próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szabó Tibor

A Prognózis konferencia (részlet a 47 címû regényből)



Macskavizelet-szagban és a mosdatlan emberek fojtó bűzében úszott a művelődési ház hatalmas belső tere azon a tavaly januári délelőttön, kakas kukorékolt valamelyik sarokból erőtlen, elfúló hangon, rakott szoknyás asszonyok pöröltek egymással jajongva a közelben, vagy csak viccet meséltek, az is lehet, miközben ragacsossá lett a kövezet addigra, éreztem a cipőm talpával a lépéseknél, ahogy ragad a márvány, tépőzár és csiriz a lecsapódott zsíros párából, minden kukacos mozgásban volt az épületben, és minden mozgó zajokat adott ki magából, cilinderes-frakkos bácsika vágott át előttem, magyarázott nagyon ős és érthetetlen nyelven, de nem álltam meg, hogy lássam, mi baja, csak Julcsit figyeltem, a középkorú nőt a kávéház bejáratánál. Most is érzem, mikor leírom, az örömöt és értetlenséget egymásba mosódva, meg azt a magától értetődőt, hogy Julcsi középkorúan is olyan szép, mint egy kedves álom. Mosolygott és lelkesen integetett, miután észrevette, hogy közeledem, de meglepettnek nem látszott egyáltalán. Nyilván szóltak neki, hogy én jövök majd az önkormányzattól. Aznap nem sötét kosztümöt viselt, mint a tévés szereplései alkalmával, hanem pólót és piros farmernadrágot, az érdekes volt, és jól is állt neki, tényleg jópofa lazasággal. Sose láttam így előtte, mert a dombegyházi években mindig virágmintás ruhákat hordott, nyáron áttetsző, lenge sárga-zöldeket, amikor beköszöntött a rossz idő, akkor pedig nehezebb, vastagabb szövetből készülteket, de ruhát azért nap mint nap, derékban kötött, térdig érő lányos ruhákat – később meg csak az egyenes kosztümöket, gyűrődés nélkül, elegánsan, a tévé legalábbis ilyennek mutatta. Sejtettem azonnal, hogy annak a felfordulásnak a közepén aligha lesz mód hosszabban beszélgetni, a helyzet sem olyan volt, persze, cseppet sem nosztalgia presszós vagy csatornaparti sétás, ám arra azért mégis számítottam, hogy kerül néhány perc legalább, pár mondat, pici meghatottsággal, ahogyan az természetes. Nem így alakult. Nem tudott összejönni, mert abban a pillanatban, amint összepuszilóztunk Julcsival, az utcán visítani kezdtek a rendőrségi szirénák, több is egyszerre, bántó élességgel, és az egymásba torzuló, interferenciás zajáradat visszarántott a feladathoz, beszélgetés helyett megbeszélés lett csak, célirányosan tárgyalva, a hatékonyságra koncentrálva végig, ugyanis a szirénavisítást és az azt kiváltó belvárosi dugót tényleg meg kellett szüntetni a lehető leghamarabb, még mielőtt valami komoly baj lesz a dologból. Eléggé elvadult a helyzet. Kérdeztem, tudja-e, ki itt a főszervező, Julcsi pedig bólintott, hogy ismeri, a Koch Corporation tulajdonosát kell keresni, a konferencia vezetője egyben, valószínűleg itt is van még a közelben, épp az imént beszélt vele. Szóval, az az alacsony, testőrös pali. Donatus Palliavellinek hívják, mondta, amire én akkor csak valami olyasmit válaszoltam, hogy jó hülye neve van, meg hogy kerítsük elő, de gyorsan. A magas fekete ruhásokat próbáltuk észrevenni, a tömegből kiemelkedőkre figyeltünk elsősorban, gondolva, hogy őket könnyebben ki lehet szúrni a nyüzsgő-zsongó cirkuszi kavalkádban, de azért így is beletelt jó tíz percbe, mire ráakadtunk a főszervezőre. Néhány szót váltottunk csak, kérdeztem, nyilván, hogy ki ez a furcsa nevű ipse, amire Julcsi semlegesen megvonta a vállát, Befektető, mondta.Befektető? Itt?, néztem rá értetlenül. A befektető mint szó is ostobán hangzott olyan emberek között dúródva éppen, akikről sütött a baltikumi szegénység, a meleg víz hiánya, plusz valami, aminek neve sincs igazán – valami Ázsia, de ez se teljesen pontos azért. Mit vár ettől a társaságtól egy befektető? Egyébként én azt hittem, hogy a Prognózis makrogazdasági konferencia lesz. A címe alapján. Ezért írtam alá az engedélyt. Ha meggondolom, észrevehettem volna rögtön az első pillanatban, hogy Julcsi belülről beszél, hogy tudja jól, mi folyik és miért a gyulai művelődési házban azon a januári délelőttön, rájöhettem volna a gesztusaiból meg abból, hogy nem volt benne kíváncsiság, őt nem képesztette el, amit lát maga körül. Cserbenhagyott az éberségem valahogy, talán az elmúlt fiatalságunk felismerése miatt. Igen, így lehet, biztos az vakított el. Közgazdász-találkozóra számítottunk, legyintettem bosszúsan, Julcsi pedig megállt akkor, körbenézett a teremben édes jókedvvel, angyali nyugalommal, majd végigsimította az arcomat, és sajnálkozva mondta, Hát, Olivér… ez nem az.

A főszervezőt végül a második emeleti ruhatár előtt találtuk meg. Egy fiatalabb, bajuszos férfivel diskurált éppen, zsebre dugott kézzel, oldottan, kedélyesen magyarázott valamit az előtte állónak. Láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatta a visító szirénák utcáról behallatszó, éles hangja, pedig ott még metszőbb, intenzívebb volt a szirénazaj, mint egy emelettel lejjebb, mert az összes mozdítható ablaktáblát kinyitották. A testőrök mintha nyitott szemmel aludtak volna néhány lépés távolságban a védencüktől, aki egyik könyökével fesztelenül a ruhatár pultjára támaszkodott rá éppen, de közben nem akadt azért meg a beszédben, folyékonyan és könnyeden jött elő belőle az orosz nyelvű élő szöveg, akkor értünk oda hozzá, s egyszerre észrevettem, hogy Icuka, a ruhatárosunk dermedten, az egyik fogasba kapaszkodva ácsorog a pult másik oldalán, és engem néz, nem szól semmit, csak néz kétségbeesetten, Hát milyen dolog ez, kérem?, ilyesmit lehetett látni a tekintetében, de engem már nem lepett meg egyáltalán, hogy több ezer, csomagos ember szállta meg ugyan a művházat, a ruhatár mégis kong az ürességtől január közepén, a bundás-nagykabátos hidegben. Icukára rámosolyogtam biztatón, aztán még gyorsan Julcsi füléhez, hogy milyen nyelven lehet Palliavelli úrral beszélni. Tud magyarul, válaszolta a régi barát – hallottam a hangján, hogy mulat a kérdésen.


A szerző további írásai

 arrow2 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok