próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Schneider Németh Antal

Temetéstől halálig (a haldokló Csokonai naplója) – dokumentumregény, első rész

Dr. Nagy Valériának, a DOTE Szemklinika
kiváló orvosának ajánlom mély tisztelettel


1804. április 8., vasárnap

Én Árpád írója akarok lenni!
Erről már soha nem mondok le. Igen, én írója leszek egy nagy Magyar Epopoeiának, a Magyarok megtelepedésének, ezen én holtig akarok dolgozni, és erre kuporgatni egy kis pénzt, hogy szerezhessek magamnak egy kis kertet, egy másfél szobás házat és 10–12 históriai könyvet.
Örökösen csak ez jár az eszemben. Gondolatban már számos részletét felvázoltam a nagy műnek. Mert nagy lesz, olyan, amit századok múltán is szívesen olvas majd a nemzet, és amit a magyar családok esti beszélgetéskor naponta fognak emlegetni. Álmodozom. Talán túl gyakran és túl sokat is, mert ez a nap is úgy telt el, hogy nem történt semmi. Csak kókadok itt, mint kit a féreg rágása vagy más belső nyavalyák bántanak. Nem írtam, nem olvastam ma sem. Az áprilisi nap egy kis időre kicsalt a házból. Gondoltam, átmegyek Fazekashoz és elkérem tőle azt a históriás könyvet, amit most hozatott meg Pozsonyból. De aztán mégis itthon maradtam. Hallgattam anyámnak az örökös siránkozását a beázott tetőről, apámról, meg rólam. Hallgattam? Dehogy. Oda se figyeltem arra, amit naponta többször is elmond, úgyis tudok már mindent.
Inkább befelé figyeltem. Magamra. Itt benn a lelkemben minden olyan nyugtalan. Türelmetlen vagyok, és nem találom a helyemet sehol. Debrecen is olyan idegen lett. Ha végigmegyek a Darabos utca sáros, homokos pallóin, mintha nem is én lennék. A régi vidám professzor (milyen szívesen mondom magamat professzornak, pedig csak lehettem volna az), aki a vén Szilágyi minden roszszallása ellenére egy csapat zsibongó diákkal a Nagyerdő felé lábal a Péterfia utcán. Tavaly novemberben voltam harmincéves. Néha úgy érzem, ötvenen is túl vagyok már. Pedig még előttem az élet, a házasság. Igaz, ez inkább az anyámnak az álma, nekem már nem. Béklyó az szárnyas paripán, no meg a magam lábán is. Hallom én, nagyon is jól hallom, hogy megint üzenget a párosság istene (valahogy így írtam pár évvel ezelőtt), de én nem akarom meghallani ezt, sem meglátni az anyámtól magasztalt debreceni cívis élet gyönyöreit. A vasárnapi istentiszteletek szépségét a hajdani Nagytemplomban, utána az adomázó tereferét, a jó zsíros ebédet és a délutáni szunyókálást. Így szeretné látni anyám az én életemet is. Nem érti, mi sarkall, mi taszít engem, hogy más legyek.
Meséljem el neki újra, hogy van valahol egy kollégium, vagy egy redakció, ahol én elmondanám mindazt, amit itt a képzeletemben megteremtettem? És talán vár még rám valahol egy szerelmes leány is, egy igazi Lilla, aki betölti azt az űrt, ami bennem tátong? Ez is álom, badarság. A lelki hiányt ember nem töltheti ki testtel. Arra csak egy rokonlélek lenne alkalmas.
Valahogy nincs kedvem semmihez, a tavaszi szelek kifújták belőlem a verses lelkületet. Fáradt, türelmetlen és nyugtalan vagyok. Pedig örülhetnék, hiszen Rhédei Váradon mégis csak nyomdába segítette a Dorottyámat. Hogy örültem és milyen lelkesen rohantam január végén Váradra. A Nagy Gábortól kölcsönkért prémes süveggel mentem, hadd lássa a tipográfus, milyen szép szegfű szín süvege van a debreceni poétának, akinek munkája, ahogy ő mondta, felette tréfás, és lármát fog csinálni. Így gondoltam akkor. De nem így lett. Nem kapkodtak a kérők az én Dorottyám után.
Néha gyötör a köhögés is. Ebben az esztendőben még alig írtam valamit. A testem gyenge és minduntalan cserbenhagy. Azt mondják a doktorok, hogy gyenge a tüdőm, azért tör rám olyan gyakran a láz, meg a hidegrázás. De nem érdekel, én mindent kibírok, ezt is. Ha nem köhögnék olyan sokat, azért az jobb lenne. Amikor köhögök, a hangom elfullad és rekedtté válik. Már nem tudnám a farsangi népségnek zengő hangon végigolvasni a Dorottyámat, ahogy azt tettem pár évvel ezelőtt.
Ilyenkor tavasszal eszembe jutnak azok a régi húsvéti legációk, Hegyköz-Kovácsiban vagy Biharpüspökiben. A hangom betöltötte a templomot s a hívek úgy imádkoztak, úgy énekeltek velem, hogy éreztem, a Megváltó öleli át a szívüket.
És az a lány ott Hegyköz-Kovácsiban, a parókián, milyen különös volt, és velem akkor milyen furcsán és érthetetlenül viselkedett. Éjszaka belopózott hozzám, egy szót se szólt, csak ledobta az ingét és mellém bújt. Máig sem tudom, szerelemre vagy házasságra vágyott inkább. Lehet, hogy mindkettőre. Pompás alkata volt. A testiség egy mulató helye, A fő gyönyörűség summája, veleje. Nagy, érzéki szájából elfojtott kis sikolyok törtek fel szeretkezés közben. Amikor végül kielégülten összecsukta ajkát, megláttam a telehold fényénél az ajka szögletében azt a furcsa kis mosolyt. Olyan archaikus mosoly volt, mintha örök időkre odavésték volna. Miért is jutott ez most az eszembe? Igen, mert ilyen mosolya volt olykor Lillának is. A kovácsi lányról mintáztam később A pendelbergai vár formája s megvétele című versemben a női test felfedezésének gyönyöreit.
Olyan abszurdus gondolatom támadt, hogy jó lenne most együtt látni a két nőt és összehasonlítani őket. Megnézném, melyiknek az ajkáról kopott le a furcsa mosoly.


A szerző további írásai

1 / 13 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti