Középiskolás fokon? Válogatás a Mikes Kelemen tantárgyverseny Bihar megyei résztvevőinek dolgozataiból (Szövegköziség a 20. századi irodalomban - XII. osztály)
Az országos magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny győzteseinek
dolgozataiból készült előző lapszámbeli összeállításunk. Most a második
részben azoknak a Bihar megyei középiskolásoknak a munkáiból közlünk
részleteket, akik szűkebb pátriánk képviseletében jeleskedtek a 2007-es
megmérettetésen. A versenyen a diákok évfolyamonként három-három
tételben adhattak bizonyságot ismereteikről és tehetségükről.
Irodalomelméleti dolgozatokat felvonultató második válogatásunk alkalmat
ad az olvasónak arra, hogy összehasonlítsa „a mieink” teljesítményét az
országos legjobbakéval.
Felkészültségük, műveltségük éppúgy tanáraikat is dicséri, mint
olvasottságukat s a szabadságot, amellyel az elemző és szintetizáló
képességüket is próbára tevő témákat kezelik dolgozataikban.
Ciorba Gabriel
Szent László Római Katolikus Gimnázium, Nagyvárad
A világirodalom valóban tele van apró, baráti kölcsönökkel, mint ahogyan
azt Márai Sándor állítja. Ennek azonban jó oka van: az irodalom nem egy
kiváltságos réteg, egy kaszt, egy nemzet vagy egy faj tulajdona. Az
irodalom közös kincs. Mindannyiunké. Éppúgy hozzátartozik a pápuák
misztikummal teli, egyszerű meséje, mint Shakespeare szonettjei vagy
Flaubert regényei. Az irodalom nem birtokol, hanem ajándékoz. Ezzel
magyarázható a szövegek közötti kommunikáció. A hangsúly azonban a
„baráti kölcsönön” van. Nem uzsora. Egy alkotó és egy alkotás értékét
nem csökkenti, ha „kölcsönvesz” egy-két dolgot az elődöktől.
Márai nagyszerűen vázolja, miként kommunikáltak a szerzők és a művek egymással.
Azt hinni azonban, hogy az intertextualitás kizárólag 20. századi
jelenség, oktalanság volna. Az irodalom nagy művei között mindig volt
párbeszéd. Elég csak a korstílusokra gondolni. A reneszánsz feleleveníti
a görög-római kultúrkör műnemeit, műfajait, tematikáját, formáit. A
romantika a népi és nemzeti értékekhez nyúl segítségért, míg a
klasszicizmus alkotói ismét az antik kultúra tiszta forrásaiból
merítenek. Márai elénk tárta, miként adtak egymásnak baráti kölcsönt a
világirodalom nagyjai.
Azonban meg kell állapítanunk, hogy a 20. századra valami megváltozott. Sőt, igazság szerint – minden megváltozott.
Megváltozott a művek megalkotásának módja. Ennek oka az, hogy a modern
alkotó másként tekint az irodalomra, mint elődei. Csak hogy a
legradikálisabb módszereket ismerjük, vegyük példának az avantgárd
néhány módszerét, mint a montázs vagy a cut-up (felvágás). Mindkettő
lényege, hogy kész művekből rakja össze (szó szerint!) az alkotást. Ez
intertextualitás a négyzeten. Fontos azonban megjegyezni, hogy az
eredetiség itt sem szorul háttérbe, hiszen itt magán a módszer
újdonságán van a hangsúly, valamint azon, amit kifejez.
Megváltozott a művek befogadásának módja is. Az olvasónak mozgósítania
kell szövegközi és kultúraközi ismereteit, ugyanis a 20. századi művek
nagy része a világirodalom nagy műveihez kapcsolódik, mint azt Márai is
ecsetelte (pl.: antik eposzok, Biblia, Faust, Rómeó és Júlia, csak hogy a
leggyakoribb példákat említsük).
A kapcsolat létrejöhet szó szerinti idézés, utalás, parafrázis útján.
De mi lehet ennek az oka? Miért ez a hangsúlyozott szövegköziség?
A válasz igen bonyolult. Egyrészt azért, hogy az alkotók felelevenítsék
vagy felszínen tartsák a letűnő értékeket. Másrészt a modern művészek
szerint nem lehet újat mondani, hisz „elmondatott minden, ami
elmondható”, vagy csak valamihez képest lehet újat mondani.
Harmadrészt az intertextualitás tudatosítja az emberekben, hogy az irodalom valóban közös kincs.
Hausmann Cecília
Ady Endre Líceum, Nagyvárad
„Csak a kontár hiszi, hogy ős és előd nélkül érkezett” – jelenti ki
Márai Sándor. Valóban, irodalomban, képzőművészetben, filozófiában és
magában a történelemben is ok-okozati összefüggéseken alapul mindennemű
változás, újítás. Már a 18–19. századi gondolkodók is elsősorban
elődeikre alapoztak, az újkori irodalom és filozófia nagyrészt
görög-római és bibliai hagyományokra épül. A görög-római és
zsidó-keresztény gyökerekre támaszkodó egységes és önmagát ciklikusan
megújító európai irodalom összefüggései újabb és újabb értelmezési
lehetőségeket nyújtanak. A 19. század irodalmában ezek az összefüggések
könnyen kimutathatók és maguktól értetődők, ellenben nem programszerűek.
Bizonyos alkotók ihletforrásként használják társaik stílusát, „apró
kölcsönökért járnak”, de nem céljuk az olvasót összevetésre késztetni.
Gyökereiket számba veszik, újraértelmezik, aktualizálják, de ezek a
„kölcsönök” hallgatólagosak, rejtettek.
A 19. századival ellentétben a 20. századi irodalom már nemcsak
tudatosan használja fel a szövegköziség adta lehetőségeket, hanem ezt az
olvasó tudtára is adja. Szándékosan intellektuális erőfeszítésre
készteti.
Esterházy Péter A szív segédigéi című regényének előszavában már
kijelenti, hogy művében több alkotótól is felhasznál idézeteket, nevüket
fel is sorolja, de az olvasóra bízza ezeknek felfedezését, gondolataik
értelmezését, mintegy játékosan provokálva.
A 20. századi író, költő elődeit már nem csupán gyökérként, alapként
kezeli és kölcsönöz tőlük, hanem biztos kézzel művébe téglaként beépíti.
A modern és a posztmodern alkotó kísérletként alkalmazza az
intertextualitás minden válfaját, stílust utánoz, idéz, átír, áthelyezi a
középpontot (legyen az főszereplő vagy központi eszme), aktualizál,
gúnyol, kritizál, elvesz vagy hozzáad.
Kovács András Ferenc J. A. szonettje című versében továbbgondolja József
Attila mondandóját, mintegy olyan verset alkotva, amit J. A. írhatott
volna, de szükségszerűen önmagát is implikálva.
Kosztolányi Dezső Édes Annájának mottója a Halotti beszéd részlete,
elsősorban hangulati jellegében tölt be fontos szerepet, az olvasó
hozzáállását, lelkiállapotát befolyásolja, és mintegy előrevetíti a mű
alapgondolatát.