Bogdán László
Emberfej formájú sziklák - Részlet a Tatjána című regényből
Egy negyedóra múlva már ott ülnek az ebédlőben, Amarilla sugárzó
mosollyal teszi eléjük a teát s felveszi a rendelést, lágy tojást
kérnek, pirítóst, sajtot, sonkát, vajat, dzsemet, narancsot,
ásványvizet. Tatjána épp belekóstol kávéjába, amikor trillázva szólal
meg a mobiltelefonja. – Hívat a főnök – néz rá ijedten. – Azonnal jövök.
– És kilibeg a teremből, ő pedig ott marad Diánával és a kételyeivel.
Nincs még két hete, hogy elmenekült otthonról, s most teszi fel a
kérdést először komolyan önmagának: érdemes volt? Nem érti, mit keres
ezen a hajón. Nem érti, hogy került ebbe az ingó vendéglőbe. A délelőtti
nap besüt a kerek ablakokon, szálló porszemek hibbannak el az
ellenfényben s nem érti, miért. Azt sem, hogy miért ül szembe vele ez a
női Kojak. Tűnődve nézik egymást, aztán a kopasz lány elmosolyodik. –
Látom, kibékültetek. – Nem igazán – vigyorog ő is, kávéját szürcsölve. –
Azt hiszem, hogy össze se vesztünk, ahhoz, hogy kibékülhessünk, először
talán mégis illett volna összeveszni. Nem gondolod, kedves? – s
vigyorogva nézi az álmélkodó lányt. – Hát, nem is tudom – képed el
Diána. – Amikor rajtakaptunk azzal a kis ringyóval félreérthetetlen
helyzetben, mondhatni in flagranti, nagyon dühös volt. Én ismerem.
Nagyon dühös. – Megjött a vérzése – legyint ő fensőbbségesen. – Ilyenkor
tudvalevőleg idegesebbek a nők. Tenéked magyarázzam? S mi történt volna
szerinted, ha mindaz, amit különben ti tettetek sínre, meg is történik
annak rendje és módja szerint, ahogyan már milliárd és milliárd esetben
megtörtént az elmúlt kétezer évben? Mindez azt is jelentette volna, hogy
kevésbé szeretem Tatjánát? – Én nem tudom – néz rá tűnődve Diána. – És
meg kell vallanom, én is sok mindenben hasonlóképpen gondolkodom
elméletileg, gyakorlatilag viszont, azt hiszem, egy hasonló esetben
kikapartam volna a fiúm szemét. Ilyenek vagyunk, a birtoklási ösztön és a
hiúság együtt mindenre képes…
Nevetnek. – Na, mesélj – néz rá újra Diána, most kedvesebben, már-már
anyásan. – Aludtatok egyáltalán? – Keveset – legyint ő fensőbbségesen. –
Tatjána mesélte a koldusokat, a veteránotthont, az utolsó moszkvai
napjait, amikor veled volt, s a skóciai fürdőzéseiteket is az emberfej
formájú sziklák között.
Diána összerezzen. – Mást nem mesélt? – kérdezi szorongva. – Még mit
mesélhetett volna? – néz rá ő kíváncsian. – Hát igen, azok a koldusok,
az a lerobbant veteránotthon… Az az egész tébolyodott moszkvai hangulat…
Én nem is tudom. A kolduskirályról mesélt? – Mindenkiről – gyújt rá ő
és karikákban fújja ki a füstöt. Szemébe süt a nap, könnyezik. –
Tatjánát borzalmasan felkavarta a Dimitrijjel való találkozás – kezdi
hátradőlve Diána. Kis kék pettyes ruhája felcsúszik a combján, ő
reflexszerűen nyúl oda és lesimítja. A tar fejű lány nevet. – Zavar? –
kérdezi anyásan. – Igen – ismeri be ő. – Nem tudok másra gondolni, én… –
Megkívántál? – kérdezi kíváncsian a lány. – Mert ha igen, én benne
lennék, csak nem tudom, mit szólna mindehhez Tatjána, bár az is igaz, az
elmúlt években volt közös pasink elég… – Nem – mondja ő rekedten –,
inkább mesélj azokról a fickókról. Ez érdekel… – Ezt vegyem
visszautasításnak – komolyodik el Diána. Sóhajt és elkezdi. – Dimitrij
azon a napon négyszer tűnt fel előttünk már-már megmagyarázhatatlan
módon! – simítja le a ruháját a lány s igyekszik úgy helyezkedni, hogy
valamennyire takarja az asztal. – S ugyanazt a Puskin-verset szavalta, s
egyre a Tatjána bocsánatáért esedezett. Mivel ő jelen volt, amikor
barátja, az a féleszű, szerencsétlen Aljosa tizenhat esztendős korában
megerőszakolta szegény barátnőmet. Ő nem avatkozott közbe, állítólag
azért, mert félt Aljosától, de bevallása szerint azóta sem tudott
szabadulni a képtől, ahogyan a cimborája ott liheg a véres arcú lányon,
ráadásul mellettük ott fekszik Tatjána édesapja, aki lánya sikoltozására
rohant ki a házból, de leütötték s már nem tudott segíteni. De hát mire
is ment volna azokkal a kiéhezett, vad farkasokkal?… Én nem tudok
oroszul, nem értettem, miről beszélnek, de amikor harmadszor is feltűnt
előttünk útban a könyvtár felé, ráadásul a sugárút kellős közepén, ahol
bármikor elüthették volna az autók, rádöbbentem, hogy ez mégsem lehet
véletlen. Akkor még szegény Tatjána beszélni sem akart vele, nemhogy
megbocsátani. Este viszont már hiányozni kezdett neki az a félszemű,
furcsa fickó, mindenütt kerestük, vörös kendőjével a félszemén olyan
volt, mint egy kalóz, mintha Stevenson A kincses szigetéből emigrált
volna. És meg kell vallanom, nem lehetett nem komolyan venni. Ráadásul
idétlen kérése, hogy annyi esztendő után Tatjána bocsásson meg neki,
váratlanul érte szegény kis barátnőmet, aki, s ezt is el kell mondanom
neked, bizonyára erről nem beszélt, az ilyesmit senki nem ismeri be, ha
nem muszáj, lelki válságban is volt, azelőtt néhány hónappal vált el a
második férjétől, aki verte is féltékenységében, hogy a szexuális életük
ezenközben milyen lehetett, elképzelni se tudtam s ma se tudom, de
tény, hogy nem lehetett valami harmonikus… Ráadásul válása után Tatjána a
férfiaktól is megundorodott, én először nem is akartam elhinni, hogy
egy ilyen izgalmas, gyönyörű nőnek nincs partnere, s láthatólag nem is
hiányzik neki az egész, de a koldus feltűnése után, amikor óhatatlanul
én is belekeveredtem az örvénylő történetbe és feltárult előttem Tatjána
nyomorúságos múltja, sok mindent megértettem. Tény az, hogy akkor este,
miután sehol nem találtuk Dimitrijt, eltűnt, mint a kámfor, Tatjána
felhívta telefonon azt a veteránotthont, ahol néhány évvel azelőtt
találkozott azzal az Aljosával.