kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Gurzó K. Enikő

Az élő s az anyagtalan metszéspontján. Miklós János létfeltárásai

Les arts du dessin – összegez a francia műelmélet, arra utalva, hogy a képzőművészet legtöbb ága valójában rajzoló művészet, még a kertépítészet is, amennyiben a kompozíció képezi tárgyát. Az egyik részterületen viszont a rajz nem a műgyakorlat előfeltétele, hanem végcél, hisz benne az alkotás kimerül és befejeződik. Ennek a grafikai eljárásnak az egyik legkiválóbb, legavatottabb és leggyakorlottabb bihari mestere Miklós János.
Felszabadulva a régi kánonok fegyelme alól és átengedve magát a jelenkori, kortárs művészet viharos, zűrzavaros fejlődésének, Miklós János – részben – a humánum képletes leírásában találta meg festői képességeinek méltó érvényesülését. Alkotásai kiváló szakmabeli tudással, avatott, biztos kezű technikával készülnek, mégis sajátos nyelven, szellemiségben beszél grafikáin, másféleképpen festményein, ám a két csoport összehasonlításakor látásmódbeli és felfogásbeli eltérések nem igazán tapasztalhatók. Megkülönböztetés nélkül érvényes mindegyik munkájára a megállapítás, miszerint elhivatott pedagógushoz, született művészhez illően közöl, szeret és tanít általuk.
Miklós János zsenialitását egyébként az életpálya kezdő- s végpontja között feltüntetett, a kritika által felszínesen méltányolt ex librisek is előtérbe helyezik. A legbecsesebbek közülük a magyar nép motívumkincséből merítkezők, amelyek annak ellenére, hogy felemelő látványukban már milliószor megmártóztam, még mindig ingerlő újat tudnak mutatni, meglepetéssel képesek szolgálni. A Tulipán-sorozat például minden tekintetben kiváló. De kiemelendő a Körös-völgyi őrtornyokat számba vevő, leíró, Zsisku Jánossal közösen szerkesztett kismonográfia illusztráció-együttese is. A dombvidéki utcácskák távlata, a templomok homlokzatain delelő nap, a falak mélyén hűsölő árnyék, a kerítésen ki- vagy behajló lombok sötét foltjai otthoni levegőt árasztanak. Mert a legszebb mindig a szülő- és anyaföld, jelen esetben Biharország áttételesen jelen lévő látképe. A köves talaj, mely sokszor oly száraz és kemény, hogy nem is sejteti szomszédságában a Körös siető hullámait, amitől összeszorulnak és egymásba kapaszkodnak a víz által veszélyeztetett települések házai. A hepehupák kényszerítő kívánalmának megfelelőlen csoportokba tömbösödnek az égető nyári nap sugaraiban, míg utóbbiak izzó fehérre hevítik a falak feléjük kacsingató oldalát, miközben másik felükön sötét árnyat keltenek rendetlen összeszögeléseikben, a háttérben szürkéllő hegyvonulatok emelik fel a kék égig hullámszerű gerincüket.
A művész a női test analizátoraként, különös csodálójaként és méltatójaként alkotta a közelmúltban és alkotja ma is műveit Belényesben, ahol klasszikus anyaghasználattal és eszközrendszerrel készíti rejtélyes tartalmakkal átszőtt, a valós földi létállapotot transzcendens utalásokkal megkérdőjelező s átértelmező grafikáit, olajfestményeit.
Munkásságának kezdeti időszakára a rajz és a sokszorosító grafikai technikák alkalmazása volt jellemző, elsősorban az enyhén árnyalt tus-, kréta- és ceruzarajzok, valamint a kemény, egyértelmű formákból és éles kontrasztokból építkező metszetek készítése határozta meg alkotó munkáját. Hangsúlyosan ezután fordult a festészet felé. Évtizedek óta rendszeresen részt vett csoportos megyei tárlatokon, országos seregszemléken, de mindemellett önálló kiállításokat is rendezett idehaza és külföldön. Ezeken az eseményeken a figurativitás és a nonfigurativitás érzékeny határvonalán egyensúlyozó, hol a forró érzékiséget, hol a szürreális látomásokat, máskor pedig a népiesség játékosan burjánzó formarendjét idéző munkáit mutatta be s dicsérte a nagyérdeműnek: a kisasszonyból asszonyivá, az asszonyiból anyává érett, szépült, magasztosult női fizikumot. A titokzatos magzat-alakzatokat emelte központi motívumaivá, az ősasszonyszerű, mezítelen testlenyomatokat pedig műveinek jelentéshordozó médiumává (Tanulmányok, Ösztön, A szűz csillagjegye, Töredékek, Sejtelmes akt).
Az ezredfordulót követően született képei egyértelműen emblematikus tömörségűek, síkszerűek, és csupán néhány, de okosan megválasztott, kedvencként kezelt színre redukáltak: rendszerint mozgásban lévő, megosztott, foltos háttér előtt hullámzó vagy egymásnak feszülő, darabokra szabdalt, részletekben tálalt szerelmespárok, illetve kontúrok közé szorított, bátran körvonalazott női idomok, lábszárak, telt combok és keblek képezik a kompozíciót. A tónusokban, árnyalatokban dúskáló, hol szivárványszerű, hol márványhatású háttér elé vetített, a méhbeli állapothoz valamiként mindig kötődő sorozat alakjai gömbölydedek, és többnyire karéjokból, puzzle-szerűen tevődnek össze. (Ezotérikus motívumok, Ösztön, Meditáció, Motívumok I., Lírai hangok).
Jóllehet Miklós János figurái sosem riasztóak, ridegek, merevek, esendőek, valamennyi helyzetben megőrzik alapvető harmóniájukat, az arányosság szépségét, képfüzérei révén az élő test még befejezetlen felmagasztalásának, megváltásának, a krisztusi küldetés beteljesülésének lehetünk tanúi. Sajátos madonnái mellett művein feltünedeznek a törzsükkel labirintusokat, csigaházakat formáló, szívük alatt magzatot hordozó, védelmező nőalakok éppúgy, mint az ovális formák által övezett, burokba zárt figurák (Látomás). A méhbe való visszatérés ilyetén kifejtése az abszolút biztonság utáni vágy, de egyszersmind a születés előtti kockázat-, illetve felelősségmentes, reményekkel teli lét akarásának a kinyilatkoztatása, és ebben az üzenetben a külvilág vállalhatatlansága, elutasítása is benne van. A remélt és kívánt kéreg-léthez terelgető, továbbító művek a valóságos és a képzeletbeli összemosódásában, az élő és az anyagtalan metszéspontján jöttek, jönnek létre, s azt a fajta visszatérést hirdetik, amelynek útja a halálon, az elmúláson és a feltámadáson át vezet (Újjászületés-sorozat, Ballada, Krisztus mindenki keresztje, I. N. R. I.). Ezt sugallják a fel-felbukkanó kiszolgáltatott, kiterített testek, a kitárt karok, ezt sejteti a menedékkeresés, a forró vágyak és a hideg korpuszok ütközése, s ezt sugározza a kolorit izzása. Az örvénylő, kígyózó, egymásba fonódó alakok persze jelei a férfibeavatás fokozatainak is, jelképei a megismerés archaikus hieroglifáinak, az ellentétes neműek egymáshoz való örök közeledésének, az állandó szexuális vágynak, a fizikai együttlétnek (Kísértés, Jelenet, Kompozíció). Ebben a megmagyarázhatatlan vonzódásban fejeződik ki a test és a lélek éteri kettőssége, a mulandóság időben végtelen traumája. Mert a vágy a hiányt érzékelteti velünk, általa döbbenünk rá az evilági lét végességére (Fejfák).


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok