polémia
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szabolcska Mihály

Ma, holnap és holnapután

Tisztelt Uram!


Sajnálom, hogy elkésve kaptam megtisztelő szíves felszólítását. Szerettem volna egy kissé bővebben elmondani, hogy mit tartok a mai úgynevezett „új költészet”-ről. Hosszasabban, nem annyira e modern óriásaink és az ő zavaros verseik miatt, mint inkább a közönségért, mely jóhiszeműleg felült azoknak a nagyhangú frázisoknak, amikkel ez új „napfiak” versben és prózában szörnyű bizonyossággal évek óta új eget és új földet ígérgetnek nekünk, elmaradt, barbár magyaroknak. Mert minden második versük arról szól, hogy „jön”, hogy „már itt is van az új magyar dal”!… Leszamaraznak és lesajnálnak mindenkit, aki ebben kételkedni mer. A költészet eddigi ideáljai szerintök sutba való „denevér-álmok”. Majd ők mutatják meg – erre meg amarra! – hogy mit tudnak „a nagy piramisoknál járt” „szomorú legények”! S fejtetőre állított, rettenetes jelzőkkel olyan magyar verseket írnak össze-vissza, hogy az már csakugyan szomorúság.

…De ott kellett volna kezdenem, hogy mint afféle verselgető és versszerető ember, szívem szerint örvendek mindig, ha egy-egy nekem tetsző jó verset, vagy csak jó strófát is fedezhetek fel itt-ott a lapokból ránk hulló „költemények” vízözönében. Szóval figyelemmel kisérem és ismerem jól a „ma” és „holnap” nagyhangú ígérgetőit. Hát igen jól mondják, hogy ők a „ma” és a „holnap”, mert sohasem lesz belőlük holnapután. Ezzel a költészettel legalább nem.

Szívesen és örömest elismerem pedig, hogy jobb sorsra érdemes, igazi poétalelkek vannak köztük. Született költőemberek. Ők Ady Endrét vallják vezérekül, holott van a seregben egynéhány, a ki különb legény Adynál. De ez az ő dolguk, hogy úgy mondjam, a szakszervezet belső ügye.

Hogy a magam részéről én mit tartok nem annyira róluk, (mert a legtöbbjét őszintén sajnálom), mint inkább az ő új költészetükről? Őszintén mondva semmit, vagy igen keveset! Minden külön prófétai tehetség nélkül megjósolhatom ugyan, hogy ők és „esztétikusaik” (mert szégyen, nem szégyen, már ilyenek is vannak!) engemet ezért emberül lesajnálnak majd. Vén szamárnak, éjjeli bagolynak és a „régi éjszakába” visszavijjogó denevérnek fognak titulálni. De nem bánom, tűrő lélekkel Arannyal tartok, hogy: „Én is, a mit a sors rám mért / Elszenvedem a hazámért!”

Az a költészet mely arabusul van a magyar ember fülének és lelkének egyaránt, mely nem a nemzet lelkében gyökeredzik, sőt amely kifejezetten holmi nyugati hóbortokon akar itt „uj világot” teremteni: nincs tisztában saját magával és nem lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél.

Az a költészet pedig, mely az eddigi örök költői ideálok – a hazaszeretet, a tiszta szerelem, a hűség, a jóság, az önzetlenség, az eszmények imádata stb. – helyébe a vért: tehát az ösztönöket, az aranyt: az önzést, a léhaságot és bujálkodást akarja uralkodó planéta gyanánt az égre felszegezni: perverzitás és nemzetrontó bűn, akármilyen szép hegedüszóban mondják is el.

Sőt minél „szebben” énekel valaki e bűnre csalogató és megrontó hangnemben: a közerkölcsiség és közizlés szempontjából annál szomorubb.

A szemérmetlenség és trágárság is lehet ugyan bizonyos társadalmi rétegek számára versben és prózában egyaránt kapós olvasmány, – de igazi költészet nem lehet. Csak torz fattyuhajtása annak.

Ez az én véleményem e mi, nem egyszer vidáman „szomorú merészeinkről”.



Temesvár, 1908. október 23.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok