holnap 100
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szakolczay Lajos

A Holnap és a „kicsik” (Miklós Jutka, Emõd Tamás, Dutka Ákos, Balázs Béla)



Tündéri indulásához viszonyítva – a tizenhat éves lány versét Vészi József, a Budapesti Napló főszerkesztője azon a helyen, a tárcarovatban közli, ahol addig csak Ady és Erdős Renée költeményei virítottak – Miklós Jutka nem jutott magasra, holott bolyongó lelke – miként bolyongó, sokat utazó teste is – alig nyert megnyugvást. Versabbahagyásai után is kacérkodott a verssel, de költészete 1914 után igencsak megcsappant. Öregkori versei – hadd emlékeztessek a férje meghalása után íródott Mérleg (1961) könnyes leltárára – meg sem közelítik a századelőn írott s A Holnap mindkét kötetében méltán helyet kapott darabokat. Szorgossága és művészetéhsége talán egy kissé „verspótlék” is volt – 1910 és 1913 között New Yorkban fényképészetet tanult, hazatérvén Váradon műtermet nyitott, a Tanácsköztársaság után Berlinben a filmrendezésbe kóstolt bele, Párizsban a fotózást folytatta, a harmincas években férjével Marokkóban telepedett le, 1964-ben visszaköltözött Franciaországba –, ám a régebbi költemények szintjének elérése már csak álom maradt.

Amit őriznünk kell belőle, az az adys lobogás. A varázslatos Czóbel Minka és a lírájában is erős szerelem-harcot folytató Erdős Renée jobban bányászta ki a nőben leledző, a szeretve lázadásba torkolló igazságfaktorokat, mint ő. Miklós, látszólag nagy érzelmi viharai ellenére – az önmagához is könyörtelen tehetség szigorúsága hiányzott belőle? –, megmaradt szokványérzések-szokványképek lantosának „Fekete ciprusok”, „fehér obeliszkek”, „sötétlő szárnyú, lomha madarak”, „didergő sötét”, „zsibbasztó csönd”, „élet-erdő csöndje”, és még hosszan sorolhatnám eme líra patentjait, Adyt ezerszer idéző szókapcsolataival egyetemben („A déli verőn hiába járok” – Nemtudom-ország).

Büszkén mondja, hogy amit köszönhet, önmagának köszönheti: „Kibomlott hajam gálya lobogója, / A kormányrudat erős kézzel tartom, / S a sirámokat küldő part felé / Fordítom arcom. // Az én életem – az én életem. / Kormányrúdját más kézbe nem eresztem. / Örvénybe kerül? Az én gályám roppan. / Rosszul eveztem. Magamnak eveztem” (Ez az én gályám). Ebből a dacos büszkeséggel viselt konokságból néha ki-kitört – A hét bűbájoson belüli Bűbájosok dala valamicskét megmutat a sámán-varázslat szürreális kicsapongásaiból (ezt jóval később majd Weöres Sándor – Pásztor Béla Holdaskönyve fogja tökélyre vinni), ám sosem annyira, hogy „holnapos” tüze érdemben megváltozott volna.

Miklós Jutkához hasonlóan furcsa alak volt, bár életműve sokkal szerteágazóbb, mint költőtársáé, Emőd Tamás (1888–1938) is. Az antológia (antológiák) Benjáminja, egy kissé elkényeztetve, még Juhász Gyula „költő avató” figyelmét is magán érezhette, hiszen 1911-es nagyváradi kötete a bús költő neki ajánlott, az evangélium apostolát mottóval megidéző Jánosával indul: „Ne sírj, tied az élet titka még, / Ne félj, ha holnap a kárpit hasad, / Az ajkadon az élet csókja ég / És ifjúságtól szőke még hajad”. Ekkor már több mint száz vers van mögötte – Indig Ottótól tudjuk, hogy Emőd „legtöbb pályakezdő versét a Nagyváradi Napló publikálta (83-at), de a Szabadság (14), a Nagyvárad (10), sőt még a Tiszántúl, a katolikus egyház helyi lapja, s a rövid életű Új Nagyvárad is közölte néhány költeményét” (A legfiatalabb holnapos) –, s az említett Emőd Tamás Versei (Sonnenfeld Adolf grafikai műintézete) a két A Holnap legjobb verseit is magába ölelte.

Nem a címével is sokat mondó Rab prédikátorokat idézem, és nem is a költő „bűnmegvalló” tisztaságát – „Ó milyen furcsa pávaság (A befejező versszakban: „ó milyen furcsa, régi gyász”) / Az én rossz magyarságom” (Az én rossz magyarságom) –, hanem azt a megállapodott, biblikus nyugalmat, melyet a Krisztus szobra című költeménye szinte belénk éget. „Krisztus szent szobrát Lázárhegy alatt / Behavazta december és a tél. / Jöttek a hollók… a nagy istenember / Kőmellű testén megfagyott a vér – / Lázárhegy alatt halottat cipeltek, / Krisztus szobrára hóvihar szakadt: / – Öreg bibliák odacövekelték – / December ment és Krisztus ottmaradt.” Ebben a józanul ösztönös versmondásban – nem úgy, mint A magyar ítéletben („Ha megdördülnek az ős hunn egek” stb.) – Ady csak távolról van jelen, s nemsokára egy párizsi karneválos mesét kitalálva rögzítheti magában a költő a szenvedő és nevettető („Ma Krisztus vagy, holnap bús Pierrot” – Pierrot) fájdalmas egységét.

Jóllehet a Nagyváradról indult s meghalni ugyancsak oda visszatért lírikus költészete sanzonokkal és kuplékkal fölcicomázva később az irodalmi kabaré – nem akármilyen szint – felé fordult (a magyar líratörténet alighanem ezért nem vesz róla tudomást), de a korai (készülődés!) és a későbbi (beérkezés!) hangban is ott a megfellebbezhetetlen költő. Hogy a magyar sorsot harlekini bátorsággal cipelő és megéneklő író mivel alapozott, azt – hangváltásaival – a Dicséret, dicsőség második kiadása (Emőd Tamás énekeskönyve az 1914–18. esztendőkből) meggyőzően mutatja. Az ódon hang méltó komolysággal vezeti be a végső soron a világégés borzalmaira épült s megannyi fura helyzetet kifigurázó kabarét – „Dicséret, dicsősség légyen az Atyának, / Fiúnak és véle az Szentháromságnak, / Hogy ótalmazói jó Magyarországnak, / Légyenek tovább is romlott hazánknak” (Sziget megvételéről szerzett ének) –, hogy minél döbbenetesebb legyen a fokozatosan profánná váló – sírást-nevetést egyként kicsikaró – hang szentsége.


A szerző további írásai

 arrow2 / 6 arrow

impresszumszerzői jogok