Fábián Sándor
Tangenciák – lakásomban, lakásukban 2.
Bajor Andor, a meghökkentő képzettársítások embere
Borzas-kölykös fejkarakter, kiváló intelligenciaszintet sugárzó szemek,
mosolyra – gunyorosra! – hamar görbülő száj, szándékosan sarokba vonuló,
szerénységet sugalló testtartás, még akkor is, ha történetesen a szoba
közepén állt – így emlékszem Bajor Andorra, akit itt Váradon Bandinak
szólítottunk. Ez is (felszínes!) örök-gyermetegségének becézése volt.
Igazi, még szeretetteljesebb becenevét Kolozsváron használták: Bajor
Bandikó…
Hozzám, negyedik emeleti lakásomra úgy az ezerkilencszázhetvenes évektől
járt fel. Címemet a Fáklya napilaptól kaphatta meg. Célzatosan
látogatott: nem verseim méltatgatására – hál’ Istennek, hiszen abból
igen-igen gunyoros szövegek születtek volna –, hanem orvosi receptek
megíratása végett.
Ezt a tényt még egyik karcolatgyűjteményének – Az éjjeliőr nem tud aludni – dedikálása is bizonyítja:
„Fábián Sanyinak,
a doktornak és
kollégának
baráti szeretettel
Bajor Bandi
Nagyvárad, 1976. december 6.”
Számára én elsősorban az orvos voltam, aki pecsétes-parafás recepteket
írtam neki. Diktálás után! Olyan gyógyszerekről volt szó, amiket vény
nélkül nem vásárolhatott meg. (Egyébként kolozsvári klinikák
szakembereinek javaslatára.) Nincs mit takargatni: félmarék-számra
nyelte le a nyugtatókat, na meg az agyi vérkeringést segítő
patikaszereket. Még pálinkázgatás közben is!
Már legelső vényeimen felfigyelt parafámra: „Dr. Fábián Armand”.
– Szóval te végül is zsidó vagy? Vagy csak annak állítod be magad? Az
főbenjáró bűn, tudod?! Nem vagyok teológus, ám a Bibliát olvasgatom.
Emlékszem, valahol a János jelenésekről fejezetben írja azt a szent
könyv, hogy akik zsidónak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak, a
Sátán zsinagógájából valók… Nem tudom pontosan idézni, de hidd el, írva
van!
(Én aztán utánanéztem, valóban „írva” van a harmadik rész kilencedik versében.)
– Nézd, Bandi, én úgy lettem Armand, hogy Anyám egyik barátnője
kolozsvári zsidó hölgy volt, és imádta A kaméliás hölgy egyik ilyen nevű
szereplőjét. Megfogadtatta Anyámmal, hogy elsőszülött gyermekének – ha
fiú lesz – ezt a nevet adja. Szegény Apámat hibbantnak nézték 1937-ben
az akkori nagyszalontai keresztlevél-kiállítók, és meggyőzték: mondjon
még egy nevet, amit az Armand után – amúgy mentségként –
odabigygyesszenek. Második nevem Sándor lett…
– Tudod, az Armandnál mindenki az Arnoldra asszociál – mélázott el
Bandi. – Az Armandot főleg a franciák használják. De hát nem mindegy? Az
vagy, aki!
– Mindegy – mondtam, és aggódva néztem Bandi barátomat, aki már majdnem
fél liter kisüsti pálinkámat kortyolgatta el: hogyan megy haza?
Farmakológiai tudása felülmúlta az enyémet. Zsebeiből előkotorászott még
vagy három tablettát-pilulát, vizet kért és lenyelte. Negyed óra múlva
búcsúzott is. Egyenesen járva!
– Hazatalálsz? – szegeztem neki a kérdést, és készülni kezdtem, hogy elkísérjem.
– Nagyváradon születtem, elhiheted, hogy ismerem a várost… – utasított
viszsza sértődötten. – Részegnek tűnök? – fordult szembe velem, bizony
eléggé agresszíven.
– Isten ments, Bandi, csak a mennyiség! – mutattam a félig üres literes üvegre.
– Sajnálod tőlem? – nézett rám gunyoros képpel és – szavamra! – lucid tekintettel. – Én ma még írni is fogok!
…Gondolom, ilyenkor (is) születhettek írásainak meghökkentő képzettársításai, nevettető gondolatváltásai.
Azaz sajátos humora. Amihez, íme, én is besegítettem. No nemcsak
értelmes eszmecserék, viták révén, hanem agykéreg-zsongató gyógyszerek
felírásával. Ez persze, hadd valljam meg becsülettel, nem orvosi
tevékenységem dicsérete.
Ám dicsérete Bajor Bandi agykérgi képessége leblokkolhatatlan magasrendűségének.
Szávai Géza, aki Váradon nem ingott meg
Személyesen Bukarestben ismertem meg Szávai Gézát. Két hónapos
ALA-tanfolyamra (polgári védelmi és légvédelmi továbbképzés) küldtek,
amit a fővárosi katonakórház professzorai, egyetemi adjunktusai
tartottak. Időpont: 1982 januárja és februárja. Kegyetlen tél, szobát
ugyan tiszti szállodában, ám ételt – amúgy kegyelemből – egy átlag-rossz
katonai kantinból kaptam-kaptunk. (A kiszemelt csapat az ország több
megyéjéből verbuválódott össze.)
Gondoltam – mivel pénzszűkében voltam –, hogy felkeresek néhány
szerkesztőséget előlegezett honoráriumért. Naiv voltam, ilyesmi már
akkor nem létezett.
Illetve egyetlen helyen igen: az Előrénél.
– Ülj le ide, ehhez az asztalhoz – biztattak ottani riporter és író
kollégák –, írj meg egy első oldalas verset, amit, mondjuk, Elena
Ceauşescunak dedikálsz, add át a főszerkesztőnek… Helyben fizet érte,
zsebből. Minimum háromezer lejt! (Akkori orvosi fizetésem, ha jól
emlékszem, kétezer-nyolcszáz lej volt havonta.)
Erről nyilván lemondtam. A Scînteia Házban bolyongva aztán betévedtem A
Hét szerkesztőségébe. Ott a kulturális rovatot akkor Szávai Géza
szerkesztette. Megismerkedtünk, talán már akkor össze is barátkoztunk. A
Hét verseket nem közölt, ám pártosra hangolt jegyzeteket igen. De
ilyesmire sem volt „ihletem”.
A lényeg az, hogy üres pénztárcával tengődtem a crivăţ (nemere) uralta
nagyvárosban. Jólesett Szávai Géza meghívása egy-egy (kiváló háziasszony
készítette) vacsorára. Sör-körettel – nem kedveltem az egyébként
jófajta pálinkát, amivel Géza kínált.