társadalom
« Vissza

Nyugodj békében, Tanár úr!


Kovács Péter (1951–2007)

Büszkén mondogatta, hogy már 35 éve áll a katedrán. Tanítványairól mindig úgy beszélt, mint apa a fiáról. Csak neki több száz gyermeke volt. Nem adom fel! – mondta még a halálos ágyán is. A sokáig titkolt kór azonban nem kegyelmezett.
Kovács Péter igazi pedagógus volt és jó barát. A magyar nyelv szent volt számára, s ezt adta át nemzedékeken keresztül a diákoknak is. Ízlelgette a nyelvet, szójátékokkal tette színesebbé óráit. Jómagam is sokat köszönhetek neki, mert tanítványaként gazdagabb lettem, s később mindkét gyermekemmel megszerettette az irodalmat.
Kissé furcsa volt (ahogyan azt is furcsa most leírni, hogy volt), sokan hóbortosnak tartották, mert a diákjain kívül csak a régiségek érdekelték igazán. Képes volt öt lejre lealkudni egy kétszáz lejes kütyüt, s aztán felhívott telefonon, és elújságolta, milyen újabb kincsre tett szert. Kovács Péter senkinek sem volt közömbös. Sokszor szidták a diákok, mert kedvenc jegye a kettes volt. Mindig azt mondogatta, azért nem ad egyest, mert attól fél, egy gyenge pillanatában kijavítaná tízesre. Mert olyan nagy szíve volt. Szemüvege alatt sokszor könnyes lett a szeme, mikor egyik-másik volt diákjáról beszélt. Azt hiszem, minden volt tanítványáról tudott, azon sem csodálkoztam volna, ha a 35 év minden egyes diákját képes lett volna felsorolni. Mert ez volt az élete. És örült, mikor meglátogatták olyanok, akik már rég kikerültek az iskolapadból. Büszkeségtől duzzadt a melle, mikor valamelyik gyermeke díjat kapott. Talán jobban örült, mint maga a díjazott. Mert munkájának gyümölcsét látta minden egyes apró sikerben, minden egyes felcseperedett csipikében és mákvirágban, ahogy tanítványait nevezte.
Fekete lobogót lenget a szél a váradi Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium falán. Az utolsó tizenhat évben itt nevelte a diákokat a magyar nyelv szeretetére, tisztességre, emberségre. Mert elsősorban nevelt, és csak aztán tanított. Hitte, hogy minden egyes gyermek megérdemli, hogy szeressék. És ő szerette őket. Akkor is, amikor éppen kiabált velük. Akkor is, amikor korholt és haragudott. Mert értük volt mindez. És a gyerekek ezt tudták. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy alig telt el úgy nap, hogy ne látogatta volna meg valaki otthon. Ő pedig főzött egy teát, és boldog volt, hogy részt vehet a diákok életében.
Bár szidna most is! – mondogatják sírva tanítványai. Hiszem, hogy odafentről továbbra is figyeli, melyik diák hogyan mondja a verset, hogyan halad az irodalomtanulással, s együtt izgul majd a végzősökkel a vizsgákon. S ha teheti, óvni fogja minden lépésüket. Ahogy tette életében is.