kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

Élet újra kitalálva (Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költővel Kőrössi P. József beszélgetett)

Tőzsér Árpád költő, szerkesztő (1935, Gömörpéterfalva) a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar– szlovák szakán szerez oklevelet, majd a Hét, 1965-től az Irodalmi Szemle szerkesztője. 1971-től a nyitrai főiskolán régi magyar irodalmat tanít, majd a Madách Könyvkiadó szerkesztője. 1992–1996 között az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Írásaival, irodalomszervező munkásságával a felvidéki magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége

Kőrössi P. József: Gömörpéterfalván születtél, 1935-ben, kíváncsi lennék arra a környezetre, ahol gyerekeskedtél.
Tőzsér Árpád: A gyermekkoromat, a szülőfalumat és a történelmi Gömör vármegyét, vagyis azt a tágabb szülőföldemet, amelyet, ha jól tudom, én neveztem először Gömörországnak, már számtalanszor megírtam, harmincéves koromig íróként szinte belőle éltem, s ahhoz, hogy most megint tudjak róla beszélni, újra ki kellene találnom. (Zárójelben legyen mondva: ezt az „újra ki kellene találnom”-ot Parti Nagy Lajostól csentem. Nemrégen, Veszprémben, arra a kérdésre, hogy az egyetemi éveiről miért nem beszélt, miért nem írt még soha, ő válaszolt úgy, hogy az még túl közeli hozzá, még nem találta ki egészen. Én fordítva: a gyermekkorom meseországát anynyira kitaláltam már, hogy érdekessé csak azzal tehetem, ha újra kitalálom.)
K. P. J.: Vágjunk bele.
T. Á.: Kezdjem azzal, hogy az a bizonyos Gömörország a mi hőskorunkban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy képződött meg, mint a „szlovákiai magyar irodalom faluja”. Annyian jöttünk, írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan természetellenesen feltupírozott népi öntudattal, hogy írásainkban Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizálódott. Szemben a világgal mint kozmikus várossal. Egyfajta új-romantika volt ez, olyan romantika, amely ma már teljességgel használhatatlan. S nemcsak azért, mert a romantika általában az, hanem azért is, mert egyenesen komikus volna akkor a falut idealizálni, mikor az már mint életforma tulajdonképpen eltűnt, s mivel a hagyományos falu nem kőből és téglából épült, tehát kevéssé maradandó, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. Ahogy korábban a tanyavilág, most a falu világa pusztul el, s a Felvidéken (s persze nem csak ott) olyan mértékben urbanizálódik, hogy falvaink ma már inkább kisvárosok, mint falvak. De bennünk, akik falun szocializálódtunk, nem tűnik, nem tűnhet el a falu, hanem valamiféle „éjszakai tudatként” tovább él. (Ha jól emlékszem, Jung nevezi az álmot, az értelem kikapcsolódását s az élet szerves erőinek tudattalan továbbműködését éjszakai tudatnak.) Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már önmagában egyfajta irodalom, de nem valóság s nem is fikció, hanem egy harmadik minőség: olyan imaginárius világ, amelynek nagyon is szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzelet-jellege ellenére is valóságként működik. Azt hiszem, ha újra ki akarnám találni a gyermekkoromat és környezetét, akkor ennek a harmadik minőségnek az irányában kellene elmozdulnom. Summa summarum: ma, 2007-ben, már sem az egykori valóság, sem az egykori fikció nem érvényes, s ahhoz, hogy a szülőföldem ma legyen hiteles, mást kell róla mondanom, mint amit egykor mondtam...
K. P. J.: Természetesen nem is mondhatod ugyanazt, hiszen, amint az az elmondottakból kitűnik, benned is számos dolog megváltozott, és az érzelmek sem ugyanazok.
T. Á.: Minden megváltozott, de főleg a látószögünk más: az a műveltségi anyag, amely azóta felgyülemlett bennünk, másként töri a fényt, az időt. „Ami volt, annak más távlatot ád az idő már” – profanizálhatnánk a szakrálissá nemesedett Radnóti-sort. Ma az egykori verseimnek, írásaimnak is más a távlatuk. Másként olvasom őket, mint ahogy korábban olvastam, s meglepődöm egykori olvasataimon. Azokat is újra ki kell találnom, és ez nem is olyan egyszerű.
K. P. J.: És mondjuk – durván leegyszerűsítve – az, hogy megváltozott a világ, az, hogy történt egy rendszerváltás, sőt, a te életedben kettő is, ettől másképpen lehet-e látni azt a gyerekkort, amit harminc-negyven évvel ezelőtt láttál?
T. Á.: Ezt nem hiszem, engem a rendszerváltások különösebben nem változtattak meg, sem írásaimat, sem emberi mivoltomat illetően. Elég korán rájöttem – meg is írtam annak idején, valamikor a hatvanas évek közepén, második felében –, hogy „elmém mindenből kivisít, / minden, mi van, meghamisít”. És ezzel odacéloztam, hogy a társadalmi létezés kitéríti az emberi egzisztenciát. Nem csak úgy, ahogy annak idején Ahmatova írta, hogy a szovjet rendszer idején sohasem a saját életében, minden reggel más mederben ébredt, hanem úgy is, ahogy Heidegger gondolta, mikor azt mondta, minden társadalmi létezés nem-tulajdonképpeni, az emberi lényegtől idegen lét. Ilyen értelemben a társadalom engem csak nagyon korán, a népi korszakomban, az első kötetemben alakított, később szinte tudatosan fordultam szembe a társadalmi elkötelezettségekkel.
K. P. J.: Igen, 1968-cal kapcsolatosan olvastam tőled valahol, hogy a társadalmi mozgásokhoz általában szkeptikusan viszonyulsz. 1968-ban is 1956 élménye kísértett, és azt is nagyon kétkedve fogadtad.


A szerző további írásai

1 / 6 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti