kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Egyed Péter

„…ott zizeg a jelenléte…”

I. Az 1981-ben megjelent Forrás-kötetének Darkó István maga adta A következő pillanatban címet, és amint a kötet egyik leglíraibb, legbékésebb írása némi hatásszünettel mintegy feloldja a szintagmát: a következő pillanatban nem történt semmi. Ami közben történt a valóságos és titkos városban, az odabent van e könyvecskében. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik környezetünkben, amiről mi nem veszünk tudomást. Lev Sesztov mondotta volt, hogy tulajdonképpen – amennyiben békés polgárokként éljük – végigalusszuk az életünket. Nos, Darkó István nem aludta végig rövidke életét (1954. május 4. – 1982. szeptember 7.). Filozófiája szerint van, hogy jó az, ha a következő pillanatban sem történik semmi, azazhogy gyönyörűséges és titkos városunk éli bensőséges, nyugodt életét. Ha a következő pillanatban nem történik semmi, akkor, ha ez igaz, akkor esetlegesen és éppen akkor nem történik semmi. Csakhogy – és ez Darkó metafizikájának az evidenciája – velünk viszont általában és egyetemesen a Semmi történt meg, jóllehet ezt elfeledtette az a mindennapi és olykor oly lenyűgöző élet. Az egzisztenciában minden látszat ellenére a Semmi történt meg velünk, ugyanis az a rendszer, amelyben éltünk, és amelyet folyamatosan megéltünk, élményszerűen és napról napra semmisített meg bennünket. És erre csak azok a parányi, de oly veszélyes látszatok utaltak, amelyek kisirültek a mindennapok jól fésült valósága mögül. Ha azonban valaki elfogadja azt a hipotézist az életéről, hogy a viszonylagos normalitásban él, akkor nagyon nehéz neki elfogadni azt, hogy valakik mintha állandóan meg akarnák ölni, még ha ez ideig-óráig mintegy zavaró látszatként mutatkozik is meg, akár játékként, amelyet egy magnószalag történetei hoznak elénk, történetek, amelyekről soha nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen megtörténtek, avagy csak egy stúdióban vették fel és azok elé tárták, akik fel voltak készülve a valóságos történetekre1. Fikció és valóság egymásba játszása folyamatos, ugyanis ha tényleg el akarnak pusztítani bennünket, akkor ez a valóság és a mindennapi életünk, amelyet normálisként megélünk, a látszat, azonban ha elfogadjuk, hogy a látszatot éljük meg, akkor annyi értéket is tulajdonítunk neki, és sokkal fontosabbnak tartjuk majd azokat az erővonalakat, amelyek a másik, a reális történet profilját sejtetik, azaz a valóságos történetet. Darkó kénytelen-kelletlen ama előbbi látszat valóságban is kellett hogy éljen (barátaival együtt), ugyanakkor őrültnek vagy különcnek tartották azok, akiknek nem volt meg a kellő egzisztenciális bátorságuk annak a vállalásához, hogy a rendszer által biztosított látszat-élet nemsokára át fogja adni helyét a sokkal valóságosabb pusztító erővonalaknak. Az igazi egzisztencia nem volt meg a megélt egzisztenciában, de az igazi egzisztencia megélése, legalább jelzésszerűen, ama másik – halálos – egzisztenciának a folyamatos megélését is jelentette, nem könnyű feladatot, voltaképpen terhes feladatot. Darkó István az egzisztencia zsenije volt, akit aztán összeroppantott ez a hallatlan nehézségű szerepjátszás. De legalább meg tudta mutatni, hogy a fikció alkalmasint sokkal fontosabb, mint a megélt valóság – no és hát ama terhes, hazug, normális valóságban igenis szerepelni kell. Darkó Istvánnal kapcsolatban az embereknek gyakran volt az az érzésük, hogy A Normális pazarul alakított szerepéből néha kényszerűen kiesik, vagy éppen megpihen, vagy egy sátáni kacaj pillanataiban éppen erőt gyűjt, aztán rákérdez gyanútlanul, kedvesen, kissé felsőbbségesen a megrökönyödött vagy éppenséggel megrémült embertársára: „Valami baj történt talán?” Baj tehát nem történt, csak éppen általa megnyílt a valóságos dimenziója.
Ennek az írásnak a folyamán majd arra is rá fogok térni, hogy miért nem sikerül a mégoly jól felkészült filológusoknak sem (a narratológia eszközeivel) Darkó szövegeinek azt az egzisztenciális dimenzióját megragadniuk, amely a voltaképpeni valóság (fikció) tartalmi megformálását illeti. Ez ugyanis a halálnak és az okkultációnak a tér-ideje, amelyet csak bizonyos modellekkel lehet leírni, arra vonatkozó modellekkel, ahogy a valóságunkat halálossá és okkulttá tevő aktorok ezt megszervezik. Megszervezik a maguk saját életét, megvan a maguk Városa (Darkó térképet is rajzolt erről, elveszett), utcák, Börtön, Wolff Intézet, Metafizikai Laboratórium, Iszákos utca, Mozart borozó, más utak, leszerelhető viaduktok, és elsősorban a Macskarádió, mindennek a központja, teszik élhetővé ezt az immár reálisan veszélyes várost. Az a jó, ha valami valóságosan veszélyes, mert ebben a valóságban immár lehet tájékozódni, lehet élni, tudván tudjuk, hogy ki akar megölni bennünket (még ha tulajdonképpen nem is akar, csak hát ugye az emberi természet mégis mintha gonoszabb lenne, mint amit az iskolában tanulni), esetleg védekezni is lehet. Megtanulható, főleg mert csak férfiak vannak benne. Tehát van egy fikciós valóságunk, egy bizonyos halálos tartalommal, amelyből megérthetjük, ha akarjuk, a tulajdonképpeni, egyébként a gyávaság normalitása miatt alaposan elrejtett saját valóságunkat.
Ebben áll a Darkó-féle írások rendkívülisége. Abban, hogy többféle tartalmú és rétegű, szerkezeti fantasztikumot hoznak létre, amelynek egyféle hermeneutikai viszonya van a valóságunkkal.


A szerző további írásai

1 / 9 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti