próza
« Vissza

A Pettyes Bestia

Hancsicsákék Klárikája – a nyurga termetű, pettyes dalmata szuka – a reggeli szellőztetés egyik óvatlan pillanatában a nyitott ablakon át kiszökkent az álmos szobából, s eszeveszett iramban inalt végig a Gesztenye-soron. Mint akit hív a vadon. Úgy futott, mint akinek élet-halál ügye a kiszabadulás, az otthonról való elmenekülés. Mivelhogy nékem otthon éppen semmi lekötöttségem nem volt, a fekete pettyes eb gyönyörűséges menekülése után eredtem. No nem ám mögötte loholva, mint a kutyapecér, hanem úri módon, képzeletemmel kísértem, követtem végig az útját Klárikának. Aki a Ligethez érve lassított vágtatásán, majd ügetésre váltva, hol eme, hol ama fa törzsét körülszagolva vizslatott, mintha kábítószer vagy betörő nyomát keresné. Még az ökölbe szorított kezű költőszobor talapzatához is odanyomta az orrát. Aztán befordult az egyik mellékutcába, s kerítést, falat, garázskaput megszagolva csörtetett mindaddig, amíg egy táncikáló fekete korcs kutya reá nem csaholt a drótkerítésen belülről. Kölcsönösen egymás orrába szagoltak, vakogtak egymásnak ezt-azt szerelmes kutyanyelven, dehát a drótkerítés az túl magas volt ahhoz, hogy azon bármelyikük is átalszökellhessen. Néhány percig eljátszadoztak még egymással és a gondolattal, ámde a kilátástalanság, az esélytelenség hamarosan döntésre bírta Klárikát. Miután hátulsó felét is megszagoltatta a benti nyüszítő Fekete Rabbal, fogta magát és továbbűinalt a Macskadomb felé. Futott, futott, mígnem szembetalálta magát egy lompos, loncsos, medveszerű Tarka Komondorral. Klárikánál kétszer nagyobb s ötször erősebb. Medveszerű cselekvően nyomban a témára tért volna, ámde Klárika fanyalogva elfordult tőle, szemernyi figyelmet sem szentelve a buzgó közeledésre. Lett is ebből kutyapatália! Medveszerű rápirító, parancsoló ugatással győzködte Pöttyös Klárikát, annak első és hátsó felét, csakhogy a kutyahölgy mindannyiszor rávicsorította fogait, egyértelműen jelezve, hogy valamiért – büdös szagáért, kócos bundájáért, túltengő erőfitogtatásáért? – nála semmi esélye. A hímerő persze egykönnyen nem törődött bele a visszautasításba, s taktikát váltva, gyöngédkedően, nyelvét latba vetve igyekezett mégis-mégis hódítani. Eredménytelenül. Felháborodásában újra ugatni kezdett, mintha azt kérdezte volna: „Hát mégis mit képzelsz te magadról? Mit, hogy mellettem szűz hercegnő maradhatsz?” Aztán pedig parancsolóra fogva: „Engedelmeskedned kell nékem, különben széttéplek!” Ostoba kankutyabeszéd! Klárika hajthatatlan. Nem és nem hajlandó a felkínálkozó kutyanászra. Kérlelhetetlenül visszavicsorgott és továbbállt a Sötétágon. Ahol rab házőrzők táncoltak, vakogtak kerítésen belül, láncon, portánként, udvaronként. Szegény Klárika kicsorduló nyállal meg-megállt, be-beszagolt a deszkaréseken, s nőttön-nőtt sóvárgása a nászra. Kökény- és szederindabokrokon át a Nagyomlás felé vette az irányt, ahol már házak se, kutyák se. Akárha eszement s megtébolyult volna, csak caplatott étlen és szomjan, égen és földön párját keresve Hancsicsákék szűz Klárikája.


1 / 2 arrow