társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dan Beáta

Egy „versenyképtelen” generáció



A kortárs világszemlélet óriásit változott, a média minduntalan véka alá rejti az öregkorral járó kellemetlenségeket. A harmadik, negyedik életszakasz csak más dimenzióba vezeti az embert, de ő maga megmarad fiatalnak, életerősnek, akár sikeresnek is. A valaha megélt szomorú öregség kiűzetett a tévéreklámok, a „second-life”12 szótárából. Mi maradt hát, a boldog, örömteli révbe érés? Igen, a képernyőn ez maradt, de a hétköznapok tükre valós problémákkal riogatja az idős korosztályt: fáradtság, memóriazavar, magány, elszegényedés, kiközösítés, …„Az öregség hajótörés”13. A hajótöröttek pedig némán tűrik a modern világ biztosította nyugdíjas élet viszontagságait. Hova menekülhetne a társadalom perifériájára szorult öreg? Menhelyeink már a középkor idején is befogadták az idős korosztályt, ezen intézmények napjaink reklámjaiban is szerepelnek, ilyenek a „Napsugár házak”, vagy érthetőbben, „Öregotthonok”. Igaz, ami igaz „az erkölcs azt prédikálja, derűsen kell fogadnunk azokat a bajokat, amelyeken nem tud segíteni a tudomány és a technika: a fájdalmat, a betegséget, az öregséget. Azt állítja, hogy ennek a bennünket lefokozó állapotnak bátor elviselése egyik módja annak, hogy nagyobbak legyünk. Egyéb tervek híján ezt választhatná magának az idős ember. Csakhogy ez csupán játék a szavakkal. A tervek csak cselekvésre vonatkozhatnak, az öregség elviselése pedig nem cselekvés. Felnőni, megérni, megvénülni, meghalni: az idő haladása végzetszerű.”14 Tervezik-e még a nagyszülők unokáik életét, van-e cselekvésre ösztönző élet a megvénülés után – a halál nem lehet sem tervszerű, sem racionális –, de az öregkor célszerű volta jogos-e, avagy csak a sok értelmetlen megvalósításaink egyike közé soroljuk, mint annyi más társadalmi, politikai problémát?

A mai szokásrend ugyan nem vitatja el az öregek élethez való jogát, immár nem tabu az időskori depresszió, avagy az aggkori szexuális élet. Az elaggott ember nem feltétlen szinonimája az öregkornak, hisz napjaink bármelyik fiatalja válhat elaggottá, esetleg koravénné, az öregség ideje mégis maga után vonja a szolgálati idő leteltét, a munkabíró, profitot termelő egyén képe jó esetben 65., rosszabb esetben 50. életéve után átalakul. A hasznos életet felváltja a jól megérdemelt pihenés illúziója.

A család kulcsfontosságú szerepet tölthet be a nyugdíjas korosztály életében, hiszen az élet értéke a másokkal való szoros együttélés faktoraitól is függ. Az elöregedő korosztály odaadó szolgálata a családi kötelékekben nyilvánulhat meg (függetlenül attól, hogy a nyugati világban immár kialakulóban van egy igen erőteljes „öregkori önmegvalósító”15 kultusz). Az unoka és a nagyszülő között kialakulhat egy igen szoros, „feedback”-re16 épülő barátság. A történelem folyamán számos irodalmi mű beszél az unoka-nagyszülő kapcsolatáról, annak személyiségformáló szerepéről, mindenkori pozitív voltáról. „Ahogy a gyermek sem befejezetlen ember, ugyanúgy az öregember sem holmi megrokkant felnőtt, hanem teljes értékű egyén, akinek újszerű, sajátos élményei vannak.”17 A 65 esztendős ember „második gyermekkorba” lép – mindannyiunk által ismert szállóige ez, pedig a pszichológia végérvényesen bebizonyította, hogy „az öregedés hatásai, mindmáig zavaros okok miatt, nem homogének. Először is az idős személyek nagyon különbözőek. Nem vagyunk egyenlők az öregedés előtt…”18 Jóllehet a modern technika világában az idős korosztály elvesztette tekintélyelvűségét, az életbölcs jó tanácsokat felváltották az elektronikus kereső programok. A mai generáció már nem kíváncsi ősei élettapasztalatára, mindez elavult mesévé, unalmas szócsépléssé semmisült. Tehát a mindennapi életben nincs szükség az aggastyán vezető-helyeslő tekintetére. Azonban megtapasztalhattuk, hogy napjaink rohanó világa elvárja az egyén maximális készenlétét, legyen szó munkáról, családról, hivatásról, vagy bármilyen más érdekről is. Amíg a mai felnőttek – gondolok itt a 30–35 éves korosztályra – még bizalmi légkörben, nagyszüleik szeretetétől elhalmozva élték meg gyermekkorukat, addig a mai gyermekek fizetett gondozót kapnak maguk mellé (l. nevelő, házvezetőnő, korrepetitor stb.). A család mint funkcionalista szervezet túlhajszolt üzemmódra lett állítva. A dolgozó szülők magasra helyezik/próbálják helyezni az életszínvonal mércéjét. A gyermekkor szocializációja az első-második életévtől elkezdődik (bölcsőde, majd ezt követi az óvodáskor), megjegyzem, elméletben a kisgyermek csak 3 éves kora után képes társas lényként viszonyulni a világhoz. A szülő profittermelő, ami napi 8-10 órás munkabírást követel, tehát a gyermekkor hol intézmények falai közé szorul, hol otthoni felügyeleti kezekre lesz bízva, sok esetben a tévé vagy a számítógép képernyője is tökéletesen megfelel „gyermekmegőrzőnek”. Még csak fel sem háborodunk, sőt az idős korosztály sem lázadozik e „New Wave”19 ellen. Bebizonyosodott, hogy a család elszigetelt egyének csoportjává vált. A nagyszülők szerepe szinte teljes mértékben kizáró jelleget kapott, mind a gyereknevelés, mind a társas együttlét legparányibb ügyeit szemlélve is. Vizsgálódásaim tárgyát tehát, a nagyszülő szerepét a „családi sejt”20-en belül, igen kiábrándító tények övezik.


A szerző további írásai

 arrow2 / 5 arrow

impresszumszerzői jogok