társadalom
« Vissza

A fogyasztói társadalom avagy egy esőerdei körséta a trópusokon


mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell
(Kányádi Sándor)
David Attenborough-nak, tisztelettel


(Kövületek és virágporvizsgálatok bizonyítják, hogy valamikor hatalmas kiterjedésű esőerdők borították Ausztráliát. Ezek az esőerdők a virágos növények megjelenése és elterjedése után alakultak ki, kiszorítva az ősrégi növényközösségeket. Miután évmilliókkal ezelőtt a Gondwanának nevezett déli őskontinensről Ausztrália levált és csigalassúsággal észak felé tolódott, az égöv-rendszere is fokozatosan megváltozott. Az addigi nedves meleg mellett apránként szárazabb és hűvösebb éghajlat jelent meg, és váltogatni kezdték egymást idővel. Ausztrália esőerdője pedig lépésről lépésre összezsugorodott és felaprózódott. Nem annyira a hőmérséklet-csökkenés, mint a csapadék megcsappanása következtében. Helyét a szárazsághoz és az erdőtüzekhez mesteri módon alkalmazkodó szklerofil erdők foglalták el. Az európaiak betelepülésekor a földrész 1 százalékát boríthatta még esőerdő. További apadásához a földművelés, a fakitermelés és a bányászat is jócskán hozzájárult. Mára az esőerdők Ausztrália területének mindössze 0,3 százalékát alkotják. Ezek már csak Észak- és Kelet-Ausztráliában, illetve Tasmániában léteznek, kisebb-nagyobb foltokban. Ha a trópusi, szubtrópusi és mérsékelt égövi esőerdők növény- és állatvilága egymástól különbözik is, az állandó nedvesség és a tápanyagszegény talaj tekintetében kétségtelenül hasonlítanak is egymáshoz. Környezettani jelentőségük miatt jelenleg valamennyi féltve őrzött természeti szentély. Némelyikben cölöpökön álló körsétányokat építettek a látogatók számára, ahol mindenkor vaskezű környezetbarát elvek vigyázzák a természetjárás tisztaságát: távozásodkor csak fényképeket vigyél magaddal; a bejárt területen csupán a lábnyomaidat hagyd magad után; pusztán az erdőben eltöltött időt üsd agyon!)

…miután a tudnivalókat jól az eszébe véste, az éppen összeverődő csoport jobb szárnyán rálép az esőerdei körsétányra, ahol – mindenféle bűbájosság nélkül is – a varázslatos gyorsasággal megnyíló esőerdő kellős közepén találja magát. Mintha egyszeriben egy óriási fényszűrő harang borulna az erdőre és a benne szemét meresztő emberre. Mert itt aztán az égvilágon mindent eláraszt a bőség: a sokféleség és a tarkaság, a sűrűség és a megszámlálhatatlanság, a szélsőségek és a méretek aránya. A viszonyítások kereszttüzében eltörpülő ember önkéntelenül is lekapja fejéről a napellenzős sapkáját, és bár manapság már nem szokás a hamisítatlan nagyságok előtt fejet hajtani, akár régimódiasan tisztelegni, a megilletődés kényelmetlenségétől láthatóan feszengve azért legalább valamit motyorászik magában, hiszen a látvány mindenki számára egyaránt lenyűgöző. A formára, a színre és a nagyságra vonatkozó részletekre illő odafigyelni, s ha a sétavezető véletlenül éppen másfelé mutatna, egy észrevétlen másodpercig a levelek viaszlapján is végighúzhatja az ujját az ember, hiszen az ujjbegy a letapogatás kifinomult szerve és nem a szem. S amikor már a szeme is betelt a vele egy magasságban levő kauri fenyők törzsének pikkelyes mintázatával, a liánok felfelé törtető-csörtető csavarvonalával, a páfrányfák friss hajtásvégeinek tökéletes csigavonalú göngyölegével, egyszerre csak, mintha minden jel egyazon irányba mutatna, az ég felé bámul és észreveszi a magasságok lakóit. Azokat, akik elveszik előle a fényt, hogy ne láthasson jól és főleg messzire ne. Telhetetlensége máris arra ösztökéli, hogy a fény felé nyújtózkodjék, hiszen nagyon bántaná a hiúságát, ha ezek után homályban maradna. Nem, ő nem elégszik meg a fény töredékével, neki a lombkoronaszint tetejéig kell kikapaszkodnia! De az indák és a liánok túl kígyószerűek – még csak az hiányozna, hogy véletlenül rácsavarodjanak! –, a faóriások oldalán pedig sehol egy kapaszkodáshoz kezet nyújtó ág vagy bog vagy bármilyen kis kinövés, esetleg akaszkodásra alkalmas bemélyedés. Hát még ha a lombkorona fölé emelkedő óriásnál is óriásibb fákat láthatná! Milyen tehetetlenségi érzés és kétségbeesés lenne rajta úrrá, ha tudná, hogy ezek a legmagasabbak a fényességes nap sátrában nap mint nap magával a fennvalóval koccintanak, hiszen jó pénzért még a halált is le lehet fizetni, hogy évszázadokig késlekedjék vagy egy kis plasztikai műtéttel a minden irányban szétsugárzott örök fiatalság látszatát is fenn lehet tartani, hogy senki se fogjon gyanút e matuzsálemi kor láttán.


1 / 4 arrow