társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fekete Károly

Néhány dokumentum Makkai Sándor és Reményik Sándor barátságának történetéből

A Kolozsvári Református Kollégiumban eltöltött közös diákévek alapozták meg Makkai Sándor és Reményik Sándor1 életre szóló barátságát, amely – ha hosszabb-rövidebb megszakításokkal is, de – a „közös életeszmények” jegyében bontakozott ki.

A két „erdélyi csillag” barátságára vonatkozó dokumentumok levelesládáját maga Makkai Sándor kezdte el felnyitni. Az Erdélyi Helikon című lap Reményik-emlékszámában Makkai közölt egy szemelvényes válogatást Reményik Sándor leveleiből2 címmel. A Nem lehet-vita anyagát közreadó, 1989-ben megjelent dokumentumkötet3 is több levélváltásukat közli, amelyek a Makkai Magyarországra történt áttelepülésének feldolgozási folyamatába is bepillantást engednek.

A most közreadott dokumentumok tovább árnyalják Makkai és Reményik kapcsolatát.



Barátság a „közös életeszmények” jegyében



Makkai 1923-ban elkezdett önéletrajzi feljegyzéseiben külön fejezetet szentelt azoknak az emberi kapcsolatoknak, amelyek a mögötte lévő harminchárom esztendőben számára sokat jelentettek. A barátság az én életemben című fejezetben hosszan írt Reményikről. A kettőjük kapcsolatát elemző Makkai szavaiból kitűnik, hogy hogyan és mikor indult kettejük barátsága és mi jellemezte azt:



Legrégibb, legtartósabb és legszebb baráti viszonyom kétségtelenül a Reményik Sándorral való. Mint már említettem, I. g. korunkban ismerkedtünk meg és gyermekjátékainkon át már akkor is különös szép lelki összhang csendült meg bennünk. Reményik Sándor a tartózkodó, finom, csodálatosan, nőiesen tiszta lélek mintaképe. Gyönge testben emelkedett, mély, igazi költői lélek. Bár összeköttetésünk sokáig szünetelt, az érettségi után újra találkoztunk Kolozsvárt és ösztönösen újítottuk fel a régi barátságot. Igen jellemző, hogy sohase voltunk azóta sülve-főve együtt, sőt mind a ketten jellemző tartózkodással csak ritka időközökben jöttünk össze; ha jól utánanéznék, szinte számszerűen megállapíthatnám 1908 óta való találkozásainkat. De ennek dacára barátságunk folyton erősödött s azt hiszem, megdönthetetlenül szilárd. Talán ő is úgy érezte, mint én, hogy – amint egy szép versében meg is énekelte – nem szabad a szeretetet a folytonos találkozással kifárasztani és lejáratni; – épp ezért mindig igazi ünnep, igazi életcsúcson való együttes elmerülés volt a magasságok titkaiba, ha találkozhattunk. Ez a barátság annak az ünnepiségnek a tiszta, égi jegyében tündöklik. A leglelkibb és legszellemibb, mert semmi más érdek, mint a közös életeszmények tisztelete és szolgálata, nem játszott benne soha szerepet. Barátságunk aranyszálait az Isten úgy szövögette, hogy ritka, de meg-megújuló szellemi találkozások – többnyire új könyveink kicserélése és megbeszélése – útján előkészítette szoros fegyverszövetségünket a bekövetkezett magyar tragédia csattanója utáni új élet számára az irodalom terén. 1918 ősze után találkoztunk össze abban a gondolatban és tervben, hogy megteremtsük az új, önálló erdélyi magyar irodalmat. Eleinte a Nagy László Erdélyi Szemléjénél, azután a Reményik kezébe került Pásztortűznél támogattuk egymást ennek a tervnek kivitelében. Én őt és ő engem fenntartás nélkül védelmeztük az irodalmi harcokban, amelyeket az irodalmi destruktio ellen folytattunk. Én a Ref. Szemlébe írt cikkeimben, ő napilapokban és a Pásztortűzben nagy és teljes egyetértéssel folytattuk a küzdelmet és közös vidéki körútjainkban nem kis sikerrel küzdöttünk a tiszta irodalom érdekében. Reményik állandóan és nagy kitartással küzdött azért, hogy én a szépirodalom terén dolgozzam, én meg azért, hogy őt a keresztyén meditáció művelésére ösztönözzem, amire csodálatos képességei vannak. Így találtuk meg aztán a közös terrénumot, ahol termékeny és áldott lelki nevelői lettünk egymásnak.

Reményik, mint költő, az én meggyőződésem szerint kétségtelenül kivételes tehetség. Azon ritka poéták közül való, akik a gondolati lyrában nagyok. Közvetlen szenvedélyek – eltekintve a nemzeti érzéstől, amely költészetének egy egészen külön ágát szülte – nem izzanak a verseiben, de csodálatosan mély és nagy gondolatok, melyeknek mindig új és meglepő formáit találja, a lét legnagyobb titkainak poétájává avatják őt. Világnézete pesszimisztikus, fekete tóban tükröződnek a legörökebb emberi eszmények csillagai a verseiben. Kevés derült verse van, de annál több olyan, amelyben vigasztaló, felemelő, megnyugtató, örök igazságok ragyognak, komoly szépségben, magasabb és tisztább örömöket adók. Azért mégis az a meggyőződésem, hogy költészete tisztító, szent örömök kohója, s hogy egy formális hitvallás nélküli, de nagyon határozott keresztyén lélek nevelői tényei (?) a versei. Ő meditator, első rangú meditator, versben. Értékét maradandónak, őt magát Isten nagy kegyelmi ajándékának tartom Erdély számára. Lelki barátságunkat, a maga zavartalan tisztaságában úgy szeretném megőrizni örökre, mint az életem egyik legbecsesebb ékességét, amit Istentől nyertem.


A szerző további írásai

1 / 9 arrow

impresszumszerzői jogok