Bányai Tamás
Csapda
– Mit akarsz? – horkant fel, amikor feltekintve meglátta Greget az íróasztala előtt.
A fiú zavarba jött Steve szokatlan hangjától. Köhécselni kezdett.
– Veled akarnak beszélni – mentegetőzött.
– Kicsodák?
– Nem tudom. Két elefántbébi.
– Rázd le őket.
– Próbáltam, de csak az üzletvezetővel hajlandók tárgyalni. Ráadásul név szerint téged kerestek.
– A frász essen beléjük! – dohogott Steve, s kelletlenül felállt íróasztala mögül.
Dühös volt magára, amiért ingerült hangon beszélt Greggel. De dühös volt
a fiúra is. Megígérte, hogy bejön korábban leváltani őt. Fél órát
késett a kocsija miatt.
Greg nem szokott késni. Szorgalmas volt és megbízható, amellett
szavahihető is. Azok a rohadt autók mindig akkor robbannak le, amikor
siet az ember. Pont most! Megígérte Erikának, ma korábban hazamegy, ha
törik, ha szakad. Őrá is dühös volt. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy ő is
elmenjen az óvodába? A gyereket nélküle is fel tudják venni. Erika mégis
kötötte az ebet a karóhoz. Legalább a beíratásnál legyél ott! Ott
leszek, engedett végül. Legkésőbb ötre haza kellene érni.
Az órájára nézett. Négy óra. A jövő heti beosztással végezni kell, még
mielőtt hazamegy. Ha végzett, indulhat, s ha szerencséje van, ötre haza
is ér. Pont most akarnak vele beszélni! Két elefántbébi!
Mi lehet annyira fontos, ami csak őrá tartozik, a helyettesére nem?
Indult az étterembe, Greg előreengedte.
A két férfi, nagy lakli mindkettő, kissé félrehúzódva állt a pult
sarkánál, helyet adva egy éppen érkező vendégnek. Nagy darab, széles
vállú fickók voltak, mindketten szürke, háromsoros öltönyben, fehér
ingben, nyakkendővel. Úgy néztek ki, mint egy sportegyesület
atlétatoborzói.
„Rossz helyen kereskedtek – gondolta Steve –, nagyon rossz díjbirkózó
válnék belőlem.” S közben a pokolra kívánta látogatóit. Mindamellett a
lehető legudvariasabb hangnemben üdvözölte őket.
– Miben lehetek az urak szolgálatára? – kérdezte.
Válasz helyett a szőke egy igazolványt húzott elő kabátja zsebéből.
Steve orra alá dugta, miközben a másik, sűrű fekete bajszos, az étterem
sarka felé intett a kezével.
– Beszélhetnénk egy kicsit távolabb? – kérdezte, s meg sem várva a választ, már indult is a sarokasztalhoz.
Steve eddigi dühét aggodalom váltotta fel. Mit akarhat tőle az FBI? Két
éve, még az állampolgársági vizsga előtt szimatoltak utána – tudja a
szomszédoktól –, akkor azonban ez érthető volt, nem is nyugtalankodott
miatta. Nem volt miért. „És most van?” – kérdezte magától, de most is
csak nemleges választ tudott adni saját kérdésére. Valami mégis lehet,
ha már név szerint keresték.
– Tessék – nézett a két hústömegre, miután letelepedtek az asztalhoz.
– Ismeri Jerry Sawyert? – szegezte neki a kérdést a bajuszos.
A név azonnal beugrott.
– Ismerem – felelte.
– Itt dolgozik, ugye?
– Már nem. Három hete kirúgtam.
A szőke csalódottnak látszott. Az ablakon át betűző májusi nap
megcsillant haján, szürke szemei beszűkültek, mintha zavarná a fény.
Hümmögött valamit érthetetlenül, ám a bajuszos szólalt meg helyette:
– Hogyhogy?
Számonkérő hangja hallatán Steve kis híján elnevette magát. Csak nem
akarják kérdőre vonni? Talán eldöntheti, kitől válik meg és miért.
Ugyanakkor meg is nyugodott, mert nem iránta érdeklődtek.
Előbb tétovázott, aztán úgy döntött, az FBI embereinek elmondhatja az igazi okot.
– Az volt a gyanúm, hogy lop a pénztárból – mondta. Majd haladéktalanul
hozzátette: – Bizonyítani persze nem tudom, de érdekes módon mindig csak
akkor volt rövid a kassza, amikor ő dolgozott. Megpróbáltam rajtakapni,
de nem sikerült. A folyamatos hiánynak viszont elejét kellett vennem.
Finoman fogalmazva, elküldtem azzal, hogy nincs rá szükség. Nem tudok
elég munkaórát biztosítani neki. És milyen furcsa a véletlen, azóta
minden fillérrel el tudunk számolni.
A szőke most szólalt meg először:
– Nagy kár – csak ennyit mondott. Hosszúkás feje volt, keskeny és
vértelen ajka. Steve-nek úgy tűnt, makacsul összeszorítja a száját,
nehogy egy szó, akár véletlenül is, kicsússzon rajta.
– Miért? – kérdezte Steve. – Úgy értem, miért keresik tulajdonképpen?
Megint a bajuszos válaszolt.
– Többszöri rablógyilkosság miatt.
Steve elképedt.
Magában felidézte Jerry Sawyert. A fiatal, alig húszéves fiú gyorsan és
jól dolgozott. Elvégzett munkája nem hagyott kívánnivalót maga után.
Ráadásul beoszthatta bármilyen időpontba, s behívhatta bármikor, ha
segítségre volt szüksége. Soha nem tiltakozott. Kezdetben fel sem tűnt,
hogy előszeretettel áll a pénztárgép mögé. Akkortól kezdve jelentkezett
hiány. Tetten érni nem tudta, pedig állandóan rajta tartotta szemét, ám a
macska-egér harcot nem folytathatta időtlen időkig. Pedig nagyon
szerette volna lopáson kapni. Viszolygott a tolvajoktól. A
rablógyilkosokat egyenesen gyűlölte. Valahányszor olvasott róluk az
újságban, érezte, hogy felforr a vére. Kivétel nélkül mindnek akasztófán
a helye, gondolta ilyenkor.