vers
« Vissza

Idegkút

1.

milyen egy dolog ez a szív is –
csak szorul, lüktet, szorul megint
szinkópaunalom

nem tudod, miért, mennyit, hogyan képes gyötörni,
dadogni a létről
mintha érdekelnének nagy, üres szavak

álomtól tépett lepedők,
baljós képek negatívja az éjszakában,
az ablakon s talán az életen is túl

milyen egy dolog ez a szív is,
nem is lehet szépen, költőül mondani,
rohadt egy szerv, csak lüktetni és szorulni képes,
zsarolni,
elszorítani a mellkast, a létet, az életet,
becsapni mindent,
még a halálodat is


2.

leengednek az idegkút sötétjébe

hol, mibe csobbansz és miért,
mi ez a hideg itt körülötted,
ezek a rideg, nedves kövek
mit őriznek vajon, miért zárnak el

miért haragszik a hold,
hogy szétzúztad a tükrét,
nincs olyan fény úgysem,
amely áttörhetné a sötétet

váratlanul felhúznak,
de ezt sem érted, nem is érdekel már,
húzod magaddal az idegkutat
időnként zörögve magadba csobbansz,
mostanában nem tudsz szeretni
3.

valami sötét hömpölygés bújik elő az élet mögül,
valami kavargó és gomolygó,
megfoghatatlan, mégis létező,
valami, amitől félsz, mégis kívánod,
amiben nem hiszel, mégis jön feléd,
valami tébolyult köd,
iszonyú, érzéketlen homály,
valami, aminek hiába magyarázol,
hiába könyörögsz, hiába hadonászol,
hiába sírsz, hiába üvöltesz –
csak hömpölyög tovább, mint a tenger,
lassan nyomul,
lassan szorít ki mindent a láthatárból,
már itt lüktet, ahol a szíved dobog,
ahol az előbb még az élet volt
de most már


4.

lélek, szív, idegek –
hagyjatok békén, istenek