dokumentumok
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fenyő Miksa

Hadi készülődések

Egy interjú, néhány könyvbírálat, nagyzoló íróarcképek (néha önarcképek), jó házikenyérbölcsességek, schopenhaueri önérzetű vallomások, s a kelleténél sűrűbben a nekem nem kedves szavak: öregek-fiatalok, modernek-régiek, tegnap-holnap, – ez minden, amit a hadi készülődésekből látunk. (Talán annyi sem, amennyit Stendhal La Chartreuse de Parme-jának hőse látott a waterlooi ütközetből.) S akik részt veszünk benne, akiket izgat, akik pártot fogunk: tájékozódni igyekszünk: ki készülődik, ki ellen, miért? Ki az, aki a tehetség jogán kívül egyéb jogokat – az „irányok” jogát – akarná dekratálni? Ki az, aki az irodalmat más szempontokból akarja megítéltetni, mint tisztán irodalmiakból? Ignotus úgy látja, hogy „a háború éppen az értelmetlenség ellen folyik, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül rátukmálni az írókra, s a szűkkeblűség ellen, mely ezt a nyilvánvaló barbárságot azzal a felfogással akarja visszaverhetetlenné tenni, hogy minden újabb törekvésre, hangra vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar s védekezésre szólítja fel ellene a nemzeti szellemet”. Ez azonban nem a végső igazság; ez a mai hadállásuk, taktikájuk okos felismerése. De nem a lényege; mert ha nem győznek a magyarság jelszavával, akkor holnap az erkölcs nevében jönnek, holnapután az egészség nevében, s azután úgy lehet, azokat a jelszavakat foglalják le maguknak, melyeket ma ellenük szegeztek. Ez a filisztereknek a harcmódja.



És az történik, ami mindig és mindenütt történt. Az idő szépen, megfellebbezhetetlenül végzi a maga kiválasztó, perdöntő munkáját. Mintha lassan-lassan alászállanának a finom ködök, melyek az irodalom némely tájai felett lebegtek, s a halvány, alig sejtett kontúrok tárgyi valóságokká sűrűsödnének. Sejtések, remények, talán megállapítások is: néhány értő és igazán érdeklődő embernek inkább csak maga elé suttogott titkai, köztudattá (száz embernek tudatává) izmosodnak, nyugtalanító érzések, nyugtalanító sorsok, nyugtalanító nevek – életek és művek – mind igazabb és igazabb együttérzést váltanak ki, és a filiszter-ideál: a kellemes érzéseket – a turbékolást, elérzékenyülést, jókedvet, meglevők dicséretét, szeretkezést – bokrétába kötő költészet, a „kerek, mint az alma” – lelkek játszi kedvtelése és elalvás előtti szórakozása veszélyben forog. Mert a művészet szerintük a társas élethez tartozik, mint a klub, mint a színház, és aki a társas életben vesz részt – mondja Amiel –, annak úgy kell élnie, mintha ambróziával táplálkozna és csak a legfinomabb foglalkozásokat űzné; a gond, a szükséglet, a szenvedély, mindez mintha nem is volna. Ezért az a bámuló megütközés minden hevességen, a természet minden vadabb sikolyán, minden igazi szenvedésen és a szenvedély minden látható jelén. És ilyenkor megmozdulnak a filiszterek tömegei, ilyenkor rákönyökölnek művészettörténetek lezárt aktáira, s ha zenéről van szó, akkor azt mondják: hjah! Beethoven! – ha festészetről: hjah! Raffael meg Rembrandt, – ha irodalomról van szó, akkor: hjah! Shakespeare, Dante, Arany János! – mert ez elfogulatlanságukat bizonyítja és feloldja őket minden igazi érdeklődés kötelezettsége alól. Kényelem szeretetüket pedig kenetes imperativusokkal veszik körül: légy erős, légy hivő, légy példakövető, légy nemzeted vigasza… azok pedig, akiknek nincs más eltökéltségük, mint hogy írói kvalitásaikat magukból vegyék: a maguk elkeseredését, a maguk kétségeit, a maguk hitét, a maguk cinizmusát, a maguk hajótörését, a maguk zenéjét írják meg…



*

Azokra Rákosi Jenő két kitűnő adomát tud, melyeket „A holnap” címen a Budapesti Hirlapban megjelent érdekes tárcájában mond el. Két adomát a bolondok házáról, egy harmadikat a magyarul tanuló németről és az adomák közé hintve el azok a szempontok – irodalmiak és személyiek –, melyekből Rákosi Jenő a fiatal poétai nemzedéket – mondhatnók: az irodalmat megítéli. Ezekről a szempontokról akarok szólni, arról a játsziságról, mellyel az első keze ügyébe akadt könyvről megítélte és elítélte az egész mai irodalmat, arról az igazán huszáros bravúrról, mellyel fogalmaknak, felfogásoknak, lelki dispozicióknak, törekvéseknek nekiront, a festészet és zene egész nemzedékeket izgató nagy művészeti problémáit eötvöskároly-i szeretetreméltósággal elintézi és kiváló földrajzi tudással old meg esztétikai kérdéseket: erről akarok írni.



A kötet, melyet Rákosi Jenő a mai irodalom megítélésénél jónak látott értékmérőül venni: a nagyváradi poéták „A holnap” kötete. Fiatal költők antológiája, melyben szép Ady versek, szép Babits versek s néhány szép Juhász vers van. (A „Nyugat”-ban Kemény Simon irt a kötetről kitűnő kritikát.) „A holnap” szó pedig, melyet Rákosi Jenő viccek özönébe fullaszt („holnap fog enni, holnap szeretni, holnap fog házasodni. Dolgozni? Majd holnap!” s így tovább…), egyszerűen azt jelenti, hogy akik itt verseiket adják, nem éppen úgy énekelnek, mint a madárka az ágon, nem „a milliók lelkéből” énekelnek; differenciáltabb érzésekből, ezerszeresen megtört sugarú látomásokból, tompítottabb sejtésekből szövődtek a versek, melyek ma még kevés embernek a lelki világával tartanak rokonságot. Szóval egy magasabb fejlődési fokot, vagy mondjuk: a meleg különbet akarják adni; s már most a kritika dolga megmondani, hogy ez sikerült-e nekik vagy sem, tehetségük biológiáját megírni és megállapítani egyedülvalóságukat, vagy hovatartozásukat. – No hát abban a kötetben van néhány nagyon szép vers, vannak kevésbé sikerült alkotások, utánzott és utánérzett dolgok, de egy sincs, mely Rákosi Jenőt feljogosítaná, hogy a „hóbortosok”, a „hisztérikus zseni” gyűjtőnevével hessegesse el magától azt a kényelmetlenséget, melyet a kötet néhány darabja neki, vagy azoknak a másoknak okozott, kik tehetségtelenségüket és irigységüket abba az epezöld formulába fogták össze: „ezt végre meg kellett mondani!” És egy sincs e versek között érthetetlen. (A leggyöngébbek legkevésbé „hagyják érintetlenül a világos megértés döntő és óriási tényezőjét”.)


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok