kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák – lakásomban, lakásukban 2.

Bajor Andor, a meghökkentő képzettársítások embere

Borzas-kölykös fejkarakter, kiváló intelligenciaszintet sugárzó szemek, mosolyra – gunyorosra! – hamar görbülő száj, szándékosan sarokba vonuló, szerénységet sugalló testtartás, még akkor is, ha történetesen a szoba közepén állt – így emlékszem Bajor Andorra, akit itt Váradon Bandinak szólítottunk. Ez is (felszínes!) örök-gyermetegségének becézése volt. Igazi, még szeretetteljesebb becenevét Kolozsváron használták: Bajor Bandikó…
Hozzám, negyedik emeleti lakásomra úgy az ezerkilencszázhetvenes évektől járt fel. Címemet a Fáklya napilaptól kaphatta meg. Célzatosan látogatott: nem verseim méltatgatására – hál’ Istennek, hiszen abból igen-igen gunyoros szövegek születtek volna –, hanem orvosi receptek megíratása végett.
Ezt a tényt még egyik karcolatgyűjteményének – Az éjjeliőr nem tud aludni – dedikálása is bizonyítja:
„Fábián Sanyinak,
a doktornak és
kollégának
baráti szeretettel
Bajor Bandi
Nagyvárad, 1976. december 6.”

Számára én elsősorban az orvos voltam, aki pecsétes-parafás recepteket írtam neki. Diktálás után! Olyan gyógyszerekről volt szó, amiket vény nélkül nem vásárolhatott meg. (Egyébként kolozsvári klinikák szakembereinek javaslatára.) Nincs mit takargatni: félmarék-számra nyelte le a nyugtatókat, na meg az agyi vérkeringést segítő patikaszereket. Még pálinkázgatás közben is!
Már legelső vényeimen felfigyelt parafámra: „Dr. Fábián Armand”.
– Szóval te végül is zsidó vagy? Vagy csak annak állítod be magad? Az főbenjáró bűn, tudod?! Nem vagyok teológus, ám a Bibliát olvasgatom. Emlékszem, valahol a János jelenésekről fejezetben írja azt a szent könyv, hogy akik zsidónak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak, a Sátán zsinagógájából valók… Nem tudom pontosan idézni, de hidd el, írva van!
(Én aztán utánanéztem, valóban „írva” van a harmadik rész kilencedik versében.)
– Nézd, Bandi, én úgy lettem Armand, hogy Anyám egyik barátnője kolozsvári zsidó hölgy volt, és imádta A kaméliás hölgy egyik ilyen nevű szereplőjét. Megfogadtatta Anyámmal, hogy elsőszülött gyermekének – ha fiú lesz – ezt a nevet adja. Szegény Apámat hibbantnak nézték 1937-ben az akkori nagyszalontai keresztlevél-kiállítók, és meggyőzték: mondjon még egy nevet, amit az Armand után – amúgy mentségként – odabigygyesszenek. Második nevem Sándor lett…
– Tudod, az Armandnál mindenki az Arnoldra asszociál – mélázott el Bandi. – Az Armandot főleg a franciák használják. De hát nem mindegy? Az vagy, aki!
– Mindegy – mondtam, és aggódva néztem Bandi barátomat, aki már majdnem fél liter kisüsti pálinkámat kortyolgatta el: hogyan megy haza?
Farmakológiai tudása felülmúlta az enyémet. Zsebeiből előkotorászott még vagy három tablettát-pilulát, vizet kért és lenyelte. Negyed óra múlva búcsúzott is. Egyenesen járva!
– Hazatalálsz? – szegeztem neki a kérdést, és készülni kezdtem, hogy elkísérjem.
– Nagyváradon születtem, elhiheted, hogy ismerem a várost… – utasított viszsza sértődötten. – Részegnek tűnök? – fordult szembe velem, bizony eléggé agresszíven.
– Isten ments, Bandi, csak a mennyiség! – mutattam a félig üres literes üvegre.
– Sajnálod tőlem? – nézett rám gunyoros képpel és – szavamra! – lucid tekintettel. – Én ma még írni is fogok!
…Gondolom, ilyenkor (is) születhettek írásainak meghökkentő képzettársításai, nevettető gondolatváltásai.
Azaz sajátos humora. Amihez, íme, én is besegítettem. No nemcsak értelmes eszmecserék, viták révén, hanem agykéreg-zsongató gyógyszerek felírásával. Ez persze, hadd valljam meg becsülettel, nem orvosi tevékenységem dicsérete.
Ám dicsérete Bajor Bandi agykérgi képessége leblokkolhatatlan magasrendűségének.

Szávai Géza, aki Váradon nem ingott meg

Személyesen Bukarestben ismertem meg Szávai Gézát. Két hónapos ALA-tanfolyamra (polgári védelmi és légvédelmi továbbképzés) küldtek, amit a fővárosi katonakórház professzorai, egyetemi adjunktusai tartottak. Időpont: 1982 januárja és februárja. Kegyetlen tél, szobát ugyan tiszti szállodában, ám ételt – amúgy kegyelemből – egy átlag-rossz katonai kantinból kaptam-kaptunk. (A kiszemelt csapat az ország több megyéjéből verbuválódott össze.)
Gondoltam – mivel pénzszűkében voltam –, hogy felkeresek néhány szerkesztőséget előlegezett honoráriumért. Naiv voltam, ilyesmi már akkor nem létezett.
Illetve egyetlen helyen igen: az Előrénél.
– Ülj le ide, ehhez az asztalhoz – biztattak ottani riporter és író kollégák –, írj meg egy első oldalas verset, amit, mondjuk, Elena Ceauşescunak dedikálsz, add át a főszerkesztőnek… Helyben fizet érte, zsebből. Minimum háromezer lejt! (Akkori orvosi fizetésem, ha jól emlékszem, kétezer-nyolcszáz lej volt havonta.)
Erről nyilván lemondtam. A Scînteia Házban bolyongva aztán betévedtem A Hét szerkesztőségébe. Ott a kulturális rovatot akkor Szávai Géza szerkesztette. Megismerkedtünk, talán már akkor össze is barátkoztunk. A Hét verseket nem közölt, ám pártosra hangolt jegyzeteket igen. De ilyesmire sem volt „ihletem”.
A lényeg az, hogy üres pénztárcával tengődtem a crivăţ (nemere) uralta nagyvárosban. Jólesett Szávai Géza meghívása egy-egy (kiváló háziasszony készítette) vacsorára. Sör-körettel – nem kedveltem az egyébként jófajta pálinkát, amivel Géza kínált.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti