próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Flóra Ágnes

Rekviem

December, kő, hurok, gyilok.

Azóta minden reggel újra kezdem. Minden reggel ökölbe szorított kézzel megyek neki. És hiszem is, hogy sikerül, ma igen. Rakosgatok képeket, színeket, szagokat egymás mellé, szépen pakolom magamban, míg kávézom, mire felöltöztem, már valahogy összeáll a kép. De tudod,… nem tapadnak össze az elemek. Az istennek se áll össze az egész, mintha a malter nem lenne jól megkeverve, és erre mindig rájövök, igen, útban az Astoria felé, már tiszta bennem ez az egész. Pontosan a Deák tér után, én már tudom, hogy hiába. És aznapra meg is vívtam kis harcomat, nyomorúságos csatámat. Megyek az iroda felé. A kipucolt marhavagonra emlékeztető palota kártyával működő ajtajában ér utol a döbbenet: a ház, ahol huszonhat évet éltem, nincs. És akkor én sem vagyok… És hiába, én már nem tudom felépíteni magamban, a díványt, könyvespolcot, a gyatra kampós fürdőszobaajtót, a szennyeskosarat. Kolozsvárt. Cserép virágot az ablakban. Macskavinnyogást. Elsiratott galambtetemeket.
Mert te nem vagy meg nekem, nagymami.
Pedig látlak, szöszmötölsz, lelkem, morogsz is, szidod magad, majd régi dolgokon kacarászol. Azon a télen nyolcvanhat éves vagy. Idegesítő télelő az. Az utolsó.
Anyám is gyengébb lesz, mintha kifolyna az ereiből a vér, tata két éve hullott el mellőle. Nincs benne valahogy tűz, energia, szikra, mondod is neki, lányom, lányom, szedd össze magad, de csak nem képes úrrá lenni sápadt kórságán. Tatát félrekezelték a klinikán, a prof széttárta karját, orvosi műhiba, tudod. Az volt. Apám halála. Aki fütyülte Bach ötödik Brandenburgiját… és két kupica után zsebkendőt hajított egy román rendőr arcába. De a műhiba az műhiba.

December hatodika hétfőre esett ebben az évben, és engem délben hív anya. Hogy hajnalban elestél. Régen rossz már az egyensúlyérzéked, és sokszor botladozol, szédülsz le a földre. Utána mindig felkelsz, tovább tipegve elvékonyodott lábaidon. De anya hangja más. Most egészen más.
Óbudán a bevásárlóközpontban, az áruház előtt bádog állatok kimeredt szemekkel forognak körbe egy korongon, verkliszerűen húzva egy gyerekdalt. Mialatt pár szendvicsemet kifizetem a pultnál, végleg beszivárog, táncot jár a fülemben a daluk. Már a buszpályaudvaron járok, de még mindig ott rohad a fülemben. Az úton, míg elgondolom arcodat, ha megállok ágyad előtt, végig ez a ritmus dobol agyamban. Tárá-rirá-rárárá!!! Nemsokára otthon leszek, és akkor te, gyerekkori cinkosom felnevetsz majd, hisz ez csak egy hanta, hogy beteg vagy. Felülsz majd, lábaidat tornáztatva felállsz, és kicsit dülöngélve indulsz el kávézni, meggyes pitét enni, egészében folytatni kis életednek maradék napjait. Persze, egyszer meghalsz. De nem most! Reszkető fonal, mely bennem terjeszkedik, vastagodik, csavarva fonja az úton a remény hálóját, míg a dal motoszkál bennem! Ugyanakkor egy düh, egyfajta méreg is lappang, egészen belül. De ha nem leszel jobban, akkor… Akkor, igen, halj meg, nagymami! Minél hamarább. Ezzel együtt, ami van, most. Mert van. Nagyon van. Most aztán tényleg.
Belépek a lakásba, a külső szobában anyám ágya bevetve, a kályhán ételhordó és a főzőasztalon gyógyszeres dobozok, kötszerek, kenőcsök, ampullák. Kórházszag. Betegszag. Futok a szobába, lenyomom a kilincset, megnyitom az ajtót, mely mögött, akár egy vár, áll fekhelyed. A vár. Az én váram.
Arcod fehér. Hunyt pilláid alól lesel rám. Látszik, hogy magadnál vagy, nagymami, látszik, és megismersz! Lehajolok hozzád, te meg mintha bosszús lennél valamiért, kezeddel mintha elhessentenél, hogy ne zavarjalak.
Én, én nem vagyok hibás… akarom mondani, de te elfordulsz tőlem.
Anya mondja, egyre mondja, mintha betanult szöveget szajkózna, hogy hétfőn hajnalban a nagyszoba padlóján talált rád. A padlón. A tévé bekapcsolva. Te pedig levelek, családi fényképek és regények avítt lapjai között feküdtél. Nyitott szemekkel.
Anya hazudik, mellébeszél, fejéhez kapkod, kórházat emleget, de azt nem mondja, mert nem meri kimondani, hogy hétfő hajnal óta csalogatod. Hívod. Csábítod minden erődet latba vetve. Az üregszeműt.
De furcsa világban járkálhatsz nagyon, mert ha etetni akarlak vagy lázadat mérni, ellöksz. Ajkaidat összeszorítod, az étel nyakadba folyik, az arcodra, takaróra. Aztán egy este dühvel, minden vastag kocsonya dühömmel erőszakolom szádba az ételt. Az az este! Nekikoccan a kanál a fogadnak. Felordítasz. A hely, ahonnan az üvöltésszerű sírás érkezik, benn van, irtózatosan mélyen. Heg. Üszkös heg ez, régi sebhely, szélei épp most tépődnek, szakadnak fel, és türemkednek ki, majd vérzik, gennyed. Kifordul elém mindenestől, mintha én téptem, szakítottam volna fogaimmal fel azt.
Melléd akarok feküdni, átölelni, de nem engedsz magad mellé. Többé nem.
A következő napokban egykedvűen fekszel, szemeid ide-oda mozognak, az ajtót lesed, egyre az ajtót. Ha megmozdítunk, gyógyszereket adunk be vagy etetni próbálunk, kiabálsz ránk. Mintha zavarnánk téged mi most, hiszen titkos világban élsz.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti