próza
« Vissza

Confessionis 2.



I. Paris, mon amour...

Lebeg a hajó a Szajnán, lebeg, mint egy kényelmes, sietést véletlenül sem ismerő hófehér óriás-hattyú, alig moccanva, szinte észrevehetetlenül araszolva, éppen csak itt-ott megtörve az acélszürke víz lomha vándorlását az Ile de la Cité és a Quai Augustinus között. Lebeg a folyón a hatalmas vas-madár, apró rezdüléseivel delejes ámulatba ringatva a fedélzetére keveredett szájtáti idegeneket, bal kéz felől most éppen az Igazságügyi Palota és a Prefektúra patinás épületeit hagyjátok magatok mögött, hogy aztán ama bizonyos Szent Mihály híd alatt szép lassan áthaladva („Párizsba tegnap beszökött az ősz...”) egyszeriben feltűnjenek a parton a Notre-Dame katedrális monumentális, sötétszürke tornyai, harangjai közt Esmeralda és Quasimodo titokzatos középkori emlékével, miközben jobb felől sorra elébetek táruljon a legendás Saint-Germain negyed látványa, a Quartier Latin, sikátorai közt a Sorbonne-nal, a Panthéonnal, vagy éppen a Théatre de l’Europe-pal...
Lebeg a hajó a Szajnán, a nyomvonalán keletkező hullámok jobbról is, balról is apró fodrokká szelídülve próbálják mozgékonnyá változtatni a folyó amúgy tükörsimává dermedt felületét, a rakpartok lépcsőin ágrólszakadt hajléktalanok, didergő halászok, egymás kezét görcsösen szorongató szerelmesek, felettük pedig, a folyó két oldalán, a Quai de Montebellán, illetve a Quai de Tourneille-en a tizenkét milliós világváros forgalmának kora délutáni dübörgése...
„Szolfámiremifászol / lászolfászollaszidószol”– hangzik a sorra kerülő sanzon fülbemászó dallama az erősítőkből. Az asztalok közt sétálgató előadó pár perce épp a Quai des Tuileries és a Quai Voltaire közt feltűnő újabb látnivalókat konferálta be ékes francia és angol nyelven: balról a Louvre palota-együttesét, jobbról pedig a Musée D’Orsay, illetve a L’École nationale superieure des beaux-arts épületeit. S bár az ének szövegéből, szégyen, gyalázat, egy büdös kukk nem sok, annyit sem értesz, mégis valami furcsa nosztalgia-hangulat telepszik egyszerre csak a lelkedre, valami nehezen szavakba önthető különös gondolat-egyveleg a szerelemről és a várakozásról, az őszről és az elmúlásról, valami torokszorítóan gyönyörű-szép kis „rőzsedal” az örök emberi igazságról: „arról, hogy meghalok”. Már túl vagytok a főfogáson – az előételnél még sikerült kibekkelned valahogy a vendéglátóid részéről a felmentést a jeges alátéttel felszolgált tengeri csiga kóstolásának kötelezettsége alól (hogy vonaglottak a szerencsétlenek a reájuk csepegtetett citromlétől!), de a borjúsült illatának már nem tudtál ellenállni! –, valami kiváló minőségű bordeaux-i vörösbort tölt épp a poharadba a L’Institute du Monde Arabe időközben előbukkanó épületét készségesen beazonosító fiatal pincér, mikor ez a hirtelen lelkedbe költöző „déja vu” hangulat egyszer csak az égvilágon mindent, de mindent kikapcsol, már nem tudsz – de nem is akarsz! – odafigyelni sem a vendéglátóid részéről hozzád intézett udvarias szavakra, sem a kollégáid által buzgón folytatott szakmai tereferére, a búgó, fülbemászó sanzon hangulata egyszerre csak Auguste Rodin Örök tavaszát, Antoine de Saint-Éxupéryt és Ernest Hemingwayt, Constantin Brâncuşi-t (pardon, ezt itt Brankuzinak ejtik) és Pablo Picassót juttatták az eszedbe. Alexandre Dumas és Victor Hugo, Lamartine és Stendhal, Maupassant és Balzac, Émile Zola és Anatole France, Roger Martin du Gard és Louis Aragon sok-sok évvel ezelőtt olvasott (és réges-rég elfelejtettnek hitt) város-leírásai bukkannak elő valahonnan a tudatalattid mélységeiből, társítva Charles Baudelaire és Guillaume Apollinaire, Arthur Rimbaud és Jean Cocteau, Jean Paul Sartre vagy éppen Simone de Beauvoir egy-egy emlékezetesebb vers-sorával vagy mondat-töredékével. És persze itt van Delacroix és Degas, Monet és Cézanne, Toulouse-Lautrec és Kandinsky, Tristan Tzara és Marc Chagall – Édith Piaf-ról és Mireille Mathieu-ről, Yves Montand-ról és Charles Aznavourról nem is beszélve. Ott tolong a gondolatvilágodban a vén kontinens teljes Parnasszusa, vagy legalábbis annak azon része, amely az elmúlt másfél száz esztendő leforgása alatt hosszabb-rövidebb időre megfordult valaha itt. Hiába, „Párizs megér egy misét!”
És közben persze számba veszed, nyilván, hogy számba veszed az idők során errefelé elportyázgató véreidet is, ama bizonyos „hunok Párizsban” impozáns névsorát, kezdve a „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”-et immár több mint kétszáz esztendeje megfogalmazó Batsányival. Látod a folyópart irányából éppen hazafelé ballagó Adyt – „Párizs az én Bakonyom!” –, felmondod magadban Kassák Lajos és Illyés Gyula, József Attila és Fejtő Ferenc, Faludy György és Kende Péter nevét. De eszedbe jut Étienne Hajdu és Brassai, Vásárhelyi (Vasarely) Győző és Pierre Vago is – bizony, megfordultak errefelé magyarok is szép számmal az idők folyamán... Mégis a dobhártyád alá surranó, gondolat-világodra reátelepedő sanzonhangulat legesleginkább épp egy – horribile dictu! – Markó Béla-vers-részletet juttat egyszerre csak az eszedbe: „a Szajna partján / néhány napig hűtlen / a Szajna partján / én is francia...”
Hát barátom, be kell ismerned, bármennyire forog is most épp emiatt, meglehet, Árpád atyád a sírjában, kacagánybőr ide, „őseidnek véres kardja” oda, hic et nuc, itt a Szajna közepén, ebben az eszméletlenül szép sanzon-hangulatban most egy kicsit bizony-bizony te is franciának érzed magad...
(Párizs, 2004. november 11-én)


1 / 5 arrow