próza
« Vissza

Vologya bosszúja

1.
Mélységes mély a múltnak kútja. Mégsem vész el benne semmi. Minden megmarad a maga helyén, a maga vonatkozásában. Ne is áltassuk magunkat, hogy rég volt, s már nem is emlékszünk rá. Ez ott nem számít. Más törvények uralják a múlt világát.
Olyan a világéter, mint az óceán: végtelen, beláthatatlan, szinte megismerhetetlen. Csak aki már belekóstolt, képes eligazodni benne. Azon kevesek. Ha a tengerbe követ dobsz, hullámokat kelt, de azok egy idő után elcsendesednek. A kőnek nem marad nyoma. Látszólag ilyen a világéter is. De csak látszólag. Minden földi cselekménynek megmarad benne a lenyomata.
Persze, ez még nem jelentene semmit: már minthogy megőrződik minden földi cselekmény. Na és? A lényeg azonban egészen más. A lényeg ott van, hogy az emberi cselekedetek következményei ellenerőket indukálnak, melyek ott lebegnek a világéter és a világasztrál küszöbén mindaddig, míg csak egy alkalmas helyzet lehetőséget nem biztosít arra, hogy ezen erők hatásait, a közeli avagy a távoli jövőben elszenvedjük.
Így már mindjárt kényelmetlenebb!

2.
A falak idegenül, fehéren, kopottan meredtek rá, mikor felébredt. Nem tudta, hol van, s azt még kevésbé, miként jutott idáig. Bevillant az agyába: lehet, hogy nem is él, és ez már egy másfajta valóság. Hosszú percekig meg se mert mozdulni. Nem tudta, az új helyen hogyan kell viselkedni. Hamarosan hangokat hallott oldalról. Arrafelé nézett, de nem tudta pontosan beazonosítani, amit lát. Túl sok volt a fehér. Lemondóan fordult vissza, s akkor, váratlanul, a feje fölött egy mozdulatlan, szinte merev női arcot látott, amint kérlelhetetlen magabiztossággal őt nézi. Hátával majd átszakította a heverő kárpitját, olyan kínzó volt ez a tekintet.
– Vologya! – hallotta egészen közelről.
Csak nézte félelemtől üveges szemmel a halottszürke női arcot. A benne izzó két szempár azonban nagyon is élőnek tűnt. Valamilyen ismeretlen forrású fekete tűz égett benne, melynek izzó folyama egészen az agya legmélyebb pontjáig hatolt. „Mit akarhat...? – szűkölt föl benne a gondolat. – Csak nem… engem szólít? Én lennék… ez a Vologya?”
– Vologya! – üvöltötte most már eszelősen a halálmadár, s közben karmai belemélyedtek az ágyon fekvő ember karjába. Felsikoltott a félelemtől, s talán ott helyben kiszáll belőle az utolsó lehelet, ha a mögötte álló orvosok le nem szakítják testéről a vén fekete kányát.
„Mi volt ez?” Zihálva, lázasan kutatott az emlékezetében, de mindhiába. „Nem… nem emlékszem semmire!… Milyen borzalom történhetett, hogy ez így… hogy én eddig jutottam…?”

3.
A pszichiátriai intézet a város határában, a közút fölötti hegyoldal egyik tereplépcsőjén húzódott meg. Közvetlenül az útról nem is lehetett látni, olyannyira megbújt a sárgás-zöldes háttérben. A sárgás falak omladoztak, a lépcsők megroggyantak, a növényzet elvadult. Valaha nemesi család kúriája volt, aztán mikor bevonultak az oroszok, s mindent államosítottak, ezt is elvették. Évekig állt üresen, majd a korszak feszültsége szükségessé tette a rendszer kárvallottjainak, sérültjeinek kezelését. Ekkor alapították a kórházat.
A rendszerváltás után még egy ideig állami kézben volt, majd, mint oly sok mindent az országban, ezt is privatizálták. Ez sem segített. Az épület állaga leromlott, a beköltözők száma pedig csak nőttön-nőtt.
A tizenhármas kórterem az első emeleten, közvetlenül a nővérszoba mellett volt. A négy férőhelyes szobába egy pótágyat is behelyeztek, mivel a betegek száma jóval meghaladta a kórház hivatalos befogadóképességét. Három az öt beteg közül ki volt kötve az ágyhoz, érzéketlen szájukból szabadon csorgott a nyál a ruhájukra, a földre. Az ajtó mellett jobbra lévő beteg a fal málladozó vakolatát kapargatta. Vologya egyenes testtel feküdt az ajtótól balra, s mivel megunta a falkaparó tevékenységének tanulmányozását, a lámpa körül kergetőző legyek mozgását figyelte. Végtelen távolinak tűnt a múltja, s ez a végtelenség mérhetetlen gyengeséget lehelt tehetetlenül heverő tagjaiba.


1 / 6 arrow