Bányai Tamás
Minősítés nélkül
A rendszerváltás után végre az emigrációban élt vagy élő magyar írók
és költők művei is eljutottak a hazai olvasóközönséghez. Alkotásaik ma
már a keresett könyvek közé tartoznak, ami nem magyarázható pusztán
azzal, hogy hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül hiánycikknek
bizonyultak; nagyon sokan még hallomásból sem ismerték őket. Pedig ha
Máraira vagy a közelmúltban elhunyt Faludy Györgyre gondolok, akkor
megállapíthatom, méltán részesei az „új keletű” sikernek, hiszen ma már
mindkettejüket joggal sorolhatjuk a magyar irodalom halhatatlanjai közé.
Persze a többiek (Wass, Cs. Szabó, Vaszary, Méray, Ferdinandy stb.,
ahogy találomra eszembe jutnak a nevek) művei is keresettek, meg is
találhatók a könyvesboltok kirakataiban, polcain, s engem örömmel tölt
el, hogy bárki számára mindenféle tilalom és korlátozás nélkül
hozzáférhetők.
A könyvesboltok polcait böngészve mégis meglepetéssel tapasztaltam, hogy
valaki hiányzik a listáról. Függetlenül attól, hogy nekem mennyire
tetszettek a könyvei, nem áll szándékomban minősíteni, állítani vagy
tagadni, hogy jó, esetleg csapnivaló író. Ennek megítélése legyen az
irodalomkritikusok vagy az olvasók dolga. Nekem egyszerűen csak hiányzik
a neve a hazai irodalmi palettáról.
Vajon mi lehet az oka, hogy könyvei otthon még mindig nem jelentek meg? A
kiadók nem látnak benne fantáziát, netán ráfizetésesnek vélik
megjelentetésüket? Vagy valami bonyodalom van a szerzői jogdíjjal, s ez
késlelteti a napvilágra kerülést? Örökösei nem járulnak hozzá az
újrakiadáshoz? E kérdésekre nem szolgálhatok válaszokkal, magam is
keresem rájuk azokat.
De kiről is beszélek?
Nos, Gábor Áronról van szó, a híres ágyúöntő név- és vér szerinti
rokonáról, leszármazottjáról, a Polgárról – ahogy önmagát nevezte –,
akinek idehaza utoljára, tudtommal legalábbis, a háború alatt jelent meg
könyve Túl a Sztálin vonalon címmel. E nagy sikert aratott
riportkönyvéért nem csak honorárium járt, egyéb jutalmat is kapott:
tizenöt év szibériai száműzetést.
Gábor Áron 1911. április 20-án született Kaposváron. 1933-ban szerezte
meg jogi diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd újságíróként
dolgozott a 8 Órai Újság, illetve a Reggel című polgári liberális
lapoknál. A háború alatt haditudósító volt az orosz fronton, ekkor
jelent meg fent említett riportkönyve, amely kendőzetlenül, s noha az
oroszokkal hadban álltunk, még azt is mondhatni, elfogultság nélkül,
tárgyilagosan mutatta be, milyen az élet a Szovjetunióban.
A legenda szerint, s ez a legenda nem is olyan hihetetlen, könyvének
híre Sztálinhoz is eljutott. A kommunista diktátor olyannyira megorrolt a
szerzőre, hogy azonnal fejét követelte. Hiába volt Gábor Áron a polgári
ellenállás részvevője, aki épp annyira szerette volna a németeket
határainkon túl látni, mint amennyire tartott az oroszok bejövetelétől.
Nem számított az sem, hogy számtalan cikket írt a nácizmus ellen, s a
Magyar Vöröskereszt főtitkári pozíciója sem nyújtott számára védelmet.
Hiába mentett meg zsidókat a biztos haláltól, hiába jelentkezett az
oroszok által elfogadott és szabadnak nevezett Dálnoki Miklós Béla
vezette kormánynál szolgálattételre, semmi sem segített.
A szovjet katonai bíróság előbb halálra ítélte, majd az ítéletet a
moszkvai bírák életfogytig tartó kényszermunkára változtatták, amiből
végül is „csak” tizenöt év szibériai száműzetés lett.
Élményeit később, javarészt nyugati emigrációban vetette papírra.
Ezekben a könyvekben (Az embertől keletre; Szögletes szabadság;
Évszázados emberek; Ázsia peremén) példátlan érzékletességgel rajzolja
meg a kommunista rendszer lélektani szerkezetét, s világít rá a szovjet
társadalom gyógyíthatatlan fekélyeire. Valós célja azonban a polgári és a
kommunista életszemlélet áthidalhatatlan és összebékíthetetlen
ellentéteinek bemutatása hiteles és szánandó emberi sorsokon keresztül.
Nem célom ezeknek a regényeknek a részletezése, bemutatása vagy
tartalmuknak akár rövid ismertetése, remélem ugyanis, hogy előbb-utóbb a
hazai olvasók is kezükbe vehetik majd az eddig csak nyugati
emigrációban megjelent műveket. Mindamellett – anélkül, hogy bármilyen
formában összevetném a kettőt – szükségesnek tartom megjegyezni, hogy
szibériai trilógiája a magyar olvasó számára érthetőbb, s ennél fogva
talán megrázóbb élménybeszámoló, mint Szolzsenyicin Gulágja.
Gábor Áron alkalmazkodik a szibériai élethez, testi erejének,
szívósságának köszönhetően nemcsak túléli a kínkeserves és nehéz
megpróbáltatásokkal járó tizenöt évet, de kiváló fizikai munkájáért még
szovjet kitüntetésben is részesül. Valószínűleg ezzel érdemelte ki, hogy
– orosz feleséggel az oldalán – 1960-ban végre hazatérhetett
Magyarországra.