Schneider Németh Antal
Temetéstől halálig (a haldokló Csokonai naplója) – dokumentumregény, első rész
Dr. Nagy Valériának, a DOTE Szemklinika
kiváló orvosának ajánlom mély tisztelettel
1804. április 8., vasárnap
Én Árpád írója akarok lenni!
Erről már soha nem mondok le. Igen, én írója leszek egy nagy Magyar
Epopoeiának, a Magyarok megtelepedésének, ezen én holtig akarok
dolgozni, és erre kuporgatni egy kis pénzt, hogy szerezhessek magamnak
egy kis kertet, egy másfél szobás házat és 10–12 históriai könyvet.
Örökösen csak ez jár az eszemben. Gondolatban már számos részletét
felvázoltam a nagy műnek. Mert nagy lesz, olyan, amit századok múltán is
szívesen olvas majd a nemzet, és amit a magyar családok esti
beszélgetéskor naponta fognak emlegetni. Álmodozom. Talán túl gyakran és
túl sokat is, mert ez a nap is úgy telt el, hogy nem történt semmi.
Csak kókadok itt, mint kit a féreg rágása vagy más belső nyavalyák
bántanak. Nem írtam, nem olvastam ma sem. Az áprilisi nap egy kis időre
kicsalt a házból. Gondoltam, átmegyek Fazekashoz és elkérem tőle azt a
históriás könyvet, amit most hozatott meg Pozsonyból. De aztán mégis
itthon maradtam. Hallgattam anyámnak az örökös siránkozását a beázott
tetőről, apámról, meg rólam. Hallgattam? Dehogy. Oda se figyeltem arra,
amit naponta többször is elmond, úgyis tudok már mindent.
Inkább befelé figyeltem. Magamra. Itt benn a lelkemben minden olyan
nyugtalan. Türelmetlen vagyok, és nem találom a helyemet sehol. Debrecen
is olyan idegen lett. Ha végigmegyek a Darabos utca sáros, homokos
pallóin, mintha nem is én lennék. A régi vidám professzor (milyen
szívesen mondom magamat professzornak, pedig csak lehettem volna az),
aki a vén Szilágyi minden roszszallása ellenére egy csapat zsibongó
diákkal a Nagyerdő felé lábal a Péterfia utcán. Tavaly novemberben
voltam harmincéves. Néha úgy érzem, ötvenen is túl vagyok már. Pedig még
előttem az élet, a házasság. Igaz, ez inkább az anyámnak az álma, nekem
már nem. Béklyó az szárnyas paripán, no meg a magam lábán is. Hallom
én, nagyon is jól hallom, hogy megint üzenget a párosság istene
(valahogy így írtam pár évvel ezelőtt), de én nem akarom meghallani
ezt, sem meglátni az anyámtól magasztalt debreceni cívis élet
gyönyöreit. A vasárnapi istentiszteletek szépségét a hajdani
Nagytemplomban, utána az adomázó tereferét, a jó zsíros ebédet és a
délutáni szunyókálást. Így szeretné látni anyám az én életemet is. Nem
érti, mi sarkall, mi taszít engem, hogy más legyek.
Meséljem el neki újra, hogy van valahol egy kollégium, vagy egy
redakció, ahol én elmondanám mindazt, amit itt a képzeletemben
megteremtettem? És talán vár még rám valahol egy szerelmes leány is, egy
igazi Lilla, aki betölti azt az űrt, ami bennem tátong? Ez is álom,
badarság. A lelki hiányt ember nem töltheti ki testtel. Arra csak egy
rokonlélek lenne alkalmas.
Valahogy nincs kedvem semmihez, a tavaszi szelek kifújták belőlem a
verses lelkületet. Fáradt, türelmetlen és nyugtalan vagyok. Pedig
örülhetnék, hiszen Rhédei Váradon mégis csak nyomdába segítette a
Dorottyámat. Hogy örültem és milyen lelkesen rohantam január végén
Váradra. A Nagy Gábortól kölcsönkért prémes süveggel mentem, hadd lássa
a tipográfus, milyen szép szegfű szín süvege van a debreceni poétának,
akinek munkája, ahogy ő mondta, felette tréfás, és lármát fog csinálni.
Így gondoltam akkor. De nem így lett. Nem kapkodtak a kérők az én
Dorottyám után.
Néha gyötör a köhögés is. Ebben az esztendőben még alig írtam valamit. A
testem gyenge és minduntalan cserbenhagy. Azt mondják a doktorok, hogy
gyenge a tüdőm, azért tör rám olyan gyakran a láz, meg a hidegrázás. De
nem érdekel, én mindent kibírok, ezt is. Ha nem köhögnék olyan sokat,
azért az jobb lenne. Amikor köhögök, a hangom elfullad és rekedtté
válik. Már nem tudnám a farsangi népségnek zengő hangon végigolvasni a
Dorottyámat, ahogy azt tettem pár évvel ezelőtt.
Ilyenkor tavasszal eszembe jutnak azok a régi húsvéti legációk,
Hegyköz-Kovácsiban vagy Biharpüspökiben. A hangom betöltötte a templomot
s a hívek úgy imádkoztak, úgy énekeltek velem, hogy éreztem, a Megváltó
öleli át a szívüket.
És az a lány ott Hegyköz-Kovácsiban, a parókián, milyen különös volt, és
velem akkor milyen furcsán és érthetetlenül viselkedett. Éjszaka
belopózott hozzám, egy szót se szólt, csak ledobta az ingét és mellém
bújt. Máig sem tudom, szerelemre vagy házasságra vágyott inkább. Lehet,
hogy mindkettőre. Pompás alkata volt. A testiség egy mulató helye, A fő
gyönyörűség summája, veleje. Nagy, érzéki szájából elfojtott kis
sikolyok törtek fel szeretkezés közben. Amikor végül kielégülten
összecsukta ajkát, megláttam a telehold fényénél az ajka szögletében azt
a furcsa kis mosolyt. Olyan archaikus mosoly volt, mintha örök időkre
odavésték volna. Miért is jutott ez most az eszembe? Igen, mert ilyen
mosolya volt olykor Lillának is. A kovácsi lányról mintáztam később A
pendelbergai vár formája s megvétele című versemben a női test
felfedezésének gyönyöreit.
Olyan abszurdus gondolatom támadt, hogy jó lenne most együtt látni a két
nőt és összehasonlítani őket. Megnézném, melyiknek az ajkáról kopott le
a furcsa mosoly.