Flóra Ágnes
Rekviem
December, kő, hurok, gyilok.
Azóta minden reggel újra kezdem. Minden reggel ökölbe szorított kézzel
megyek neki. És hiszem is, hogy sikerül, ma igen. Rakosgatok képeket,
színeket, szagokat egymás mellé, szépen pakolom magamban, míg kávézom,
mire felöltöztem, már valahogy összeáll a kép. De tudod,… nem tapadnak
össze az elemek. Az istennek se áll össze az egész, mintha a malter nem
lenne jól megkeverve, és erre mindig rájövök, igen, útban az Astoria
felé, már tiszta bennem ez az egész. Pontosan a Deák tér után, én már
tudom, hogy hiába. És aznapra meg is vívtam kis harcomat, nyomorúságos
csatámat. Megyek az iroda felé. A kipucolt marhavagonra emlékeztető
palota kártyával működő ajtajában ér utol a döbbenet: a ház, ahol
huszonhat évet éltem, nincs. És akkor én sem vagyok… És hiába, én már
nem tudom felépíteni magamban, a díványt, könyvespolcot, a gyatra kampós
fürdőszobaajtót, a szennyeskosarat. Kolozsvárt. Cserép virágot az
ablakban. Macskavinnyogást. Elsiratott galambtetemeket.
Mert te nem vagy meg nekem, nagymami.
Pedig látlak, szöszmötölsz, lelkem, morogsz is, szidod magad, majd régi
dolgokon kacarászol. Azon a télen nyolcvanhat éves vagy. Idegesítő
télelő az. Az utolsó.
Anyám is gyengébb lesz, mintha kifolyna az ereiből a vér, tata két éve
hullott el mellőle. Nincs benne valahogy tűz, energia, szikra, mondod is
neki, lányom, lányom, szedd össze magad, de csak nem képes úrrá lenni
sápadt kórságán. Tatát félrekezelték a klinikán, a prof széttárta
karját, orvosi műhiba, tudod. Az volt. Apám halála. Aki fütyülte Bach
ötödik Brandenburgiját… és két kupica után zsebkendőt hajított egy román
rendőr arcába. De a műhiba az műhiba.
December hatodika hétfőre esett ebben az évben, és engem délben hív
anya. Hogy hajnalban elestél. Régen rossz már az egyensúlyérzéked, és
sokszor botladozol, szédülsz le a földre. Utána mindig felkelsz, tovább
tipegve elvékonyodott lábaidon. De anya hangja más. Most egészen más.
Óbudán a bevásárlóközpontban, az áruház előtt bádog állatok kimeredt
szemekkel forognak körbe egy korongon, verkliszerűen húzva egy
gyerekdalt. Mialatt pár szendvicsemet kifizetem a pultnál, végleg
beszivárog, táncot jár a fülemben a daluk. Már a buszpályaudvaron járok,
de még mindig ott rohad a fülemben. Az úton, míg elgondolom arcodat, ha
megállok ágyad előtt, végig ez a ritmus dobol agyamban.
Tárá-rirá-rárárá!!! Nemsokára otthon leszek, és akkor te, gyerekkori
cinkosom felnevetsz majd, hisz ez csak egy hanta, hogy beteg vagy.
Felülsz majd, lábaidat tornáztatva felállsz, és kicsit dülöngélve
indulsz el kávézni, meggyes pitét enni, egészében folytatni kis
életednek maradék napjait. Persze, egyszer meghalsz. De nem most!
Reszkető fonal, mely bennem terjeszkedik, vastagodik, csavarva fonja az
úton a remény hálóját, míg a dal motoszkál bennem! Ugyanakkor egy düh,
egyfajta méreg is lappang, egészen belül. De ha nem leszel jobban,
akkor… Akkor, igen, halj meg, nagymami! Minél hamarább. Ezzel együtt,
ami van, most. Mert van. Nagyon van. Most aztán tényleg.
Belépek a lakásba, a külső szobában anyám ágya bevetve, a kályhán
ételhordó és a főzőasztalon gyógyszeres dobozok, kötszerek, kenőcsök,
ampullák. Kórházszag. Betegszag. Futok a szobába, lenyomom a kilincset,
megnyitom az ajtót, mely mögött, akár egy vár, áll fekhelyed. A vár. Az
én váram.
Arcod fehér. Hunyt pilláid alól lesel rám. Látszik, hogy magadnál vagy,
nagymami, látszik, és megismersz! Lehajolok hozzád, te meg mintha
bosszús lennél valamiért, kezeddel mintha elhessentenél, hogy ne
zavarjalak.
Én, én nem vagyok hibás… akarom mondani, de te elfordulsz tőlem.
Anya mondja, egyre mondja, mintha betanult szöveget szajkózna, hogy
hétfőn hajnalban a nagyszoba padlóján talált rád. A padlón. A tévé
bekapcsolva. Te pedig levelek, családi fényképek és regények avítt
lapjai között feküdtél. Nyitott szemekkel.
Anya hazudik, mellébeszél, fejéhez kapkod, kórházat emleget, de azt nem
mondja, mert nem meri kimondani, hogy hétfő hajnal óta csalogatod.
Hívod. Csábítod minden erődet latba vetve. Az üregszeműt.
De furcsa világban járkálhatsz nagyon, mert ha etetni akarlak vagy
lázadat mérni, ellöksz. Ajkaidat összeszorítod, az étel nyakadba folyik,
az arcodra, takaróra. Aztán egy este dühvel, minden vastag kocsonya
dühömmel erőszakolom szádba az ételt. Az az este! Nekikoccan a kanál a
fogadnak. Felordítasz. A hely, ahonnan az üvöltésszerű sírás érkezik,
benn van, irtózatosan mélyen. Heg. Üszkös heg ez, régi sebhely, szélei
épp most tépődnek, szakadnak fel, és türemkednek ki, majd vérzik,
gennyed. Kifordul elém mindenestől, mintha én téptem, szakítottam volna
fogaimmal fel azt.
Melléd akarok feküdni, átölelni, de nem engedsz magad mellé. Többé nem.
A következő napokban egykedvűen fekszel, szemeid ide-oda mozognak, az
ajtót lesed, egyre az ajtót. Ha megmozdítunk, gyógyszereket adunk be
vagy etetni próbálunk, kiabálsz ránk. Mintha zavarnánk téged mi most,
hiszen titkos világban élsz.