kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák 5. - Indig Ottó: saját életén túl legalább még egy nemzedéknyi létbiztonság…

Viszonylag gyakran megfordultam a nagyváradi bábszínházban Fux Pál grafikus és festőművész barátjaként, főleg a hatvanhetes év után. Ott hallottam először Indig Ottó nevét, felesége, Doina révén. Akiről sokáig nem tudtam, hogy csak kollégái nevezték el Doinának: valódi neve Şuta Monica Alexandra. Ottóval személyesen csak 1990 elején, a Kelet–Nyugat indulásakor találkoztam. (Itt írom le, hogy már most túltegyem magam apró sérelmemen, ami a 2004-ben a Literator Kiadónál megjelent Indig Ottó-könyv, az Emlék ma már… nyomán támadt bennem: e könyv 96. oldalán ugyanis csak 1993 áprilisára teszi a Kelet–Nyugathoz való csatlakozásomat. Ekkor – idézem őt – „én vettem át a Kelet–Nyugat megjelentetésének teendőit, s a szerkesztőbizottság is átalakult. Visszatért Szilágyi Aladár, csatlakozott hozzánk Szűcs László, akkor a BN főszerkesztője, lendületet hozott egy másik poéta, az orvos-költő Fábián Sándor” stb. Nos, a rovatvezetők között már a lap indulásakor ott volt a nevem – nem mellékesen a Gittai Pistáé is, de erről máskor –, s rendületlenül kitartottam a „hattyúdalig”, az 1996 márciusában megjelent számig.)
Tehát Indig Ottóval mint rovatvezető kollégával 1990 elején barátkoztunk össze. Részben a szerkesztőségben – a két kis Implon Irén-szobában –, részben a nyomda szedőtermeiben, a „kaláka-utókorrektúrák” alatt. Nem egyből izmosodó, hanem inkább lassan mélyülgető barátság – talán így jellemezhetném a folyamatot. Ottó elfordulósan szikár jellem volt, különösen munka közben.
Aztán kiderítettük, hogy tizenöt évig egymástól néhány száz méterre dolgoztunk! Ő az 1. számú iskola magyartanára volt, én a szemben fekvő olajgyár, no meg az alig távolabbi műanyaggyár, szőrmegyár üzemorvosa.
– Úgy rémlik, néha láttalak az autómból – szépítgette a múltat Ottó. – Te mindig is gyalogos orvos voltál… S látom, maradtál! – tette hozzá csípősen. – Nekem már szalárdi tanári munkám első évében motorkerékpárom volt. Nem költöztem ki Szalárdra, naponta oda-vissza motoroztam!
– Télen is? Szélben, fagyban a gödrös, csúszós úton?
– Persze! Zord telet fogtam ki, jégcsapok lógtak le a maszkomról, amit a szám elé helyeztem. Ezt leszámítva egyébként csak szép emlékeim vannak Szalárdról. Tudod például, hogy Molnár Gusztáv ott tanítványom volt?
– Nem tudtam, de most már értem, honnan gyökeredzik a tehetsége! – támadt kedvem bosszantgatni a motoros-autós életével dicsekvő tanárembert. – Egyéves szalárdi munkásságod vidám emlékeként csupán a liter pálinka helyett szépen becsomagolt Molotov-koktélt említetted egy derűsebb ötpercedben!
– Nem pálinka, hanem bor helyett kaptam az egy liter benzint. Pénzértéke nagyobb volt, mint a liter boré lett volna! – nézett rám tanári rosszallással. Még hogy őt, a nebulók által kedvelt tanárt fel akarták volna robbantani!! És otthagyott. Volt humora, de önmagán nem szívesen nevetett…
Ha idő volt rá – mondjuk, amikor kocsijával eddig-addig elvitt –, szívesen emlékezett a várad-velencei évekre. Húsz esztendőre!
– Hidd el, nem nosztalgia: nekem jót tett az egyes számú iskola, amit a városban csak cigányiskolának hívtak. Ösztökélt, hogy lépjek, mindig tovább lépjek. A doktori címet harminchét éves koromban kaptam meg… ez bravúr volt a megyében. Ha „jobb” iskolában kényelmeskedem, talán nem is sikerült volna… Habár tudván, hogy a fizetésemet is nagyban megemeli… – gondolkozott el a „jobb iskola”-változaton.
– Nagy tetvetlenítési akciók voltak ott… tudom az akkori körzeti asszisztensnőktől!
– Az osztályok átható petróleumszaga még mindig itt van a szaglósejtjeimben, hogy a te mesterséged szavaival éljek! – nevetett Ottó. – A barna nebulók jegyeit örökké kozmetikáztuk, merthogy a szocialista nevelési elv nem tűrt meg osztályismétlést. Így lett sok roma gyerekből hét osztályt végzett analfabéta…
– Nekem sok tíz roma munkásom volt, zömében a szőrmegyárban a nyírógépeken. Nehéz fizikai munka, szerették, amikor azt mondtam a részlegről, hogy az „erős fiúk” szekciója. Jól kijöttem velük… persze a betegnapokat én osztogattam, és nem szégyellték a három-négy napos „lazsálásokat”. Hadd mondjak jót róluk: amikor a vérközpont önkéntes véradásra szállt ki a rendelőmbe, a kedvemért eljöttek vért adni. Nélkülük nemigen teljesíthettem volna a „tervet”!
Gyakran jártam az idő tájt – a Kelet–Nyugat hatéves létének időszakában – Ottó lakásán is. „Ebédelek, te meg eliszogatsz egy kis sört, közben megírsz néhány receptet a lányomnak” – hívott meg ilyenkor szokatlanul kedves-taktikusan. És – diktál a beteg, írja az orvos jeligével – írogattam az ingyen recepteket drága külföldi gyógyszerekre. Akkor mód volt rá, a szigorú gyógyszer-bürokrácia még nem létezett. Doina-Monica udvariasan asztalhoz is tessékelt volna, ám az ebédmeghívásokat nem fogadtam el. Végtére is váratlan – bár baráti szeretettel fogadott – vendég voltam.
Ottó étkezése gyorsan zajlott a Magheru utcai tömbházlakás ízlésesen berendezett konyhájában, mely tágasabb volt az átlagnál. Néha szóváltás kerekedett az ételek diétás elkészítése miatt. Amolyan rokonszenves családi vita, amely mindig abból indult ki, hogy a ház „ura” félt a koleszterin-túladagolástól. Emlékszem, egyszer Doina olívaolajban kisütött nagyhallal várta férjét, ám elfelejtette tálra helyezni s látható volt a hal testét teljesen befedő olaj. Ottó felháborodott:
– Zsírt akarsz etetni velem? Tudod, hogy a koleszterinem magas…
– No de Ocikám (Ocinak akkora már elhunyt édesanyja szólította Indig tanár urat), ha kiveszem és lecsorog róla a forró olaj, lényegében a saját bőrében párolódott diétás húsétellé válik – szelídítette türelmesen férjét Doina. Ezt magam is így gondoltam, és evésre biztattam Ottót. Aki azonban „Ocikás” daccal mondott le a halevésről…
– Szükség van az egészségemre – dohogott lent az autóban, miközben hazaszállított. – Saját életemen túl még legalább egy nemzedéknyi létbiztonság megteremtése, ezt elhivatottságomnak érzem!
– Szóval utódaid, családod magánbiztosítója vagy. Lelkileg is, hisz említetted, hogy kisebbik gyermekedet, Danielát otthonodban keresztelte meg családi barátotok, Zitzmann tisztelendő. Mert a templomi „nyíltszín” nemigen lett volna kedvére bizonyos elvtársaknak! Becsüllek érte!… Egyébként nincs honnan tudd, most mondom el neked: dr. Zitzmann Imre, az esperes úr unokaöccse több mint négy évig volt társorvosom Sarmaságbányán… Sokat tanultam tőle, s élete végéig jó barátok maradtunk. No de arról volt szó, hogy anyagi szempontból is a jövőnek gyűjtögetsz! Most már értem, miért sorakozik a sok aranymozsár már a lakásfolyosódon is!
– Nincs kedvem tréfálni, hagyd a rézmozsarakat! – nézett rám tanáros-szigorúan. Aztán megenyhült. – Hát még ha a bélyeggyűjteményemet látnád! Az valóban aranyalbum, öregem, és a festményeim…
Altruistán takarékos ember, állapítottam meg róla magamban. Hiszen szorgalma és „csak úgy ingyen semmit senkinek” jelszava családjának javát szolgálta. Maga – felesége nagy bánatára – kitérdelt pantallók, vállficamos zakók viselője. Persze nem gyalogosan. Ám nem ő élt az autókért, azok nyűttek-koptak érte. Rövidebben: sosem hivalkodott velük. Viszont szerette, hálás volt, ha jól működtek.
Sajnos eltávozott közülünk, de ha szólhatna hozzám e téma kapcsán, bizonyára valami ilyesmit mondana:
– Ahogy ereim belső volumene (jól hangzik orvosilag?) szűkült, úgy gurultak velem egyre segítőkészebben a kerekek. Kilométer-gombolyagok sok-sok út láthatatlan fonalait tekerték magukra… Ezt a képet egyik versedből kölcsönöztem, remélem, nem vádolsz plágiummal! Egyébként, Sanyi, eladnék neked egy temetői performansz-ötletet. Hat kerék kell hozzá. Kettő idézze az első motorbiciklimet, küllőkkel; négy az elnyűtt autóimat. Helyezd őket kopott aszfaltra cikcakkban, egyiket a másikra. Amolyan fekvő Brâncuşi-oszlopra gondolj. Én mint ötletgazda…
– Jól hallom, Ottó? Mennyit kérsz érte?! No de alkudjunk!


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok