próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Schneider Németh Antal

Temetéstől halálig (a haldokló Csokonai naplója)– dokumentumregény, második rész

Június 14., csütörtök

Jól sejtettem, hogy Kazinczyék ott Derecskén azonnal elolvassák a Dorottyámat, és a mester rögvest ítéletet is mond róla. Akárhogy is van, de engem az öreg mindig felvidít, felráz és felkavar. Persze, halasztottam a vályogvetőknél az alkudozást, és egy hosszabb levélben megírtam, hogy köszönöm; mert, ha én az egész mivoltában nem hihetem is, bátorságot ad nékem, s talán ezen a haránték úton hasznomra válik. Azon tűnődtem, hogy miért van az, hogy amit ő mond, még ha nem is értek vele egyet, az mindig jólesik nekem. Újabb munkára sarkall. Ma rájöttem a dolgok nyitjára. Ráeszméltem, hogy őbenne a kritika soha nem azzal a szándékkal fogalmazódik meg, hogy eltántorítson az írástól. Ő tudós férfiú, értője és ismerője a literatúrának is meg a poétai léleknek is, még ha az ismeretei nagyon is behatárolt eszmei tájon zöldellnek. Pedig azon a tájon, ahol ő műveli a kertjét, éppen olyan sok a dudva, mint a másokén. Vagy akár az enyémen. De ő legalább következetesen hiszi, hogy a literatúrának az általa kedvelt tájakon kell gyökeret vernie és égbe szöknie.
Egy kalap alatt küldtem neki a Dorottyámból 20 példányt, mert ha ő ajánlja, biztosan hamarabb veszik meg azt. Így aztán Erdélybe csak 90 példányt vihetnek majd, pedig oda 100-at szántam. (Jó lenne, ha minél hamarabb elkelnének, mert a házépítés bizony sok pénzt emészt fel, és csak nagy nehezen csurran-cseppen innen-onnan valami. – Hm, ebből egész jó kádenciát lehet írni, csak egy kicsit talpra kéne állítani, valahogy így: cseppen-csurran, innen-onnan.) Megosztottam Kazinczyval a Lillám és az ódáim kiadása körüli gondjaimat, bár tudom, hogy ebben tőle segítséget aligha remélhetek. De mégis jólesik, ha valakinek elpanaszolhatom gyötrődésemet, fakadó és hamvadó reményeimet. Tudja ő jól, mennyire vágyódom arra, hogy munkáimat kinyomtatva is kézbe vehessem.
Bár már többeknek beszéltem róla, és bizonyára hallotta már másoktól is, még nem mondott véleményt az Árpádról szóló eposzom tervéről. Pedig ha valakinek a véleményét hallani szeretném, akkor Kazinczy az első. Most megírom neki azt is, hogy elkészültem legfőbb munkámnak, A magyarok bejövetelének vázlatával, és szeretném megjelentetni és elküldeni hazám bölcs tudósainak, mondjanak véleményt csírázó eposzomról, amin holtomig szeretnék dolgozni.
Ezért is volna fontos mielőbb hozzákezdenem a másfél szobás kis házam építéséhez. Gondolom, csak elneveti magát, ha olvassa, hogy rezidenciát építek. Pedig az lesz nekem, ha majd elkészül. Egy palota lesz, egy székhely, nyugodt és csendes székhely, a kis kertemben, ahol a múzsák remélhetőleg szívesen vendégeskednének majd. Véghez viszek mindent ebbe a hónapba, mert a béres lakónkat elbocsátottam, s annak szobájába költözök, míg módom lesz a kis kertre magamnak egy rezidenciát (1 1/2 szobát) gabalyítani.
Csak ez az átkozott köhögés ne gyötörne annyit, amióta Váradról hazajöttem, egyre csak kínoz. Néha véres csíkot látok a zsebkendőmön. Reméltem, hogy a nyári meleggel szűnni fog a köhögés és újra a régi erőmmel intézem a dolgaimat. Na de hinnem kell a gyógyulásban, hát nem most írtam az öreg széptanásznak, hogy „nem méltó a felemelődésre, aki csüggedez!”
Még ma Széchényi Ferenc grófnak is írnom kell. Már egy fél éve írtam a bécsi nyomdásznak is, hogy az anakreóni ódáimat ne kösse be addig, amíg a hozzájuk fűzött kommentárjaimat el nem küldöm neki. Ám addig, amíg nem olvasom el Reviczky Károlynak a perzsa költészet sajátosságairól szóló könyvét, a kommentárjaimat sem tudom megírni. Gondolom, ha egy kedveskedő levélben megkérem Széchényit, közvetítésével a Nemzeti Könyvtárból kikölcsönözhetem ezt a nekem oly nélkülözhetetlen könyvet.
Magam sem tudom, miért olyan fontos nekem ez a munka. Az én ódáimnak az értékét semmivel sem fogja az emelni, ha az előszóban a perzsa költészetre hivatkozom. Nem lesz az kapósabb a debreceni nagyvásárban, se olvasottabb a nemesi kúriákban. Hát igen, én mindent tudni szeretnék, pedig a tudás a versnek aligha lehet szebbítője.

Június 15., péntek

Széchényi Ferenc grófnak ma megírtam a levelet. Mégiscsak kikértem a Nationalis Bibliothecából a Reviczky Károly könyvét. De ha megjön, vajon lesz-e időm elolvasni? Nem tudom, mert most már egyre inkább a kis ház ügye foglalkoztat. Számításaim szerint 300–400 Rforintot is felemészt egy ilyen kis lak felépítése, és ez nagyon nagy pénz nekem. Akikkel erről beszélgettem, mind azt mondták, csak nyugodtan vágjak bele, van nekem pénzem annyi, amennyi erre kell, hiszen Rhédei bőkezű volt. Ilyenkor elfut a méreg. Hát honnan veszik, hogy engem a kamarás úr oly fényesen jutalmazott, hogy abból akár palotát is építhetnék. Még a kis házra addig kuporgatott pénzecském java is ráment azokra a keserves napokra abban a Pece-parti városban, s azóta se jött egy krajcár sem a munkám jutalmaként.
Az a pár soros levél, amelyben a méltóságos császári és királyi kamarás úr ridegen közli, hogy elvárta volna tőlem, hogy a temetést követő napon részvétlátogatással tiszteletem tegyem, arra a következtetésre juttat, hogy ő semmit nem tudott az én tüdőgyulladásomról.
Ő engem egy világot kerülő, különcködő poétának tart. Tisztáznom kell magamat, mert itt már nemcsak arról a nyomorult pénzről van szó, ami járna nekem, hanem az én tisztességemről és becsületemről is, amit mégsem hagyhatok besározottan. Igen, rövidesen írni fogok neki is.


A szerző további írásai

1 / 10 arrow

impresszumszerzői jogok