Szirmai Péter
A megfogalmazott szükségszerűség
Meg volt szeppenve, mikor a Mester elé vezették. Nem tudta, mire
készüljön, hogyan viselkedjen. A Mester nagy hírnévnek örvendett
Galileában. Hát nagy megtiszteltetés volt, hogy fogadta. A fiút testvére
ajánlotta be a Mesternek, aki régi híve volt. Előtte elmondta neki, nem
könnyű ember, de aki kibírja, nagyot léphet előre. Persze mindennek ára
van. Minden tanítvány jövedelmének tíz százalékát kellett felajánlja a
tanításokért. A fiú még nem tudta pontosan, hogy mit szeretne.
Mindenesetre meg akarta nézni magának ezt az embert.
A Mester a sátra előtt ült a homokban, és pár bizalmas tanítványával
beszélgetett. Mikor a fiút két erős férfi kíséretében előállították, a
feje fölé emelte a kezét, hogy a délutáni erős napsugarakat felfogja.
Így jobban láthatta a jövevényt. A fiú meghajolt, a Mester pedig intett a
körülötte ülőknek, hogy távozzanak. Azok úgy ugrottak félre, mint holmi
megriasztott pincsikutyák.
– Jól van. Ülj ide mellém! – mutatott a homokra. A fiú helyet foglalt.
Most tüzetesebben szemügyre vehette. A Mester negyvenöt-ötven körüli,
rövid, erős hajú fekete férfi volt. Csúnya arcából előremeredő okos,
kékesen csillogó szeme mosolygott ugyan, de tekintete mélyén valami
rideg, kutakodó kíváncsiság lappangott. Durva ruhát viselt, amit a
pásztorok is.
– Hallottam már rólad. A bátyádtól. Szóval szeretnél a tanítványom lenni?
– Nem tudom még…
A Mester csodálkozva nézett rá. Nem szokta meg az effajta tiszteletlen beszédet.
– Akarom mondani…
– Tudod, mi az igazi szabadság? – nézett mélyen a szemébe. A fiú annyira
elcsodálkozott ezen a megragadó tekinteten, hogy még bólintani sem
tudott. – A megfogalmazott szükségszerűség – suttogta közelebb hajolva,
összehúzott szemmel.
– A megfo…
– Úgy bizony – bólogatott. – De a megfogalmazáshoz önismeret és tudás
kell, amit nem egyszerű megszerezni. Mert mi emberek csak abban a sávban
mozoghatunk, ami az Istennek tetszik – és itt a mutatóujjával az égre
mutatott, de tekintetét le nem vette a fiatalemberről. – Mármint hogy
büntetlenül. De aki bűnhődni szeretne – vonta meg a vállát –, esetleg
szenvedni, ám legyen. Tegyen belátása szerint!
– Nem akarok szenvedni…
– Na látod! Megy ez neked!
– És hogyan ismerem meg az isteni törvényeket?
– Hát ennek sok lehetséges útja van. Vannak kacskaringósabbak és egyenesebbek.
A fiú csodálkozva nézett rá.
– Én azt gondolom, egy járható utat kínálok. Ugyan nem egyszerű, mégis célravezető.
A fiú a fejét vakargatta.
– Úgy látom, még nem döntöttél – fürkészte az arcát metsző, jeges
tekintettel a Mester. – Nálam nem szoktak vacillálni, de ezt most
elnézem neked – azzal felállt, mire a fiú is felkászálódott. Termete
átlagos volt, hasonló a fiúéhoz. – Gondolkodj a dolgon, és ha érdekel az
ajánlatom, jelentkezz! – azzal elbocsátólag intett, jelezve, a
kihallgatásnak vége.
A fiúnak nem igazán tetszett a Mester. Túl lekezelőnek találta. Mintha
olyan tudást kínált volna, aminek nem lehet ellenállni, ezért bármit
megtehetne az emberekkel. Igazából a fiút nem érdekelte a tudása, sem
amit kínált, mégis valami piszkálta, valami efelé terelte. A nap újra
felvirradt a keleti égen, és ő eltemette magában a találkozás kétes
eredményét. Lehet, el is felejtette volna, ha bátyja egy hét után meg
nem kérdezi döntéséről.
– Jaa… hát nem is tudom.
– Pedig érdemes lenne kipróbálnod! Megtanítja előnyösen vezetni az életed.
– És ha máshoz mennék?
– Kire gondolsz? Csak nem a názáretire? Vagy a tianai Apollóniuszra?
– Például.
– Mehetsz hozzájuk is… Bár őket nem ismerem. A Mester nem tartja nagyra őket.
– Még nem döntöttem.
– Pedig már jó lenne! Már kérdezte tőlem, hogy „jön az öcséd vagy sem”? De ne miattam menj! Csak ha tényleg akarod!
Belesüppedt a forróságban végzett munka egyhangúságába, de a nap végén
leült szobája egyik sötét sarkába, és szembeküldte magát a kérdéssel.
Mit is akar ő az élettől? Mózes parancsolatait féli, a Tórát
szorgalmasan tanulmányozza, mint a többi hasonló korú fiatal. De akkor
mi a baj? Mi kell még? S mi ez a sok szekta, ez a sok közösség és
iskola, ami mostanában alakult? A Keresztelő bátorsága, ahogy
szembeszállt a királlyal, megdöbbentette. Meg is ijedt, mikor
kivégezték. A politikai mozgalmakról hallott, gyűlölte a rómaiakat, de
valahogy nem ezt kereste. Megérintette egy-egy elkapott szó, mely
terjengett a széllel, mint a falevél: a hit ne kőbe, hanem a szívünkbe
legyen vésve. Talán ez kell. Ha nagyobb hitünk lesz, mint a rómaiaknak,
függetleníthetjük magunkat tőlük. Nem tudnak majd velünk mit kezdeni.
Apollóniuszról sok legenda terjengett: halottak feltámasztása,
gyógyítások. De ő túl hatalmas volt már ekkor. Elveszett volna a
tanítványok között. A názáretiről sok negatív kritikát hallott. Bár sok
jót is, az igaz. Az esszénusoktól került ki, ahogy Keresztelő is. Őket
meg a farizeusok becsmérelték. Bár lehet, hogy épp ez a jó ajánlólevél?!
A döntő érv mégis a testvéri indítvány volt. A Mester mellett döntött.