próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Bogdán László

Emberfej formájú sziklák - Részlet a Tatjána című regényből

Egy negyedóra múlva már ott ülnek az ebédlőben, Amarilla sugárzó mosollyal teszi eléjük a teát s felveszi a rendelést, lágy tojást kérnek, pirítóst, sajtot, sonkát, vajat, dzsemet, narancsot, ásványvizet. Tatjána épp belekóstol kávéjába, amikor trillázva szólal meg a mobiltelefonja. – Hívat a főnök – néz rá ijedten. – Azonnal jövök. – És kilibeg a teremből, ő pedig ott marad Diánával és a kételyeivel. Nincs még két hete, hogy elmenekült otthonról, s most teszi fel a kérdést először komolyan önmagának: érdemes volt? Nem érti, mit keres ezen a hajón. Nem érti, hogy került ebbe az ingó vendéglőbe. A délelőtti nap besüt a kerek ablakokon, szálló porszemek hibbannak el az ellenfényben s nem érti, miért. Azt sem, hogy miért ül szembe vele ez a női Kojak. Tűnődve nézik egymást, aztán a kopasz lány elmosolyodik. – Látom, kibékültetek. – Nem igazán – vigyorog ő is, kávéját szürcsölve. – Azt hiszem, hogy össze se vesztünk, ahhoz, hogy kibékülhessünk, először talán mégis illett volna összeveszni. Nem gondolod, kedves? – s vigyorogva nézi az álmélkodó lányt. – Hát, nem is tudom – képed el Diána. – Amikor rajtakaptunk azzal a kis ringyóval félreérthetetlen helyzetben, mondhatni in flagranti, nagyon dühös volt. Én ismerem. Nagyon dühös. – Megjött a vérzése – legyint ő fensőbbségesen. – Ilyenkor tudvalevőleg idegesebbek a nők. Tenéked magyarázzam? S mi történt volna szerinted, ha mindaz, amit különben ti tettetek sínre, meg is történik annak rendje és módja szerint, ahogyan már milliárd és milliárd esetben megtörtént az elmúlt kétezer évben? Mindez azt is jelentette volna, hogy kevésbé szeretem Tatjánát? – Én nem tudom – néz rá tűnődve Diána. – És meg kell vallanom, én is sok mindenben hasonlóképpen gondolkodom elméletileg, gyakorlatilag viszont, azt hiszem, egy hasonló esetben kikapartam volna a fiúm szemét. Ilyenek vagyunk, a birtoklási ösztön és a hiúság együtt mindenre képes…
Nevetnek. – Na, mesélj – néz rá újra Diána, most kedvesebben, már-már anyásan. – Aludtatok egyáltalán? – Keveset – legyint ő fensőbbségesen. – Tatjána mesélte a koldusokat, a veteránotthont, az utolsó moszkvai napjait, amikor veled volt, s a skóciai fürdőzéseiteket is az emberfej formájú sziklák között.
Diána összerezzen. – Mást nem mesélt? – kérdezi szorongva. – Még mit mesélhetett volna? – néz rá ő kíváncsian. – Hát igen, azok a koldusok, az a lerobbant veteránotthon… Az az egész tébolyodott moszkvai hangulat… Én nem is tudom. A kolduskirályról mesélt? – Mindenkiről – gyújt rá ő és karikákban fújja ki a füstöt. Szemébe süt a nap, könnyezik. – Tatjánát borzalmasan felkavarta a Dimitrijjel való találkozás – kezdi hátradőlve Diána. Kis kék pettyes ruhája felcsúszik a combján, ő reflexszerűen nyúl oda és lesimítja. A tar fejű lány nevet. – Zavar? – kérdezi anyásan. – Igen – ismeri be ő. – Nem tudok másra gondolni, én… – Megkívántál? – kérdezi kíváncsian a lány. – Mert ha igen, én benne lennék, csak nem tudom, mit szólna mindehhez Tatjána, bár az is igaz, az elmúlt években volt közös pasink elég… – Nem – mondja ő rekedten –, inkább mesélj azokról a fickókról. Ez érdekel… – Ezt vegyem visszautasításnak – komolyodik el Diána. Sóhajt és elkezdi. – Dimitrij azon a napon négyszer tűnt fel előttünk már-már megmagyarázhatatlan módon! – simítja le a ruháját a lány s igyekszik úgy helyezkedni, hogy valamennyire takarja az asztal. – S ugyanazt a Puskin-verset szavalta, s egyre a Tatjána bocsánatáért esedezett. Mivel ő jelen volt, amikor barátja, az a féleszű, szerencsétlen Aljosa tizenhat esztendős korában megerőszakolta szegény barátnőmet. Ő nem avatkozott közbe, állítólag azért, mert félt Aljosától, de bevallása szerint azóta sem tudott szabadulni a képtől, ahogyan a cimborája ott liheg a véres arcú lányon, ráadásul mellettük ott fekszik Tatjána édesapja, aki lánya sikoltozására rohant ki a házból, de leütötték s már nem tudott segíteni. De hát mire is ment volna azokkal a kiéhezett, vad farkasokkal?… Én nem tudok oroszul, nem értettem, miről beszélnek, de amikor harmadszor is feltűnt előttünk útban a könyvtár felé, ráadásul a sugárút kellős közepén, ahol bármikor elüthették volna az autók, rádöbbentem, hogy ez mégsem lehet véletlen. Akkor még szegény Tatjána beszélni sem akart vele, nemhogy megbocsátani. Este viszont már hiányozni kezdett neki az a félszemű, furcsa fickó, mindenütt kerestük, vörös kendőjével a félszemén olyan volt, mint egy kalóz, mintha Stevenson A kincses szigetéből emigrált volna. És meg kell vallanom, nem lehetett nem komolyan venni. Ráadásul idétlen kérése, hogy annyi esztendő után Tatjána bocsásson meg neki, váratlanul érte szegény kis barátnőmet, aki, s ezt is el kell mondanom neked, bizonyára erről nem beszélt, az ilyesmit senki nem ismeri be, ha nem muszáj, lelki válságban is volt, azelőtt néhány hónappal vált el a második férjétől, aki verte is féltékenységében, hogy a szexuális életük ezenközben milyen lehetett, elképzelni se tudtam s ma se tudom, de tény, hogy nem lehetett valami harmonikus… Ráadásul válása után Tatjána a férfiaktól is megundorodott, én először nem is akartam elhinni, hogy egy ilyen izgalmas, gyönyörű nőnek nincs partnere, s láthatólag nem is hiányzik neki az egész, de a koldus feltűnése után, amikor óhatatlanul én is belekeveredtem az örvénylő történetbe és feltárult előttem Tatjána nyomorúságos múltja, sok mindent megértettem. Tény az, hogy akkor este, miután sehol nem találtuk Dimitrijt, eltűnt, mint a kámfor, Tatjána felhívta telefonon azt a veteránotthont, ahol néhány évvel azelőtt találkozott azzal az Aljosával.


A szerző további írásai

1 / 9 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti