kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balajthy Ágnes

Regény, nemcsak lányoknak (Lovass Ildikó Spanyol menyasszony: Lány, regény c. művéről)

Érett, gyönyörű asszony 1919-ből. Kislánya az ölében, vállán zöld, bolyhos selyemkendő, lába előtt a házát kettészelő fehér krétacsík, melyen nem szabad átlépnie. Nehogy ismét megvillanjon a kutyaszíj férje kezében, aki régebben az ország legzseniálisabb férfija volt.
Remegő gyomrú egyetemista lány toporog a tükör előtt valamikor a nyolcvanas években. Szorosan feszül rajta a Párizsból hozatott menyasszonyi ruha, mind a százhatvan gombocskájával. Vőlegénye nem néz rá.
Mi lehet közös kettőjükben? Mi az, ami összeköti őket minden különbözőségük ellenére? Talán a Magdolna-napi liliomok édes, érzéki illata. A vajdasági napsütés élvezete. S a tapasztalat, hogy bárhol is vágja meg magát, az ember nyaka „mindig bevérződik.”
Lovas Ildikó 2007-es könyve, a Spanyol menyasszony már címével, illetve a műfaji elnevezést ironikusan széttagoló alcímével – Lány, regény – is hangsúlyosan női sorsokat, női tapasztalatokat megszólaltató alkotásként definiálja magát. A szövegben két nő – két lány? – belső monológja váltogatja egymást nagyon jól eltalált ritmusban: a cselekmény tehát két szálon fut, a más-más időben zajló történések közt azonban izgalmas kapcsolódási vagy épp ütközési pontokat teremtenek az őket elbeszélő nyelvek. Finoman, enyhén szecessziós színezetű az 1919-es cselekményszálé, hisz a történetmondó itt nem más, mint Jónás Olga, Csáth Géza tragikus sorsú felesége.
Ha van kultusszal bíró figurája a magyar irodalomnak, akkor az Csáth Géza: naplói (ez műfaji jellegzetességeikből is adódik) éppúgy vonzásukban tartják az esztétikai értékekre fogékony irodalmárt, mint a mindannyiunkban ott élő, bűnös és izgalmas titkokra éhes bulvár-olvasót. Az utókor Csáth Gézához való viszonyulását tulajdonképp élet és irodalom egybemosása határozza meg: a roszszul végződő mesék közé odakerült még egy, melynek főszereplője maga a morfiumfüggő Csáth, aki lelőtte feleségét, s miután megszökött az elmeklinikáról, a szerb demarkációs vonalnál nagy adag pantopont bevéve öngyilkos lett. Lovas Ildikó zseniális húzása az, hogy a Csáth-mítosz pisztolygolyó által elnémított mellékszereplőjét teszi meg könyve főszereplőjévé: a Spanyol menyasszonyban Jónás Olga mesél arról, ami a Csáth-naplókban nem, vagy ha igen, akkor nagyon másképp szerepel. Olga életének utolsó napjai ezek, melyeket az orvoslakban csecsemőjével, Kisolgával s cselédlányaival összezárva tölt: a lomha Ágnessel, akit gyűlöl, hisz férje ágyasa, s a biszexuális Veronnal, akihez hűséges barátként ragaszkodik. Ebbe a női kisközösségbe tör be olykor a férj, aki a kábítószer rabjaként már képtelen uralkodni beteges féltékenységén és paranoiáján: a regény egyik legemlékezetesebb jelenetében kutyaszíjjal köti hátra Olga kezét, szájába a nagy szerelem emlékét őrző selyemsálat tömi. Épp az utolsó pillanatban veszi aztán ki. „Addigra már összepisiltem magam a félelemtől, nem volt váratlan, hogy össze is hánytam magam, amikor végre kiüresedett a szám és a gyomrom összeugorhatott, kinyúlhatott remegve, remegve.”
Míg Olga küzd, gyanakszik, az életéért reszket, menekülési terveket sző, vagy épp a régi, szenvedélyes ölelésekre emlékszik viszsza, addig a regény más fejezeteiben arról olvashatunk, hogyan nő fel egy kamaszlány, szintén egy vajdasági kisvárosban, de immár a nyolcvanas évek derekán. A szövegek narrátoráról a nevét nem tudjuk meg: néhány megjegyzése (például a háromhetes tengerparti nyaralásra való utalás) alapján azok, akik ismerik Lovas Ildikó eddigi műveit, azonosíthatják Kijárat az Adriára című könyvének elbeszélőjével. A szerző megőrzi az onnan ismerős dikciót, a délvidéki ízű tájszavakat, köznyelvi beszédfordulatokat, lírai hangulatú kifejezéseket hatásosan, könnyeden keverő beszédmódot, a laza, mozaikos szövegszerkesztés technikáját is. A regény ezen részleteiben tehát még inkább felerősödik az, amit az Olga-szál esetében már megfigyelhettünk: a csapongó, előre- és visszautalások révén ide-oda kanyargó történetmondás, melynek eredményeként elbeszélőnk egy bekezdésben még arról mesél, hogyan akart öngyilkos lenni az újvidéki Duna-parton, a következő bekezdésben viszont már a Mel Gibsonhoz való viszonyáról, majd ballagási bulijáról számol be. A megszakítások, az idősík-váltások ellenére élettörténete úgy-ahogy mégiscsak rekonstruálható: a test örömeit már tizenhárom éves korában jól ismerő Jónás Olgával szemben ő kiskamaszként gátlásos, a könyveket bújja, később is elmenekül a tapizással próbálkozó fiúk elől a szabadkai diszkóban, s attól való félelme, hogy soha nem találja meg az igazit, paradox módon korai házasságba, majd válás(ok)ba torkollik. Szüleinek szeretete, saját ambíciója, tanulásvágya azonban mégiscsak hozzásegíti ahhoz, hogy önálló, független személyiséggé váljon, olyanná, aki kisfiát és munkáját is szereti.
Bizonyos oldalak olvasásánál az volt az érzésem, hogy az ide-oda kapkodó írástechnika eredményeként már-már szétesik a szöveg, általában azonban sikerült egyben maradnia, s ez annak a sajátos szemléletmódnak köszönhető, melyről Jónás Olga így beszél: „Én soha nem vezettem naplót, gyerekes dolognak tartottam. Engem a színek, érzések emléke pontos irányban tartott, s mindig abba az irányba mutatott, amit fontosnak tartottam.” Színek és érzések emléke: a málnaszörp íze, a Palicsi út mentén megbúvó tücskök ciripelése, a púder illata, a lila bársonykák látványa szab irányt a másik nő visszatekintésének is. Az időrend logikája helyett tehát a testi észleletek, az érzéki benyomások emlékei mentén szerveződik az elbeszélés, asszociatív szerkesztésmódja Joyce Ulyssesét is megidézi, melynek nem véletlenül rajongó olvasója a vajdasági kamaszlány.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok