próza
« Vissza

Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok


Az anyámmal közös szobámat viszonylag rendbe tettük, ellenben a mennyezet dióbarnára mázolt gerendázata és a göröngyösre döngölt padlózata miatt sötét, hideg és nyirkos is. A láztól hevülő test verítékszaga s az estvelente sokáig sercegő gyertya faggyúbűze miatt elviselhetetlenül súlyos ájer kering benne, nem csoda, ha állandóan ingerli valami tüdőhólyagjaimat, s nekem egyvégtében köhögnöm kell, egészen a fulladásig.

Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok…
Haj! melly szörnyű hányattatás!…

Tüdőgümőkórral és csúzzal szinte állandóan feküdni kell az embernek, s bármennyire is kedvet érezne a május-illatú szabadban bóklászáshoz, a madarak csipogásától hangos és rózsavirágzástól pompás kertben való versíráshoz, az orvos ellenvetést nem tűrő utasítására csillapítania kell alkotói hevületét, hogy ingadozó lázát is temperálja. A sóvárgás fölizgatja a nyughatatlan lelket, mehetnékje támad az állandó fekvéstől elgémberedett, recsegő csontozatú betegnek, mint akinek hirtelen elintéznivalója akadt, pedig egyetlen dolga a kór legyőzése. Olykor a hátamban és jobb lapockámnál iszonyatos izomgörcsök és fájdalmak alakulnak ki, elzsibbad a karom, az agyamig hatol a hasítás, aminek bekövetkezte és erőssége kiszámíthatatlan.
Az ember, ha betegsége során sokáig ágyba kényszerül, teljesen elveszíti önbecsülését, szégyenkezni kezd tehetetlensége miatt, olykor ingerlékennyé válik és gonosszá, hirtelen indulatától vezérelve képtelen megválogatni az ajkára buggyanó szavait, s a környezetében lévőket időnként olyan alantas dolgok elkövetésével is megvádolja, amiket vagy sosem követtek el a nemes jellemek, vagy csak önhibájukon kívül, akaratlanul váltak részesévé az eseményeknek. Nem vagyok intrikus alkat, s feleslegesen az összeütközést sem keresem, de hontalanságom és betegségem szeszélyessé, kapkodóvá és megfontolatlanná tettek. A maródi betegen türelmetlenség vesz erőt, nem látja be, hogy valóban a gyógyulását szolgálja a fekvés, mely gyakorta felfekvést és viszketegséget okoz, nem pedig enyhülést hoz.
Hetek, sőt hónapok óta fekszem az ágyamban, s egyre elviselhetetlenebb a szoba áporodott, dohos és a nyirkos verítéktől penetránsan savanykás szaga; egyre felfoghatatlanabb számomra, az örökmozgó, örökké úton lévő garabonciás deák számára, hogy oly haszontalanul és üres járatban repül el a hátralévő időm, hogy e jegyzeteken túl semmit sem tudok írni. Igyekszem a semmittevés óráit tapasztalataim összegzésével, az olvasmányélményeimen és versfaragásaimon töprengéssel tölteni, részben, hogy társaságot találjak a magánosságba kényszerült magam számára, részben, hogy fölemeljem magam a sárból, s a Parnasszus ormára irányítsam a tekéntetem. Mily hálát éreztem a kollégiumi görög és római tanulmányaim eránt, melynek során fölfedeztem, hogy e nemes és büszke ókori népek az embert téve meg vizsgálódásuk tárgyává a tudományban és mythologiában, művészetben és szónoklásban, a létel majd’ minden terén maradandó megállapításokat tettek. Így rémlett föl ifjabbik Plinius biztatása is az ágyamban fektemben: „Igyekezzünk e mulandó és elsuhanó élet idejét – ha nem is nagy tettekkel, mert a lehetőség nem tőlünk függ, de legalább tudományunkat gyarapítva – meghosszabbítani. S ha kurtára van szabva is életidőnk, hagyjunk hátra valami emléket, tanúbizonyságául annak, hogy éltünk”. Az emlékállítás érdekében szeretnék ténykedni e jegyzetekkel is, de szomorúan kell leszögeznem, hogy mozgásterem korlátozott. Még ha folyamatosan tudnám róni e sorokat, ha a láz és szédület nem is vonna fátylat az értelmem és szemem „világos látása” elé, ha a fájdalomtól vibráló-rángatózó idegeim csak egy fertály órára nyugton hagynának, talán-talán éreznék is valami méltóságfélét romlott lételemben. De így: nedves rongyokban fetrengve, szájamból kiböffenő véremtől szennyezett paplanom láttán szégyenkezve, sokat idézett Múzsáimtól vészesen elhagyatva, ugyan miféle méltóságról lehetne szólni?

Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim melly nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggdenek.
Hát olly bűn a gyengeség,
Hogy megverné azt az ég?


 arrow2 / 14 arrow