társadalom
« Vissza

Ulmi tutajjal, magyar kultúrával


A család nevét 1438-ban a Kolozsmonostori Convent említi először, valami peres ügy kapcsán, amikor a Hatvany nemeseket kitiltották egy legelőről. (Megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár irattárában.) Az évszázadok folyamán szépen gyarapodtak, egyikük Doboka vármegye főispánja lett, egy másik Hatvany pedig Székely Mózesnek volt a követe Jeromos moldvai vajda udvarában. A 19. század folyamán iparosokká váltak, s valószínűleg így kerültek Temesvárra, ahol nagyapám kőművesmester volt. Érden egy kisebbfajta betongyárat is működtetett, ami aztán csődbe ment, de attól függően, hogy éppen milyen volt a gazdasági helyzet, voltak csúcsok is a vállalkozásaiban.
Apám Debrecenben született, de édesanyámmal együtt már fiatal korától Temesváron élt. Szinte gyerekekként ismerkedtek meg, a cserkészetben. Édesanyám kereskedelmi leányiskolát végzett, apám optikus volt. Aztán jött 1940, amikor Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, ami a Romániában maradt területeken súlyos következményekkel járt. Akikről tudták, hogy magyar körökben tevékenykedtek, azokat kiutasították az országból. Temesváron létezett egy Magyar Ház, az itteni magyar közösség olyan erős és tehetős volt, hogy a város közepén fel tudott építeni magának egy háromemeletes épületet. Itt igen élénk kisebbségi élet folyt, cserkészettel kezdődően, bálokkal bezárólag, mindenféle rendezvénynek helyet adott a ház. (Tudomásom szerint most pereskednek is miatta, mert az RMDSZ szeretné visszakapni.)
Az áttelepülés nem okozott különösebb jogi problémákat, mert édesapám generációja még magyar állampolgárként született. Édesanyám néhány hónap múlva követte, akkor még csak jegyben jártak, ezután házasodtak össze, 1940-ben, Budapesten. Én már itt születtem, 1944 júniusában. Édesapám ekkor katona volt, a háború vége előtt valahol a bajor hegyekben került hadifogságba. Innen vitték Franciaországba, ahol olyan sok hadifogoly volt már, hogy nem tudták őket ellátni élelemmel, ruhával, ezért megengedték a lakosságnak, hogy foglalkoztassák a foglyokat, ellátás ellenében. Édesapám egyik osztálytársának az édesanyja francia volt. Apja korán meghalt, ezért Temesvárról viszszaköltöztek a család provence-i birtokára, ahol jól szituált kisnemesek, gazdálkodók voltak. És milyen a véletlen: abba a bányába, ahol édesapám dolgozott, a volt osztálytársa jött munkásokat választani. Felismerte és el is vitte magával. Papíron úgy szerepeltette, hogy apám a kastély kertésze, valójában úgy élt velük, mint egy családtag. Innen küldözgette a leveleit Budapestre, de soha nem kapott választ.
A főváros ostromát édesanyám az öcsémmel terhesen és velem, az alig néhány hónapos csecsemővel az óvóhelyeken vészelte át. Amikor már ki lehetett jönni a föld alól a romok közé, nem lehetett élelemhez jutni, így első gondja az volt, hogy el innen, minél hamarabb visszamenni Temesvárra. Két hétig tartott az út, mindenki jegy nélkül utazott, a vonat pedig hol ment, hol megállt, néha napokig vesztegelve a különböző állomásokon. Hazaérkezve, nem sokkal később megszületett az öcsém. Apámról nem volt semmi hír, és ő sem tudta, hogy mi merre vagyunk.
1947-ben aláírták a Párizs környéki békeszerződést, és a foglyokat hazaengedték. Magyarországon már az új rendszer volt hatalmon. A határhoz érve, mivel apámnak csak katonai papírjai voltak és így még mindig a hadsereg kötelékébe tartozott, azonnal orvosi vizsgálatnak vetették alá. Ekkor derült ki, hogy súlyos tüdőbeteg, dupla kavernával. Talán ha hamarabb tudta volna, még Franciaországban, ki lehetett volna kezelni, hiszen az amerikai hadsereg már rendelkezett penicillinnel, amit annak idején hatásosan alkalmaztak a tüdőbetegség gyógyítására. A budapesti kórház azonban, ahová került, ilyesmivel nem rendelkezett. Közben sikerült kapcsolatot teremtenie a családdal, édesanyám azonnal felkereste, beszélt az orvosokkal és miután megtudta, hogy nincs semmi remény a felépülésére, hazahozta Temesvárra. Tizenhat nap múlva halt meg, 35 esztendős korában. Én hároméves voltam.

Később, amikor be akartak íratni az iskolába, kiderült, hogy egyszerűen nem létezem, ugyanis nem volt születési bizonyítványom. Budapesten lettem bejegyezve, Temesvár viszont Romániához tartozott. Aztán valahogy mégis rendeződött a dolog és 1952-ben, nyolcévesen kaptam egy Certificat de Naştere nevű igazolást arról, hogy én én vagyok, csak egy kissé átkereszteltek: Hatvany Béla Csabából Adalbert Ciaba lettem.


 arrow2 / 7 arrow