Filep Tamás Gusztáv
Zárt kánon, nyitott hagyomány
Annak, aki Láng Gusztáv legutóbb megjelent könyvét átlapozza,
valószínűleg az tűnik föl elsőként, hogy a benne szereplő dolgozatok
között alig van olyan, amely ma sűrűn forgatott, a fősodorban számon
tartott szerzőkről szólna. Nemcsak azért, mert szerzőkről írott szövegek
nem is nagyon kaptak helyet a könyvben – Láng művekről szól; s a
kritikust egykor úgy határozta meg, hogy „mindig könyvekről beszél, de
mindig az életről ítélkezik”1 –, hanem elsősorban azért, mert a
gyűjteménynek éppen az a konokul érvényesített rendezőelve, hogy
valamilyen okból, valamilyen vonásuk révén ma (is) érvényes (Láng által
érvényesnek tekintett) – esetleg valamilyen szempontból jelentékeny, de
elhibázott – munkákról írott szövegekből szerkesztődött együvé (a
könyvek írói között ott van a szerző több nemzedéktársa is), ezek a
munkák azonban ma kívül esnek a kánonon, sőt, legtöbbjük sohasem
tartozott bele (tudniillik a feltételezett „összmagyar” kánonba). S noha
a kritikus, tudjuk jól, rendszerint ki van szolgáltatva az egyes
könyvek megjelenéséből s a szerkesztőségek fölkéréseiből eredő kettős
esetlegességnek, ez a gyűjtemény nem valamely többszörös véletlen
folytán megszületett írásokat próbál egybetapasztani, illetve ciklusok
révén tagolni. Van kötőanyaga, ez azonban nem a kényszerűségekből
létrejött hiány. Aki belenézett a Láng-emlékkönyv2 utolsó nagy
egységébe, a szerző munkáiról készült válogatott bibliográfiába
(Köbölkúti Katalin állította össze, az anyaggyűjtésben Kovács Katalin
közreműködött), s rátalált a korábbi Láng-kötetekben nem szereplő
címekre, láthatta, hogy azok közül több is beleillett volna a Látványok
és szövegek tartalomjegyzékébe – Lángnak tehát módja lett volna más
tanulmányokat és kritikákat is besöpörni ebbe a könyvbe, ha kallódó, de
fontos szövegei összegyűjtése lett volna a célja. (Nem ez volt, s ez a
recenzenst némiképpen már akkor megnyugtatta, amikor a tartalomból s a
ciklusbeosztásból következtethetett a koncepcióra, abból pedig arra,
hogy számára emlékezetes írásokat viszontláthat még egy következő
kötetben – például több, a transzszilvanizmussal kapcsolatos dolgozatot
vagy a távlatosnak tetsző Babits-tanulmányokat. Ebben rögtön meg is
erősítette a könyv hátlapján olvasható szerzői fülszöveg utolsó
passzusa: „Eddig megjelent könyveim sorát még kettővel szeretném
megtoldani: az irodalmi transzszilvanizmus történetéről szólna az egyik,
irodalomtörténeti tanulmányaim javát tartalmazná a másik. Ennyi időt
talán szán még nekem a sors.”)
Láng Gusztáv (egykor, illetve az elmúlt három-négy évtizedben) főként
olyan könyveket szemelt ki bírálata tárgyául, amely az egyes műfajok,
stílusirányok (akkor) uralkodó változatainak alternatíváját adták, új
változatait, lehetőségeit villantották föl. Ezért aztán az olvasóban
nemegyszer támad kétely, vajon valóban az elemzett könyvek voltak-e oly
fontosak a kritikus számára, vagy inkább a maga műfajelméleti, poétikai,
gnoszeológiai és ontológiai fölismerései. A gonosz manót azonban nem
olyan nehéz elhallgattatni. E fölismerések ugyanis nem megelőzték a
tárgyalt munkákat, hanem – nyilván komoly előolvasottság birtokában – az
azokkal folytatott szellemi küzdelemből teremtődtek, vagy azok
értelmezése folytán véglegesültek. Lehetnek, akik nem tartják
maradéktalanul célravezetőnek Láng módszereit és eszközeit. Vitába
szállva e fiktív (így persze ártalmatlan) ellendrukkerekkel, ha abban a
kérdésben nem kívánunk is dönteni, vajon mekkora műelemző Láng, annyit
szemrebbenés nélkül ki merünk jelenteni, hogy az általunk ismertek közül
ő az egyik legnagyobb magyar olvasó. Kiderül ez abból, hogy kritikái
tárgyának betájolásához mindig a legmegfelelőbb filozófiai,
pszichológiai, történeti és egyéb ismereteket, sokszor a legújabb
szakirodalomból – meg persze a világirodalomból – származókat használja
föl, továbbá abból az itt tárgyalt könyvéből és korábbi munkáiból
egyaránt sugárzó szemléletből, hogy a könyvnek, illetve bármely írásnak
az a hivatása, hogy diszkusszió tárgyává váljék. Az irodalmi mű azért
van – bármily botrányosnak tűnjék is ma ez az állítás –, hogy olvassák.
Ezért aztán Lángot legalább annyira foglalkoztatják jelenbeli olvasási
szokásaink, illetve olvasáskultúránk, szövegértésünk, mint az írói
eszközök és módszerek. Ez a jelen természetesen nem az egyes írások
elkészültének pillanata, hanem egy három-négy évtizedes folyamat: így
aztán a kötetben elsőként olvasható s egyben a legkorábbi írás tárgya (a
szövegek sorrendje egyébként nem követ kronológiát), Páskándi Géza
Holdbumeráng című verseskötete is jelenbeli mű, amint az az elemzés
olvasása nyomán nem is marad titok.