Gurzó K. Enikő
Új emberek a régi utakon - Harminc évvel Kós Károly halála után
Az építész, grafikus, író, tanár, egyházi főgondnok, falusi
földműves, könyvkiadó és politikus Kós Károly bölcseleteit, intéseit,
meglátásait sikk mostanság idézni, szellemiségét felidézni, hagyatékának
művészi, esztétikai értékét dicsérni, követendőnek tekinteni. Ám ér-e
bármit is sokszínű munkásságának a méltatása, van-e hitele az ő
kivételes egyéniségének szánt bóknak, az élő s holt alkotók fölé
magasodó emléke előtti főhajtásnak, ha nem őszinte, hanem arra szolgál,
hogy általa egyesek tájékozottságukról, az irodalomban való
jártasságukról tegyenek bizonyságot? Az erdélyi magyarságért dolgozó Kós
Károlyra való hivatkozás tehát ma már nem szolgál, hanem kiszolgál.
Ha beteg a föld…
Kós Károly temesvári származását ma már csak a helybeliek hozzák néha
(például olyan kerek évfordulókon, mint az idei) szóba, az
„illusztrisok” inkább elhallgatják, eltitkolják. Mert a társaságok már
magukat sem veszik komolyan, nemhogy mást; nem akarják hallani önnön
életproblémáikat, és a saját miliőjük iránt sem fogékonyak többé. Pedig
ha tetszik, ha nem, ha transzszilvanista mozzanat volt, ha nem, a
szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája, a Karl Koschból
lett Kós Károly a minden oldalról marginalizált, a magyarság
megmaradásának szempontjából súlytalannak minősített Bánság fővárosában
jött a világra, annak Józsefváros nevű negyedében. Érdemes lenne
kideríteni, van-e erről fogalmuk a klikkeskedő, ügyesen mozgó élő
irodalmi fenoméneknek, és tudják-e, hol van, a város mely részén
öklendezik a Józsefváros, és hol a Varjúvár stílusteremtő
megálmodójának, kivitelezőjének a szülőháza. Barátaimmal egyetértésben
szeretném, ha mindenkori géniuszaink legalább az utcát meg tudnák (és mi
is meg tudnánk majd) mutatni a gyermekei(n)knek, unokái(n)knak, a
nagyvilágnak és a hazai aprónépeknek, a jelentékteleneknek, akiknek az
akarata, vágya, kérése soha sehol nem számít, csak (néha) az, hogy ép és
makulátlan szívvel, lélekkel tömörülnek a tollforgatókat fenntartó s
oltalmazó olvasói táborba. Nekik, a földhöz kötötteknek lenne üdvös
tovább adni, azoknak, akik Sztánát csak grafikákon látták, élőben még
soha, mert nem tellett rá, de bíznak abban, hogy a náluknál tehetősebb
szerepvállalók őrködnek felette, vigyáznak rá. Tényleg, a sokadalom, a
massza az ilyen, még mindig, sok-sok kudarc, csalódás után is jóhiszemű,
tán picit hiszékeny. Jámborságukért a polgárok, a nép- és nemzetelemek a
legtöbbször viszont nem azt kapják, amit megérdemelnek, ami alanyi
jogon is kijárna szerény mivoltuknak.
Igen, a közöny az, ami a fontoskodókban irántuk megjelenítődik. Engemet
meg épp a törődés kötelezettségével felruházott tisztséghalmozók eme
arrogáns könnyelműsége dühít fel cudarul, a rengeteg felismeréstől
összeomolva pedig tragédiaként észlelem, érzékelem a Kós-kultusz valódi
arcát. Valósággal maga alá temet annak a temesvári, az Északi
pályaudvarhoz közeli ütött-kopott, zsiványok tanyájává lett-tett
jeltelen lakóháznak a sorsa, amelynek – ha jó idők járnának – elegáns
szülőháznak, keresett zarándokhelynek kellene lennie, virágkoszorúval
díszített múzeumnak. De valószínűleg nagyon rossz idők járnak errefelé…
…a fa is beteg gyümölcsöt terem
A Béga-parti nagyváros maroknyi magyarjának érdekképviselői persze
tettek arról, hogy nemtörődömségük e kevésbé látható jelét elkendőzzék.
Létrehozták a Kós Károly Közösségi Központot, amely mostanság már csak
attól az, aminek címezik, hogy benne magyar politikusok és civil
szervezeti elöljárók szoktak ülésezni, értekezni, választani, s az
igazgatásban, irányításban részt nem vállaló nyugdíjasok, „sima” tagok –
utóbbiak azonban igen kevesen és csak hébe-hóba – találkozgatni. No meg
a magyar igazolványokat kibocsátó hivatalnokok is irodahelyiséghez
jutottak a csinos épületben, ami, ugye, nem elhanyagolandó tényező.
Hát ezért akkora (síri) itt a csend, a nyugalom, mint a temetőben.
Azért, mert a Kós Károly nevét viselő intézetben még meg sem melegedtek a
magyar vonatkozású kiállítások, hangversenyek, irodalmi műsorok,
vetítések, nívós közművelődési események, a Balogh Edgár-estek,
Bartók-hétvégék iránti érdeklődők, de már ki is szorultak onnan. Pedig a
székház létrejöttét, feltételezem, nemes szándék vezérelte, elvégre
eredetileg szembehelyezkedett az üzleti s korrupt alapokon működő
szövetségekkel. Érthetetlen tehát, miért nem őrződött meg az alapötlet
eszmei tisztasága, és a központ miért nem alakult át művészek,
filozófusok, fiatal tehetségek párbeszédének közkedvelt színhelyévé,
darabbörzék, életszagú szakmai társalgások, végtelenített esti
mulatságok temesvári magyar házává. Nem volt elegendő a tizennyolc év
kiokoskodni, mi a fontos, illetve mi a lényegtelen?
De hát Istenem! Nem nyüzsöghet mindenki úgy, mint a Kós Károly által is
magasztalt 20. századi kisiparosok, kereskedők, akik értelmes
emberekként rendszeres szervezeti életre tartottak igényt. És kevesen
lehetnek az 1924-ben indult Erdélyi Szépmíves Céh elveinek méltó követői
is, amiként a Barabás Miklós Céhbe belépni vágyó, magasztos célokat
felvállaló, polgári erényeket gyakorló s hagyományápoló képzőművészek
köre is egyre fogyatkozik, az Erdélyi Helikon táglátókörű, önzetlen, a
művelődési élet történéseit lelkiismeretesen nyomon követő
szerkesztőinek jelenkori megfelelőiről már nem is beszélve.
Az igazság a következő: ha nem szükséglet, belső kényszer valaminek a
megtétele, akkor a „csak azért is” természetellenes. Márpedig a
természet hatalmával nehéz szembeszállni. Ilyen megközelítésben senkire
sem lehet ujjal mutogatni. Az unalom azonban az ernyedtség, fásultság
patikaszere: ha ugyanis elegünk lesz a semmittevésből, nekilendülünk és
csináljuk.