vers
« Vissza

Váradi anziksz

Indóház

Úgy emlékszem, ötvennyolcban ezernyolcszáz után
huszonkettedik napján Szent György havának,
a vágyam, mellyel várlak az indóháznál, kedves,
apáca-rácsos oszlopokra kúszó folyondár.

A resti sör-gőzéből néha ki-kinézek
hallom-e vágtatni a Vad-patak felől,
hol Nepomuki Szent János strázsál,
a vascsődört, mely szürkés gőzt okád.

Elhagyta-e a Kakasvárost
a Nilgesz-telepen túl van ám,
görbíti hátát a repülőhíd,
mint fekete kandúr ha lesben áll.

Egy éve volt itt Ferenc Jóska császár
s Sissi – kibe lelke már hálni jár,
készülődsz lassan – látni vélem
brokát szoknyádnak aranyát,

ahogy kézbe kapod disznóbőr táskád
fogóját, s hogy orrod cimpája megremeg,
mint vadat szaglászó kutyámé
domboldalban, a Gerliczy út felett.

A vas-hurkákon, melyen robog,
majd vinnyogva fékez e szörnyű dög,
remeg a lábam, ámbár alakod látom
a gőzfelhőből angyalként szállani le.

Nézd, az indóház előtti téren mily kocsonyás a sár,
a káptalani kertekben mélyen alszanak a bokrok,
s a téglakerítés salétromja Kogutowitz Manó
térképét mintázza – Szent László városát.

Óh, boldog – mint jómagam – Várad,
a restiből tormás virsli illata száll,
kedves, arról szó sem lehet, hogy gyalogosan…
Megyünk a Grünfeld Herman konfortábliján.


1 / 3 arrow