kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Filep Tamás Gusztáv

Zárt kánon, nyitott hagyomány

Annak, aki Láng Gusztáv legutóbb megjelent könyvét átlapozza, valószínűleg az tűnik föl elsőként, hogy a benne szereplő dolgozatok között alig van olyan, amely ma sűrűn forgatott, a fősodorban számon tartott szerzőkről szólna. Nemcsak azért, mert szerzőkről írott szövegek nem is nagyon kaptak helyet a könyvben – Láng művekről szól; s a kritikust egykor úgy határozta meg, hogy „mindig könyvekről beszél, de mindig az életről ítélkezik”1 –, hanem elsősorban azért, mert a gyűjteménynek éppen az a konokul érvényesített rendezőelve, hogy valamilyen okból, valamilyen vonásuk révén ma (is) érvényes (Láng által érvényesnek tekintett) – esetleg valamilyen szempontból jelentékeny, de elhibázott – munkákról írott szövegekből szerkesztődött együvé (a könyvek írói között ott van a szerző több nemzedéktársa is), ezek a munkák azonban ma kívül esnek a kánonon, sőt, legtöbbjük sohasem tartozott bele (tudniillik a feltételezett „összmagyar” kánonba). S noha a kritikus, tudjuk jól, rendszerint ki van szolgáltatva az egyes könyvek megjelenéséből s a szerkesztőségek fölkéréseiből eredő kettős esetlegességnek, ez a gyűjtemény nem valamely többszörös véletlen folytán megszületett írásokat próbál egybetapasztani, illetve ciklusok révén tagolni. Van kötőanyaga, ez azonban nem a kényszerűségekből létrejött hiány. Aki belenézett a Láng-emlékkönyv2 utolsó nagy egységébe, a szerző munkáiról készült válogatott bibliográfiába (Köbölkúti Katalin állította össze, az anyaggyűjtésben Kovács Katalin közreműködött), s rátalált a korábbi Láng-kötetekben nem szereplő címekre, láthatta, hogy azok közül több is beleillett volna a Látványok és szövegek tartalomjegyzékébe – Lángnak tehát módja lett volna más tanulmányokat és kritikákat is besöpörni ebbe a könyvbe, ha kallódó, de fontos szövegei összegyűjtése lett volna a célja. (Nem ez volt, s ez a recenzenst némiképpen már akkor megnyugtatta, amikor a tartalomból s a ciklusbeosztásból következtethetett a koncepcióra, abból pedig arra, hogy számára emlékezetes írásokat viszontláthat még egy következő kötetben – például több, a transzszilvanizmussal kapcsolatos dolgozatot vagy a távlatosnak tetsző Babits-tanulmányokat. Ebben rögtön meg is erősítette a könyv hátlapján olvasható szerzői fülszöveg utolsó passzusa: „Eddig megjelent könyveim sorát még kettővel szeretném megtoldani: az irodalmi transzszilvanizmus történetéről szólna az egyik, irodalomtörténeti tanulmányaim javát tartalmazná a másik. Ennyi időt talán szán még nekem a sors.”)
Láng Gusztáv (egykor, illetve az elmúlt három-négy évtizedben) főként olyan könyveket szemelt ki bírálata tárgyául, amely az egyes műfajok, stílusirányok (akkor) uralkodó változatainak alternatíváját adták, új változatait, lehetőségeit villantották föl. Ezért aztán az olvasóban nemegyszer támad kétely, vajon valóban az elemzett könyvek voltak-e oly fontosak a kritikus számára, vagy inkább a maga műfajelméleti, poétikai, gnoszeológiai és ontológiai fölismerései. A gonosz manót azonban nem olyan nehéz elhallgattatni. E fölismerések ugyanis nem megelőzték a tárgyalt munkákat, hanem – nyilván komoly előolvasottság birtokában – az azokkal folytatott szellemi küzdelemből teremtődtek, vagy azok értelmezése folytán véglegesültek. Lehetnek, akik nem tartják maradéktalanul célravezetőnek Láng módszereit és eszközeit. Vitába szállva e fiktív (így persze ártalmatlan) ellendrukkerekkel, ha abban a kérdésben nem kívánunk is dönteni, vajon mekkora műelemző Láng, annyit szemrebbenés nélkül ki merünk jelenteni, hogy az általunk ismertek közül ő az egyik legnagyobb magyar olvasó. Kiderül ez abból, hogy kritikái tárgyának betájolásához mindig a legmegfelelőbb filozófiai, pszichológiai, történeti és egyéb ismereteket, sokszor a legújabb szakirodalomból – meg persze a világirodalomból – származókat használja föl, továbbá abból az itt tárgyalt könyvéből és korábbi munkáiból egyaránt sugárzó szemléletből, hogy a könyvnek, illetve bármely írásnak az a hivatása, hogy diszkusszió tárgyává váljék. Az irodalmi mű azért van – bármily botrányosnak tűnjék is ma ez az állítás –, hogy olvassák. Ezért aztán Lángot legalább annyira foglalkoztatják jelenbeli olvasási szokásaink, illetve olvasáskultúránk, szövegértésünk, mint az írói eszközök és módszerek. Ez a jelen természetesen nem az egyes írások elkészültének pillanata, hanem egy három-négy évtizedes folyamat: így aztán a kötetben elsőként olvasható s egyben a legkorábbi írás tárgya (a szövegek sorrendje egyébként nem követ kronológiát), Páskándi Géza Holdbumeráng című verseskötete is jelenbeli mű, amint az az elemzés olvasása nyomán nem is marad titok.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti