kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Gurzó K. Enikő

Új emberek a régi utakon - Harminc évvel Kós Károly halála után

Az építész, grafikus, író, tanár, egyházi főgondnok, falusi földműves, könyvkiadó és politikus Kós Károly bölcseleteit, intéseit, meglátásait sikk mostanság idézni, szellemiségét felidézni, hagyatékának művészi, esztétikai értékét dicsérni, követendőnek tekinteni. Ám ér-e bármit is sokszínű munkásságának a méltatása, van-e hitele az ő kivételes egyéniségének szánt bóknak, az élő s holt alkotók fölé magasodó emléke előtti főhajtásnak, ha nem őszinte, hanem arra szolgál, hogy általa egyesek tájékozottságukról, az irodalomban való jártasságukról tegyenek bizonyságot? Az erdélyi magyarságért dolgozó Kós Károlyra való hivatkozás tehát ma már nem szolgál, hanem kiszolgál.

Ha beteg a föld…

Kós Károly temesvári származását ma már csak a helybeliek hozzák néha (például olyan kerek évfordulókon, mint az idei) szóba, az „illusztrisok” inkább elhallgatják, eltitkolják. Mert a társaságok már magukat sem veszik komolyan, nemhogy mást; nem akarják hallani önnön életproblémáikat, és a saját miliőjük iránt sem fogékonyak többé. Pedig ha tetszik, ha nem, ha transzszilvanista mozzanat volt, ha nem, a szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája, a Karl Koschból lett Kós Károly a minden oldalról marginalizált, a magyarság megmaradásának szempontjából súlytalannak minősített Bánság fővárosában jött a világra, annak Józsefváros nevű negyedében. Érdemes lenne kideríteni, van-e erről fogalmuk a klikkeskedő, ügyesen mozgó élő irodalmi fenoméneknek, és tudják-e, hol van, a város mely részén öklendezik a Józsefváros, és hol a Varjúvár stílusteremtő megálmodójának, kivitelezőjének a szülőháza. Barátaimmal egyetértésben szeretném, ha mindenkori géniuszaink legalább az utcát meg tudnák (és mi is meg tudnánk majd) mutatni a gyermekei(n)knek, unokái(n)knak, a nagyvilágnak és a hazai aprónépeknek, a jelentékteleneknek, akiknek az akarata, vágya, kérése soha sehol nem számít, csak (néha) az, hogy ép és makulátlan szívvel, lélekkel tömörülnek a tollforgatókat fenntartó s oltalmazó olvasói táborba. Nekik, a földhöz kötötteknek lenne üdvös tovább adni, azoknak, akik Sztánát csak grafikákon látták, élőben még soha, mert nem tellett rá, de bíznak abban, hogy a náluknál tehetősebb szerepvállalók őrködnek felette, vigyáznak rá. Tényleg, a sokadalom, a massza az ilyen, még mindig, sok-sok kudarc, csalódás után is jóhiszemű, tán picit hiszékeny. Jámborságukért a polgárok, a nép- és nemzetelemek a legtöbbször viszont nem azt kapják, amit megérdemelnek, ami alanyi jogon is kijárna szerény mivoltuknak.
Igen, a közöny az, ami a fontoskodókban irántuk megjelenítődik. Engemet meg épp a törődés kötelezettségével felruházott tisztséghalmozók eme arrogáns könnyelműsége dühít fel cudarul, a rengeteg felismeréstől összeomolva pedig tragédiaként észlelem, érzékelem a Kós-kultusz valódi arcát. Valósággal maga alá temet annak a temesvári, az Északi pályaudvarhoz közeli ütött-kopott, zsiványok tanyájává lett-tett jeltelen lakóháznak a sorsa, amelynek – ha jó idők járnának – elegáns szülőháznak, keresett zarándokhelynek kellene lennie, virágkoszorúval díszített múzeumnak. De valószínűleg nagyon rossz idők járnak errefelé…

…a fa is beteg gyümölcsöt terem

A Béga-parti nagyváros maroknyi magyarjának érdekképviselői persze tettek arról, hogy nemtörődömségük e kevésbé látható jelét elkendőzzék. Létrehozták a Kós Károly Közösségi Központot, amely mostanság már csak attól az, aminek címezik, hogy benne magyar politikusok és civil szervezeti elöljárók szoktak ülésezni, értekezni, választani, s az igazgatásban, irányításban részt nem vállaló nyugdíjasok, „sima” tagok – utóbbiak azonban igen kevesen és csak hébe-hóba – találkozgatni. No meg a magyar igazolványokat kibocsátó hivatalnokok is irodahelyiséghez jutottak a csinos épületben, ami, ugye, nem elhanyagolandó tényező.
Hát ezért akkora (síri) itt a csend, a nyugalom, mint a temetőben. Azért, mert a Kós Károly nevét viselő intézetben még meg sem melegedtek a magyar vonatkozású kiállítások, hangversenyek, irodalmi műsorok, vetítések, nívós közművelődési események, a Balogh Edgár-estek, Bartók-hétvégék iránti érdeklődők, de már ki is szorultak onnan. Pedig a székház létrejöttét, feltételezem, nemes szándék vezérelte, elvégre eredetileg szembehelyezkedett az üzleti s korrupt alapokon működő szövetségekkel. Érthetetlen tehát, miért nem őrződött meg az alapötlet eszmei tisztasága, és a központ miért nem alakult át művészek, filozófusok, fiatal tehetségek párbeszédének közkedvelt színhelyévé, darabbörzék, életszagú szakmai társalgások, végtelenített esti mulatságok temesvári magyar házává. Nem volt elegendő a tizennyolc év kiokoskodni, mi a fontos, illetve mi a lényegtelen?
De hát Istenem! Nem nyüzsöghet mindenki úgy, mint a Kós Károly által is magasztalt 20. századi kisiparosok, kereskedők, akik értelmes emberekként rendszeres szervezeti életre tartottak igényt. És kevesen lehetnek az 1924-ben indult Erdélyi Szépmíves Céh elveinek méltó követői is, amiként a Barabás Miklós Céhbe belépni vágyó, magasztos célokat felvállaló, polgári erényeket gyakorló s hagyományápoló képzőművészek köre is egyre fogyatkozik, az Erdélyi Helikon táglátókörű, önzetlen, a művelődési élet történéseit lelkiismeretesen nyomon követő szerkesztőinek jelenkori megfelelőiről már nem is beszélve.
Az igazság a következő: ha nem szükséglet, belső kényszer valaminek a megtétele, akkor a „csak azért is” természetellenes. Márpedig a természet hatalmával nehéz szembeszállni. Ilyen megközelítésben senkire sem lehet ujjal mutogatni. Az unalom azonban az ernyedtség, fásultság patikaszere: ha ugyanis elegünk lesz a semmittevésből, nekilendülünk és csináljuk.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti