társadalom

Bányai Tamás

Minősítés nélkül

A rendszerváltás után végre az emigrációban élt vagy élő magyar írók és költők művei is eljutottak a hazai olvasóközönséghez. Alkotásaik ma már a keresett könyvek közé tartoznak, ami nem magyarázható pusztán azzal, hogy hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül hiánycikknek bizonyultak; nagyon sokan még hallomásból sem ismerték őket. Pedig ha Máraira vagy a közelmúltban elhunyt Faludy Györgyre gondolok, akkor megállapíthatom, méltán részesei az „új keletű” sikernek, hiszen ma már mindkettejüket joggal sorolhatjuk a magyar irodalom halhatatlanjai közé. Persze a többiek (Wass, Cs. Szabó, Vaszary, Méray, Ferdinandy stb., ahogy találomra eszembe jutnak a nevek) művei is keresettek, meg is találhatók a könyvesboltok kirakataiban, polcain, s engem örömmel tölt el, hogy bárki számára mindenféle tilalom és korlátozás nélkül hozzáférhetők.
A könyvesboltok polcait böngészve mégis meglepetéssel tapasztaltam, hogy valaki hiányzik a listáról. Függetlenül attól, hogy nekem mennyire tetszettek a könyvei, nem áll szándékomban minősíteni, állítani vagy tagadni, hogy jó, esetleg csapnivaló író. Ennek megítélése legyen az irodalomkritikusok vagy az olvasók dolga. Nekem egyszerűen csak hiányzik a neve a hazai irodalmi palettáról.
Vajon mi lehet az oka, hogy könyvei otthon még mindig nem jelentek meg? A kiadók nem látnak benne fantáziát, netán ráfizetésesnek vélik megjelentetésüket? Vagy valami bonyodalom van a szerzői jogdíjjal, s ez késlelteti a napvilágra kerülést? Örökösei nem járulnak hozzá az újrakiadáshoz? E kérdésekre nem szolgálhatok válaszokkal, magam is keresem rájuk azokat.
De kiről is beszélek?
Nos, Gábor Áronról van szó, a híres ágyúöntő név- és vér szerinti rokonáról, leszármazottjáról, a Polgárról – ahogy önmagát nevezte –, akinek idehaza utoljára, tudtommal legalábbis, a háború alatt jelent meg könyve Túl a Sztálin vonalon címmel. E nagy sikert aratott riportkönyvéért nem csak honorárium járt, egyéb jutalmat is kapott: tizenöt év szibériai száműzetést.
Gábor Áron 1911. április 20-án született Kaposváron. 1933-ban szerezte meg jogi diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd újságíróként dolgozott a 8 Órai Újság, illetve a Reggel című polgári liberális lapoknál. A háború alatt haditudósító volt az orosz fronton, ekkor jelent meg fent említett riportkönyve, amely kendőzetlenül, s noha az oroszokkal hadban álltunk, még azt is mondhatni, elfogultság nélkül, tárgyilagosan mutatta be, milyen az élet a Szovjetunióban.
A legenda szerint, s ez a legenda nem is olyan hihetetlen, könyvének híre Sztálinhoz is eljutott. A kommunista diktátor olyannyira megorrolt a szerzőre, hogy azonnal fejét követelte. Hiába volt Gábor Áron a polgári ellenállás részvevője, aki épp annyira szerette volna a németeket határainkon túl látni, mint amennyire tartott az oroszok bejövetelétől. Nem számított az sem, hogy számtalan cikket írt a nácizmus ellen, s a Magyar Vöröskereszt főtitkári pozíciója sem nyújtott számára védelmet. Hiába mentett meg zsidókat a biztos haláltól, hiába jelentkezett az oroszok által elfogadott és szabadnak nevezett Dálnoki Miklós Béla vezette kormánynál szolgálattételre, semmi sem segített.
A szovjet katonai bíróság előbb halálra ítélte, majd az ítéletet a moszkvai bírák életfogytig tartó kényszermunkára változtatták, amiből végül is „csak” tizenöt év szibériai száműzetés lett.
Élményeit később, javarészt nyugati emigrációban vetette papírra. Ezekben a könyvekben (Az embertől keletre; Szögletes szabadság; Évszázados emberek; Ázsia peremén) példátlan érzékletességgel rajzolja meg a kommunista rendszer lélektani szerkezetét, s világít rá a szovjet társadalom gyógyíthatatlan fekélyeire. Valós célja azonban a polgári és a kommunista életszemlélet áthidalhatatlan és összebékíthetetlen ellentéteinek bemutatása hiteles és szánandó emberi sorsokon keresztül.
Nem célom ezeknek a regényeknek a részletezése, bemutatása vagy tartalmuknak akár rövid ismertetése, remélem ugyanis, hogy előbb-utóbb a hazai olvasók is kezükbe vehetik majd az eddig csak nyugati emigrációban megjelent műveket. Mindamellett – anélkül, hogy bármilyen formában összevetném a kettőt – szükségesnek tartom megjegyezni, hogy szibériai trilógiája a magyar olvasó számára érthetőbb, s ennél fogva talán megrázóbb élménybeszámoló, mint Szolzsenyicin Gulágja.
Gábor Áron alkalmazkodik a szibériai élethez, testi erejének, szívósságának köszönhetően nemcsak túléli a kínkeserves és nehéz megpróbáltatásokkal járó tizenöt évet, de kiváló fizikai munkájáért még szovjet kitüntetésben is részesül. Valószínűleg ezzel érdemelte ki, hogy – orosz feleséggel az oldalán – 1960-ban végre hazatérhetett Magyarországra.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti