próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balogh István

Apáink közös titka

– Segíts nekem megírni ezt a sóhajtást! – mondom herélt kandúromnak, Marcinak, aki figyeli ujjaim játékát, fejem rezdüléseit.
Ó, a macska ártatlansága kell ide! Aki nem ért soha semmit, de mindenhez érzéke van, ha mozdulok, változik állapota.
Apám mondta annak idején, csak érezd jól magad gimnáziumodban, osztályodban, végezd el, fiam, családunkból elsőnek ezeket a tanulmányokat, én állom!
Macskám most nyújtózik, hosszúra, valószínűtlen világokba. Ásít rettenetest.
– Tanulj csak, fiam, és ne kérdezz senkitől semmit!
Ez volt apám útravalója.
Ez volt apám egyetlen igazsága.
Aztán fölsoroltam neki osztálytársaimat, könnye csordult, s újra biztatott, ezt az iskolát végezd el!
Befejeztem tanulmányaimat becsülettel, s apám azt kérdezte a végén:
– Semmi baj sem volt?
– Nem volt, apám.
– Örülök – mondta ő. – Ennek örülök igazán.
Nem értettem én ezt, de éreztem, valami titok lappang a megfogalmazás körül.
Nagybátyám, aki megjárta Don poklát, világosított fel, sokkal, sokkal később, fölnőtt koromban ezekről a számomra ködös dolgokról. Apám énnékem arról nem beszélt soha, hogy valamely osztálytársam apja is kísérte volna őket, zentai magyarokat, hazatalált, megbízhatatlan keleti frontharcosokat, a moholi erdőbe, fát vágni, géppisztollyal a nyakában, elkobzott fiákeren, 1944 őszén. A Zentáról elkísért harmincnyolcból hatan tértek vissza. A többieket, őreik ellenére, valami hirtelen ott-termett, forradalmi, népfelszabadító társaság Tiszába lőtte, Mohol alatt, 1944 novembere közepén.
Apám biliárd miatt lett kiválasztott.
Ott volt, őreik között, egy zentai építkezési vállalkozó is, akinél segédként dolgozott az én öregem, kőművesként, a negyvenes évek elején, magyarok ideje alatt, ha éppen nem volt katonáéknál, hol kiképzésen, hol meg a fronton. A pallér inkább biliárdozott vele, mint falat építtetett. Mert az én apám igen jól kezelte a dákót. Mestere meg órabért fizetett neki a játékért. A legnehezebb időben Moholon is megtette ezt, szerencsére, ámbár órabért ott nem fizetett neki, csak fröccsöt. Naponta kísérte apámat géppisztollyal a kocsmai biliárdasztal mellé.
November közepén, egy napon, amely ottani tartózkodásuk utolsó ideje lett, azt kérdezte apámtól a biliárdozni szerető pallér:
– Pista, tudsz-e fiákert hajtani?
– Tudok.
– Akkor menj fel a partra a barátoddal, fogjátok be a lovakat, várjatok ránk!
Két más kocsit mások istápoltak.
Odalent, novemberi erdőben felugattak a géppisztolyok.
Ordítások hasították százfelé annak a szörnyű novembernek a közepét.
A fiákerbe három géppisztolyos magyar ült be.
Kettő meg ült fent a bakon. Fegyvertelenül.
Mindannyian ismerték egymást, gyerekkortól fogva.
Azokkal is, akik a vízbe csobbantak.
– Gyű, szürkék, hazafelé! – mondta az én apám 1944 novemberének közepén, amikor ködök termettek és napot nem látott felkelni se, lenyugodni se a rettegő emberfia.
Odalent, árerdőben, valakik szabadságról gajdoltak.
Túlparti erdő visszazokogott.
Ivartalan kandúrom mélyen alszik ágyamon. Pofája meg-megrándul, bajusza megremeg.
Elmúlt már hatvan éve e fölidézett történetnek, negyven éve meg az érettséginknek is, és mi, bakon ülő bevonultatott megmenekültek és urasan utazó partizánok leszármazottai, akik a gimiben egy osztályba jártunk, tiszta szívvel nézünk azóta is egymás szemébe.
Azért ott, a moholi Tisza-parton, egynémely öreg fűz fölsóhajt értünk, zentai magyarok: kőművesek, kőfaragók, pallérok, asztalosok, suszterek, szabók, parasztok fiaiért.
Életben maradt apáink később kalapot is emeltek egymás előtt, ha néha találkoztak.
Álmaikat nem mesélték soha, senkinek.
Mi meg, osztályos társak, szeretjük egymást, azóta is. Igen.
Kandúrom dorombol, törleszkedik hozzám, hamis és igaz minden mozdulata, a nézése is, ahogy egy herélt macskához illik.
Simogatom selymes szőrét, a moholi árerdő fűzfái ágbogát.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok