kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Péterfy Orsolya Laura

Identitás – hol vagy?! Diffúz identitás Shakespeare Lear király című művében


Identitáskeresés a cselekmény szintjén. A Lear király mint identitásdráma



A szereplők cselekedeteinek groteszkbe hajlása3 (Wilson G. Knight) indított arra, hogy az elemzés középpontjába a mű tragikus hőse, Lear karakterét helyezzem, kihagyva a mellékszereplőket. Értelmezésem szerint a Lear király identitásdráma: a könnyelműen elpazarolt érzések és lehetőségek, a könnyen elvesztegetett identitás drámája, melyben nagy árat fizet az öreg király az élet valódi értékeinek újra-megtalálásáért.

Először is értelmeznünk kell az identitás fogalmát, hogy szegmenseinek kibontásával vázolhassuk Shakespeare karakterábrázolását. Az identitás, azaz azonosságtudat, annak tudata, hogy ki vagyok, legelőször is, hogy én – én vagyok. Kialakítása társadalomtudományi értelemben nem magányos spekuláció eredménye, hanem a szocializációs folyamat társadalmi terméke.4

Az identitás kérdését tehát pszichológiai, valamint társadalmi-szociális szemszögből is megközelíthetjük. Lear esetében pszichológiai szemszögből (a kisemmizett apa fájdalma, egyedüllét a szeretetlen környezetben, lányai árulása) az történik, hogy a stabil identitásból a főhős hirtelen visszacsúszik a serdülőkori diffúz szakaszba vagy moratóriumba (Erickson)5: könnyelműen lemond királyságáról, országa vezetését bizonytalan kezekbe helyezi. A hagyományos családmodellen és viszonyrendszeren belüli paradigmaváltás eredménye az identitásdiffúzió, mely a pozitív szereplőket a tragédia felé sodorja a cselekmény szintjén.

Lear őrülete valójában identitáskeresés, pszichológiai értelemben egy regresszív folyamatnak lehetünk tanúi karakterének fejlődésében: nem pusztán lányaival, hanem saját korábbi életével, egyszersmind önazonosságával hadakozik a vihar folyamán. Keresése, önmaga keresése szálláskeresés elméjének, szívének és testének egyaránt, mintegy allegorikus interpretációs lehetőséget nyújtva a drámaelemzésre: értelmi (textuális), érzelmi (olvasóra gyakorolt hatása alapján), valamint a konkrét, cselekmény szerint való elemzésre. A dráma cselekményének viszonyrendszerében az igazság előbb romba dönti a stabil vagy legalábbis az olvasó számára stabilnak tűnő identitást, szétrobbantva a fő karaktert ahhoz, hogy aztán újra felemelje és méltóságát visszaadva reálisabb identitással ruházza fel.

Társadalmi szemszögből koronájától, rangjától, nevétől megfosztottan, kevéske sereggel, végül magányosan, megcsúfolva régi pozícióját, hatalmát, szavának súlyát keresve tragikus hős helyett inkább bolygó hollandivá, már-már groteszk figurává válik, saját identitásában való bizonytalanságában, csődként éli meg lányai árulását, apai csődjében átveszi a bolond szerepkörét és „felteszi” a csörgősipkát, amit a bolond ajánl fel neki.6 Önazonosságának esetlegessége, önmagában, saját nevelésében feltett kérdőjelei mutatják saját tragédiáját. Ebbe a feladatba bukik bele: régi identitását nem tudja visszanyerni, apai hatalmát, legfeljebb csak reflexiókat a múltból, újat nem tud magának teremteni, mert sem szociális, sem pedig pszichológiai szempontból nem adottak számára a szükséges feltételek.

1935-ös tanulmányában Enid Welsford a bolond karakterének tárgyalásában érveket sorakoztat fel annak igazolására, mennyire öszszecseng Lear és a bolond szerepköre a drámán belül. Welsford egyszerűsített: éles vonalat húzott jó és rossz karakterek közé, a gonoszt idéző Goneril, Regan és Edmund a hobbes-i világkép megtestesítői, tragikus illusztrációi a morális relativitásnak.

Welsford a bolondnak kétértelműséget, kettős szerepet adott: a király, miután mindent elveszít (józan eszét is), átminősül bolonddá. „A bolond a király élő lelkiismerete.”7

A bolond teszi meg bolonddá a királyt. Ez az abszurd drámába illő sajátosság, ahogy a szereplő keresi a szerepét, Pirandellónál kerül ismét elő: a bolond keresi önmagát, akit viszont nem szeret, mert nem bolond, és míg bolondként igazat szólhat, nem bolondként már nem. A király keresi szeretett lányait, katonáit, legféltettebb kincseit, apai vigasságát és megnyugvását, de nem találja. Shakespeare-nél jelentősebb funkciót is betölt a bolond karaktere: Lear szerencsétlenségét, identitásválságát a bolond figurája oldja. Éles eszével folyamatosan ugratja Leart, miközben saját identitását a csörgősipka alá rejti.

„A bolondot védi a csörgősipkája, ahogy a művészt a művészete.”8 Edgar is bolondot játszik, hogy identitását rejtve tartsa, valójában elvesztett identitásának álcájaként ölti magára a bolond szerepét. Cordelia az, aki kezdettől fogva felvállalja önmagát, szembehelyezkedve apjával: jussa mégis a kitagadott, a száműzött szerepe, az áldozat, aki szintén válságon megy keresztül, ám apjával ellentétben ő nem új identitást nyer, hanem megtartja identitását. Áldozatkészségének eredménye a cselekmény szintjén mégis halál. Legalábbis az egyik változat (quarto) szerint.9


A szerző további írásai

 arrow2 / 8 arrow

impresszumszerzői jogok