Kőrössi P. József
Élet újra kitalálva (Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költővel Kőrössi P. József beszélgetett)
Tőzsér Árpád költő, szerkesztő (1935, Gömörpéterfalva) a pozsonyi
pedagógiai főiskola magyar– szlovák szakán szerez oklevelet, majd a Hét,
1965-től az Irodalmi Szemle szerkesztője. 1971-től a nyitrai főiskolán
régi magyar irodalmat tanít, majd a Madách Könyvkiadó szerkesztője.
1992–1996 között az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Írásaival,
irodalomszervező munkásságával a felvidéki magyar irodalom egyik
meghatározó egyénisége
Kőrössi P. József: Gömörpéterfalván születtél, 1935-ben, kíváncsi lennék arra a környezetre, ahol gyerekeskedtél.
Tőzsér Árpád: A gyermekkoromat, a szülőfalumat és a történelmi
Gömör vármegyét, vagyis azt a tágabb szülőföldemet, amelyet, ha jól
tudom, én neveztem először Gömörországnak, már számtalanszor megírtam,
harmincéves koromig íróként szinte belőle éltem, s ahhoz, hogy most
megint tudjak róla beszélni, újra ki kellene találnom. (Zárójelben
legyen mondva: ezt az „újra ki kellene találnom”-ot Parti Nagy Lajostól
csentem. Nemrégen, Veszprémben, arra a kérdésre, hogy az egyetemi
éveiről miért nem beszélt, miért nem írt még soha, ő válaszolt úgy, hogy
az még túl közeli hozzá, még nem találta ki egészen. Én fordítva: a
gyermekkorom meseországát anynyira kitaláltam már, hogy érdekessé csak
azzal tehetem, ha újra kitalálom.)
K. P. J.: Vágjunk bele.
T. Á.: Kezdjem azzal, hogy az a bizonyos Gömörország a mi
hőskorunkban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy
képződött meg, mint a „szlovákiai magyar irodalom faluja”. Annyian
jöttünk, írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még
aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan
természetellenesen feltupírozott népi öntudattal, hogy írásainkban
Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizálódott. Szemben a világgal
mint kozmikus várossal. Egyfajta új-romantika volt ez, olyan romantika,
amely ma már teljességgel használhatatlan. S nemcsak azért, mert a
romantika általában az, hanem azért is, mert egyenesen komikus volna
akkor a falut idealizálni, mikor az már mint életforma tulajdonképpen
eltűnt, s mivel a hagyományos falu nem kőből és téglából épült, tehát
kevéssé maradandó, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. Ahogy korábban a
tanyavilág, most a falu világa pusztul el, s a Felvidéken (s persze nem
csak ott) olyan mértékben urbanizálódik, hogy falvaink ma már inkább
kisvárosok, mint falvak. De bennünk, akik falun szocializálódtunk, nem
tűnik, nem tűnhet el a falu, hanem valamiféle „éjszakai tudatként”
tovább él. (Ha jól emlékszem, Jung nevezi az álmot, az értelem
kikapcsolódását s az élet szerves erőinek tudattalan továbbműködését
éjszakai tudatnak.) Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már
önmagában egyfajta irodalom, de nem valóság s nem is fikció, hanem egy
harmadik minőség: olyan imaginárius világ, amelynek nagyon is
szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzelet-jellege
ellenére is valóságként működik. Azt hiszem, ha újra ki akarnám találni a
gyermekkoromat és környezetét, akkor ennek a harmadik minőségnek az
irányában kellene elmozdulnom. Summa summarum: ma, 2007-ben, már sem az
egykori valóság, sem az egykori fikció nem érvényes, s ahhoz, hogy a
szülőföldem ma legyen hiteles, mást kell róla mondanom, mint amit egykor
mondtam...
K. P. J.: Természetesen nem is mondhatod ugyanazt, hiszen, amint
az az elmondottakból kitűnik, benned is számos dolog megváltozott, és az
érzelmek sem ugyanazok.
T. Á.: Minden megváltozott, de főleg a látószögünk más: az a
műveltségi anyag, amely azóta felgyülemlett bennünk, másként töri a
fényt, az időt. „Ami volt, annak más távlatot ád az idő már” –
profanizálhatnánk a szakrálissá nemesedett Radnóti-sort. Ma az egykori
verseimnek, írásaimnak is más a távlatuk. Másként olvasom őket, mint
ahogy korábban olvastam, s meglepődöm egykori olvasataimon. Azokat is
újra ki kell találnom, és ez nem is olyan egyszerű.
K. P. J.: És mondjuk – durván leegyszerűsítve – az, hogy
megváltozott a világ, az, hogy történt egy rendszerváltás, sőt, a te
életedben kettő is, ettől másképpen lehet-e látni azt a gyerekkort, amit
harminc-negyven évvel ezelőtt láttál?
T. Á.: Ezt nem hiszem, engem a rendszerváltások különösebben nem
változtattak meg, sem írásaimat, sem emberi mivoltomat illetően. Elég
korán rájöttem – meg is írtam annak idején, valamikor a hatvanas évek
közepén, második felében –, hogy „elmém mindenből kivisít, / minden, mi
van, meghamisít”. És ezzel odacéloztam, hogy a társadalmi létezés
kitéríti az emberi egzisztenciát. Nem csak úgy, ahogy annak idején
Ahmatova írta, hogy a szovjet rendszer idején sohasem a saját életében,
minden reggel más mederben ébredt, hanem úgy is, ahogy Heidegger
gondolta, mikor azt mondta, minden társadalmi létezés
nem-tulajdonképpeni, az emberi lényegtől idegen lét. Ilyen értelemben a
társadalom engem csak nagyon korán, a népi korszakomban, az első
kötetemben alakított, később szinte tudatosan fordultam szembe a
társadalmi elkötelezettségekkel.
K. P. J.: Igen, 1968-cal kapcsolatosan olvastam tőled valahol,
hogy a társadalmi mozgásokhoz általában szkeptikusan viszonyulsz.
1968-ban is 1956 élménye kísértett, és azt is nagyon kétkedve fogadtad.