiai melegfrontok, hidegfrontok támadnak, padlón vagyok, Aladár! „Összefutunk még”, mondom most én. Nyilván a Te legújabb létezésed szintjén…)


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok