próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balogh István

Közepesre vágott szecska

Én úgy kapcsolódtam az önigazgatói szocializmushoz, hogy bőrömön tapasztaltam párszor létezése alatt működésének természetét: természetes furcsaságát. Egy ilyen esetet mondok most el, csöndesen. Ahogy nem voltam istentelenül hangos azokban az időkben sem.

Történt pedig, hogy a szabadkai pártkorifeusok, mindannyian Tito elvtárs kiváló tanítványai voltak, az Építőipari-Műszaki Főiskoláról, ahol adjunktus voltam, átvezényeltek a Gyermekszínház élére (ekkortájt volt ilyen gyakorlat is), noha én ezt nem kértem, nem kerestem, kellett a fenének. De megkaptam az egyértelmű ukázt, hogyan írjam meg jelentkezésemet, hogy mégse legyek kényszerigazgató, mert az ilyen állapot szégyen lenne egy művelődési intézményre. Mielőtt felébredtem volna, a Gyermekszínház igazgatója lettem. Nem tanulmányoztam én a színházakat belülről soha, a színházi vezetés taposómalomnak tűnt előttem, viszont érdekelt a Népszínház klubjában kimért fröccs, udvaron túl az előadások, a színpad élete, a színészek; írtam is egy gyerekdrámát Viharvirág címmel, vonalas volt, ám ment vagy százszor, sőt a közös jugoszláv televízióhálózat is filmet kreált belőle, szóval siker volt.

No! Átvezényeltként a Gyermekszínházban jöttem én rá az oly forradalmian megteremtett, marxi alapelveken nyugvó önigazgatói szocializmus működésének valódi mechanizmusára.

Katasztrófa előzte meg iskoláztatásomat, szerencsére nem tragikus.

Egy reggel csöngött az otthoni telefonom. Csiszár Laci, a villanyszerelő és fővilágosító jelentkezett, jöjjek be gyorsan, tűz volt, már eloltották, de azért baj van. Ne féljek, mindent áramtalanított.

Tele lett a gatyám!

Rohantam az intézménybe, amelyet egy olyan épületben helyeztek el, mely együtt volt a város legnagyobb mozitermével (amelyben azóta a Népszínház albérlősködik, sikerrel) és a községi testnevelési szövetséggel. Hajdan, 1936-ban Sokol-háznak építették, szláv nemzeti-ifjúsági központnak, művelődési és testnevelési centrumnak. Tervezőjét, építtetőjét, első gyermekszínházi igazgatóját, Oton Tomanić tanár-építészt személyesen is ismertem, akkor már vegetált, szegény, a szabadkai Gerontológiai Központban, nos, Tomanić bácsi mondta nekem, ha néha felnézett a Gyermekszínházba, vigyázz, Pista, téged nem néz senki jó szemmel, te vagy az első magyar igazgató ebben az intézményben, amióta fennáll, csodálom is, hogy az új generációk nevelését már nem úgy felügyelik a korifeusok, mint eddig, de az is igaz, hogy az eddigi direktorok közül egyedül neked van fogalmad ahhoz, mit is kell csinálni itten.

Beértem a tűz reggelén a színházba, Laci telefonja után, s láttam, amit látnom kellett: beázott a bádogtető. Ócska volt már a pléhtakaró, elrohadt a negyvenöt év alatt, rácsurgott a hólé egy elektromos dobozra, rövidzárlat keletkezett. A doboz egy szarufára volt erősítve, ki tudja miért és mióta, éppen itt, a padláson, előírások, szabályzatok ellenére. Tűz támadt a rövidzárlatból, a drótok izzása átterjedt a szarufára, parázsolni kezdett a fenyő, tragédia csak azért nem lett, mert Isten kegyes, mert idejében beérkezett a villanyszerelő, aki gyorsan fölfedezte a bajt, poroltóval interveniált, sikerrel. A poroltó szándékkal volt ott elhelyezve, az ominózus szarufánál, ez volt a tizennegyedik tűzveszély ezen a helyen. És soha nem szüntették meg ezt a gennyes gócot. Eddig.

Zentai drága mestereim, Isten nyugosztalja azokat, akik már elmentek, akik meg még élnek, azokat meg éltesse sokáig, a becsületességre oktattak, társadalmi önvédelmi mestereim meg állandóan a törvényeket, előírásokat, szabályzatokat emlegették, azt mondták, tanították, agyamba vésték, szakemberekhez fordulj azonnal! S nekik volt igazuk! A tűzveszély után rögvest kihívtam a szabadkai tűzvédelmiseket, akik helyzetelemeztek, jegyzőkönyveztek és tiltottak volna. Itt addig előadásokat tartani nem lehet, míg el nem távolítjuk a veszélyforrásokat: elektromos vezeték iránya, új bádogborítás a tetőn. Mondta is mindjárt a szabadkai tűzvédelmes, az inkriminált jegyzőkönyvet, amely egyelőre nem érvényes, vigyem a sportvezetőséghez, ők az ilyen és hasonló eseteket vagy három évtizede állandóan elrendezik, letapsikolják, tegyem ezt meg, mielőtt ő hitelesítené a tiltást. Az elektromos dobozt, ha kiszárad, majd elrendezi a villanyszerelő. Ő is érti a dolgát, tudja, mi a teendője. Aztán egy-két hét múlva már dolgozhatunk. Eddig ezt így oldották meg. Az én Lacim tudja a feladatát. Én viszont nem tudtam az enyémet, mert nagyon új voltam még a pályán. Konkrét hülyeséget kérdeztem, ha fellobbant volna a tűz, én lettem volna a felelős? Igen, egyszemélyi felelős. Ez a törvény, csörrent a válasz. A szeme nem rebbent a tűzvédelmi mérnöknek, aki hívő volt vagy konok párttag, egyre megy. Megállapította a dolgokat, s ajánlotta a legjobbakat. A bejáródottakat, de én ezt nem tudtam.

– Ha leég a tető, börtönbe kerülhettem volna? – kérdeztem gyermeki lélekkel.

– Nem égett le, most se, eddig se, soha – mondta rezzenéstelen arccal a tűzvédelmes.

– Tegyen a törvények szerint! – kategorikusan szilárd volt hangom, nem ismertem magamra.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok