Üzenet Érmindszentre

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Örömmel mondanám el köszöntő szavaimat az érmindszenti templomban, az Úr jelenlétében, az Önök baráti körében – s arra a tavaly emléktáblával jelölt padra tekintve, amelyben a gyermek Ady Endre ült, s szülei, földijei példáján figyelme igén, zsoltáron, énekek szövegén függött. Bizonyos vagyok, s tudom, Önök is azok, Isten megszólítását, ahogyan rajta kívül keveset tudunk, Ady Endre az érmindszenti templomban tanulta, s ha még nem eszmélt is kivételes sorsára, e sorsot viselni, beteljesíteni, a Géniusz útját végigjárni innen kapta a sugallatot. Gyönyörű költeményei sorát idézhetnénk Istenről, akár perelve is vele, de a Perelj, Uram, perlőimmel tudatában, a hazáról, magyarságról, gyakran perlőként szólva így is, s ha ma szavait végighallgatjuk, szorongás-megrendültség fogja el egyaránt szívünket, lelkünket. Úgy van olykor, hogy az Úr egy megkeseredett nemzet érdekében, érzésében szólítható meg, s van úgy, hogy a sejtető, erősítő bizalomban: „Nem rója meg sok vétkeinket, / Mert ő szeret minket…!” S tudjuk, sose csak önmaga személyét nézte, míg töprengett „Adj, Isten, ha félve keres, / Jobb időket szegény szívemnek, / Mert így bizony nem érdemes / Élet, se más.” Hogy bizonyos időkben, mint Ady életében is, minden nap küldetés, az életművéből tudhatjuk, s bármiképp csüggedünk is olykor, tudnunk kell, Ady is tudta: az élet, legmélyebb fordulataiban is, nem lehet pusztán túlélés, nem lehet önmagunk elől való bujdosás sem. Ady életének summája, mindennek dacára, végtére a hit volt. S ha néha úgy érezzük is, fogytán a nemzetről a lélek látványa is, kövessük a példát – higgyünk a nagy költő s rendkívüli egyéniség hite s a magunké szerint. Az Úr megsegít.

Kalász Márton,

a Magyar Írószövetség elnöke

Elhangzott 2005. november
19-én Érmindszenten,
az Ady Endre születésének
128. évfordulóján rendezett megemlékezésen.