Kolozsvári akarat, nagyváradi értékek

Babonás borzongással fedezem fel a Jakab Márta szerkesztette, Molnár Judit válogatta mutatós könyv* tartalomjegyzékében a 62–73. oldalak közötti folyamatos névsort: Gellért Sándor, Tóth István, Páskándi Géza, Fábián Sándor, Fábián Imre… Megdöbbenésem oka kettős:

Egy (ez inkább kérdés): milyen transzcendens sugallat vezérelhette – nyilván akaratán kívül – a szerkesztőt, hogy négy olyan költőt soroljon egymás alá, akik hetekig, hónapokig (sőt, egyikőjük több nyáron át) az ötödik – alulírott – vendégei, barátai voltak. Itt, Nagyváradon. A Bors felé vezető út (ma Dacia sugárút) egyik tömbházának negyedik emeletén úgy 1970 után sorra-rendre. Hiszen háromszobás bútorozott megüresedés volt ott magamra maradásom éveiben.

Kettő: szó vissza nem adhatja fájdalommal írom le, hogy akkori vendégeim, helyesebben szívesen látott egykori ingyen lakóim azóta mind elhunytak. Köszvényes, „szél elfújja az utcán” típusú öreg orvos-költő, én vagyok még az életőrző… (E méltatás után egyébként egyenként írni fogok róluk.)

Persze, hogy megdöbbentő érzés. Természetfölöttiségét, „így volt megírva”-moiraszerűségét csak fokozza, hogy nálam fiatalabb öcsém, Imre is a halottak között van.

Ám beszéljünk a kötetről, a Váradról írott 101 versről. Ami akár a 105–110-es számokig is eljuthatott volna, ha a szorgos válogató minden forráshoz eljut. Csak „úgy kapásból” jut eszünkbe két markáns Váradot (is) megdaloló költő neve: Máté Imréé, Pataki Istváné. Válogatási malőrnek nyilván nem fogható fel, a „források” bősége felmenti a válogatót. Aki, ismerjük el, így is emberfeletti munkát végzett. Megszállott állhatatosság igényeltetett munkájához.

Kiktől válogathatott Molnár Judit? Mélygyökerű Várad már az elmúlt évezred elején olyan nevekkel dicsekedhetett (esetünkben mint múzsa-város), mint Adrianus és Hilarius Wolphardus, Janus Pannonius, Zsámboki János. A kötetben szünet következik (pedig hány elkallódott lírai vallomás íródhatott csak a középkorban!), egészen a Holnaposok megjelenéséig. A kötet gerincét – joggal – ők képezik, Horváth Imre ’vaskos’ tartalmú verseivel megerősítve. (Róla egyébként még bőven lesz szó hasábjainkon, hiszen születésének centenáriuma a jövő évben, 2006-ban lesz.) Kellemes meglepetés a váradi olvasó számára, hogy még Reményik Sándor is „dalolja” városunkat, de Páskándi Géza lassan igaznak bizonyuló „balsejtését” is e táj ihlette. A válogató jól búvárkodott: ki tudta, hogy Jancsik Pál nem is oly rég váradi sétára indult? És hogy a szinte felesküdötten Szalonta-központú Gábor Ferenc milyen ihletett verseket vetett papírra ’feladó Kölesérpart, címzett Köröspart’ jeligével? Nem is szólva a görbedi születésű, marosvásárhelyivé lett Tóth Istvánról, aki éppen váradiságával képezi a könyv egyik vonulatát; gondolok itt míves fordításaira is. És sejtette valaki, hogy a tűzzománc kiváló mesterének, az emellett kitűnően verselő Morvay Lászlónak is verstémája lesz városunk? Az természetes, hogy Kőrössi P. József ír szülővárosáról, de íme, Nagyálmos Ildikó, Szálinger Balázs (más tájak „tején nőve”) szintén vallanak Váradról. S persze, hogy a ma itt élők magától értetődő módon szólanak a Pece-parti Párizshoz! A kötetben tizenketten vagyunk, tudjuk egymást, hadd ne pazaroljam a papírt névsorkészítésre.

Maga a könyv arányaiban, „kemény-kötésű” szimmetriájában – szép. Egyed Tibor borítója bizalomgerjesztő zöldjeivel vásárlóvonzó; nagyvonalú vertikálissága mintegy oszlopa a kiválóan formált könyvcím-betűknek. Wagner Péter város-illusztrációi érdekesen eredetiek, „fodros” vonalvezetésük eufóriát sugall még akkor is, ha a téma (egy-egy váradi nevezetes ház vagy utca, kétszer is a zsinagóga) a valóságban bizony sokszor vakolathiányos…

Többszörösen dicsérem és örömmel e könyvet – mert tudom benne a nagy munkát, és mert bizony kedves ritkaság, hogy kolozsvári akarat mutat fel nagyváradi értékeket.

Fábián Sándor

* 101 vers Nagyváradról, Kriterion, 2005