kritika
« Vissza

Mondatok a barátságról, fotókkal kikerekítve

Mutatós fotó- és gondolatalbumával ajándékozott meg Kocsis Csaba berettyóújfalui népnevelő, újságíró, kulturális menedzser, a nagyrábéi művelődési ház és könyvtár jelenlegi igazgatója. A szerzőre oly jellemző többműfajúságot híven tükrözi e legutóbbi könyve is, amelynek címe 12 × 12 mondat a barátságról*. Színes albumához az eklektikus jelző illik leginkább. Végigolvasva mondatait, töprengéseit, életmérlegeléseit, arra a következtetésre jutottam, hogy a negyvenhét esztendős gitáros, költő, novellista, regényíró mintha manapság illúziótlanul, magányosan, tétován tapogatózna, mintha csak a néhai barátságok emlékmankóira támaszkodva araszolna át napjain. Mintha jócskán megrendült volna a barátságba vetett hite. Útkereső rostokolása, vajúdása át-átcsap istenkeresésbe. Nem is jól mondom: mintha az Úr bukkanna rá olykor-olykor út közben s szegezné neki a kérdéseket. „Akkor most kihez beszélek? / Magam vagyok. – Magad? – kérdezte tőlem az Isten, / mikor magányosan bandukoltam haza.” Valamivel odébb meghökkentő sorokra bukkanok: „Arra gondoltam: megölöm magam. / Beszedek egy marék altatót. / Levetem magam az emeletről. / Nekihajtok a Trabanttal egy kamionnak. / Nem akartam fájdalmat okozni szeretteimnek. / – És rám nem gondoltál? – kérdezte tőlem az Isten.”
Az értékelés-átértékelés fázisába jutott szerző önmagának is kérdéseket szegez: „Kell a barátság, de milyen áron?” „Ki volt a fontos, és miért?” Majd, merthogy elfogadható, megnyugtató válaszokat nem kap önmagától, bűneit meggyónni ismételten a Mindenhatóhoz folyamodik: „Adj bölcsességet, Uram, hogy távolodjam el a gonosztól.”
Továbblapozva a kötetben újabb sarkalatos kérdést találok. A szerző túllépve egóján kérdezi: „Magyarok, hát nem veszitek észre? / Meglazultak az eresztékek! / Háromárbocos vitorla, három hordó rum! / Ezernyi lék és repedés. / Tegnap hánytam, tegnapelőtt hánytam. / A komló íze még most is a számban. / Kiürülnek a templomok, elsüllyedtek az úttörőtáborok. / A nemzet körül kárörvendő népek vigyorognak.” Mit lehetne mindehhez még hozzátenni? – kérdezem én is az Úrtól. Meg a szerzőtől. Meg önmagamtól is. De mert hangos szöveges válasz sehonnan sem érkezik, a kötetben „lángoló” fotókhoz fordulok segítségért. Amelyek jóval többek némi hangulatelemeknél. Olyanok, mint a dagerrotípiák, időbe kövültek, fény-árnyék-karcok, -rovások. Miként homlokon a ráncok. Miként a nagybőgő mormogó, dünnyögő, jajongó akkordjai. Miként az alkonyban úszó útszéli feszületek. Némelyik fotóján a szivárványos sokszínűség káprázata ámít. A még megmaradt illúziók, önhitegetések lenyomatai volnának? Nevezzük bárminek, a tekintet úgyis, mégis szívesen időz, kortyol, lubickol rajtuk, bennük. A léleknek, úgy látszik, mindennapi szükséglete a szépség bekebelezése.
Végezetül: a háromnyelvű (magyar, angol, lengyel) Kocsis Csaba-album mint nyomdai termék a lapozás megpróbáltatásait bizony nehezen bírja. Aki kézbe veszi, vigyázva lapozza e kötetecskét, hogy ne hulljon darabokra! Majdnem azt írtam, hogy ne hulljunk darabokra.

* Tónus Kiadó, Budapest, 2006