Péter I. Zoltán Podmaniczky-díjas helytörténész, újságíró (Nagyvárad, 1949). A Bihari Napló munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től 22 helytörténettel foglalkozó könyve jelent meg, ebből 14-et egyéni szerzőként jegyez.

Péter I. Zoltán

Nagyvárad, ahogy Ady először láthatta

Az irodalomtörténészek egyöntetű véleménye szerint Nagyvárad jelentős hatással volt Adyra, sorsfordító szerepet játszott életében, szellemi fejlődésében és művészi kibontakozásában. Élete, emberi, költői és eszmei-politikai fejlődése új irányba vág, egyre gyorsuló irammal – fogalmaz Kovalovszky Miklós. De hát milyen is volt Ady korában ez a város, milyennek láthatta a fiatal újságíró, amikor először ellátogatott ide? Mielőtt még 1900. január első napjaiban a Szabadság napilaphoz szerződött volna, decemberben ellátogatott Nagyváradra, hogy találkozzon az itteni újságírókkal, elsősorban Pásztor Bertalannal, aki a váradi kiadó vezetőjének, Laszky Árminnak a nevében tárgyalt vele Debrecenben az átszerződéséről.

Egy téli napon, valamikor 1899 decemberében – valószínűleg karácsony és újév között – a vonatból kiszállva Ady Nagyváradon először a több mint fél évszázada megépített romantikus stílusú pályaudvarral – ahogy akkor nevezték: az indóházzal – szembesült. Majd csak a következő év tavaszán fognak hozzá az állomásépület kibővítéséhez, részbeni átépítéséhez, hogy a ma is ismert külsejét elnyerje. Az indóház előtti térséget szemben egy hosszú téglakerítés határolta. E mögött húzódtak a káptalani kertek, másik végükön a tíz házból álló Kanonok sorral. Ugyanott, de már a püspöki kertben a barokk korban épített székesegyház és püspöki palota húzódott. Ezekkel majd később ismerkedik meg Ady.

Az állomás előtt bérkocsik sorjáztak: kétlovasok, azaz fiákerek, illetve egyfogatúak, konflisok. Biztosak lehetünk abban, hogy Ady nem gyalog tette meg a központban levő Magyar Király Kávéházhoz vezető utat, hogy ott találkozzon a váradi újságírókkal, hanem felült az egyik járműre. Sohasem szerette a gyaloglást, s később, ha csak tehette, váradi évei alatt is bérkocsival közlekedett. Legtöbbször a Grünfeld Herman kocsikáztatta, de utazott a Perjéssy fivérekkel is. A kocsikázás egyébként nem volt olcsó mulatság: egyórányi utazás árából már egy szerényebb szobát lehetett bérelni a Zöldfa vagy a Sas fogadóban.

A századfordulón még egyáltalán nem volt nagyvárosias jellege a Fő utcának, de az egész városnak sem. A konflisból Ady tekintete is először talán a Wöber Szálloda (Fő utca 87. szám – ma lakóház) díszes emeletes homlokzatán pihenhetett meg némi elégedettséggel. Ezt követően, miközben a lovak patkói egyenletesen csattogtak az út kövezetén, jobbára üres, fakerítéses telkek húzódtak mindkét oldalon. Nyoma sem volt még a Gerliczy (ma Pescãruºului) utcának és a hasonnevű két sarki bérháznak sem. Az út jobb oldalán a Schlauch téri (Petőfi park) leágazásig mindössze két jelentősebb épület volt: a Gerliczy család máig meglévő, hosszú, barna földszintes háza, s az annak tőszomszédságában levő Honvédparancsnokság úgyszintén hoszszú, földszintes sarki épülete. Száz éve még Markovits-kaszárnyaként (ma vasúti iskola) tartották számon a váradiak ezt az épületet.

Az utca bal oldalán, a Wöber Szállodától kezdve jó darabig gazzal benőtt árok vezetett a sövénykerítéssel elválasztott üres telkek mentén. Majd csak 1904-ben épül fel a 69. szám alatti telken az egykori Európa Szálló – amelynek szerepe lesz Ady későbbi váradi látogatásai során. Nem messze tőle a 63. szám alatti Tabéry-ház már létezett ekkor. Tabéry Géza emlékei szerint: „A kilencvenes években [19. század] anyám és nagynéném megvásárolták Platthy Miklóstól azt a két házhelyet, melyek egyikén jelenleg családi házunk is áll, hozzá a vasúti vonalig kertet, a síneken túl vele egy tagban valami nyolc-tíz hold földet, mely a dombtetőn áthaladva leért a Petőfi [ma Colinelor] utcáig. Ez a terület akkor szántóföld volt, nagynéném telepítette be szőlővel, gyümölcsössel. 1893-ban már ott laktunk...” A Tabéry-ház mellett egy ócska, vityillószerű házban kovácsműhely volt. A kovács szilágysági földije volt Adynak, aki gyakran és nagyon szívesen beszélgetett vele. Az ennek a háznak a szomszédságában álló villaszerű épületben lakott Léda, amikor hazalátogatott Párizsból. Ez volt a Stern-ház (Fő utca 57–59.), Diósyné Brüll Adél anyai nagybátyjának háza. Mivel Stern Márton 1902-ben Bécsbe költözött, házát özvegy leánytestvére, Brüll Samuné Stern Cecília és annak Adél lánya rendelkezésére bocsátotta. Jóval később, amikor zsákutcát (a mai Titulescu utca) nyitottak a vasúti töltésig, a kovácsműhelyt lebontották. Ugyanekkor feláldoztak egy tengelynyi részt a Stern-házból is. Többek között éppen az az utcai szoba lett keskenyebb egy ablaknyi résszel, amelyben Léda lakott.

Nem messze innen egy masszív, manzárdtetős ház állt (a mai Bucegi utca sarkán). Tulajdonosa, Országh Antal orgonakészítő mester neve után a váradiak egyszerűen csak „Országház”-nak nevezték. Néhány házzal arrébb, a Schlauch tér felé vezető úttal szemben egy hosszú, két végén az udvar felé L alakban kiépített földszintes épület szerénykedett. Ady még a pénzügy-igazgatóság épületét láthatta benne, de néhány hónappal később a pénzügyviteli intézmény egy újonnan épített palotába költözött, ezt pedig a csendőrségnek engedték át laktanya céljára. (Az ódon épületet az 1944. június 2-i bombázáskor találat érte. Lebontották, helyén a város egyetlen szocreál stílusú tömbháza található.)

A Fő utca a Schlauch téri leágazástól kiszélesedett. A századelőn nemigen vált díszére a városnak ez a sáros, korhadt fakerítésekkel szegélyezett elhanyagolt rész egészen a fedetlen, bűzös Párizs-patakig, amely a közkórház mellett szelte át a Fő utcát. Majd csak 1903-tól fogtak hozzá a rendezéséhez Rimler Károly polgármester javaslatára: a Párizs-pataktól az állomásig az úttestet és a járdákat leaszfaltozták, az utca teljes hosszában fákat ültettek, a patak hídját kiszélesítették, a Markovits-kaszárnyától húzódó nagy árkot betömték. Újabb néhány év elteltével a Lukács György (ma Nicolae Jiga) utca és a Schlauch tér torkolata közötti részen egy öt méter széles járda kihagyásával az utcának ezt a lejjebb fekvő részét is befásították, és a főúttal párhuzamos keskenyebb utat is kialakítottak. Ekkor ültették azt a szép platánsort, amely évtizedek múltán díszére vált a környéknek, no meg azt a hársfasort is az állomás irányába, amely majd 1913 júliusában ihlette meg Adyt A hosszú hársfa-sor megírására. De egyelőre 1899 decemberében vagyunk, amikor Ady a konflisban még csak a váradi jövőjét tervezgeti. Talán nem is igen zavarta a város akkori látványa, ugyanis nemigen vonzódott az építészethez, bárhol is járt, az érdeklődését inkább csak az emberek kötötték le.

A már említett közkórház – amely előtt lépésben haladt el a konflis – közel százéves volt már ekkor, 1806-ban nyitotta meg kapuit a betegek előtt. Külsőleg máig sem sokat változott ez az emeletes, romantikus stílusú épület. A Párizs-patakról Nagy Endrének, Ady kortársának sem volt valami jó véleménye, a város egyik szégyenének tartotta. „Ez a patak itt eredt a közeli szőlőhegyekben és girbegurba gödrével beszemtelenkedett a belső városba. Hát hiszen az esős időszakokban még megjárta, amikor medrét színültig megtöltve hömpölygött benne a víz a hegyekből, de nyáron, amikor egészen kiszáradt, gondolni se volt jó rá, hogy micsoda magyar kaktuszültetvényekkel telepítették be a mederágyat a járókelő mezei hadak...” (1913-ban a Páris-patakot a Sztaroveszky utca irányába új, boltozott mederbe terelték, a híd melletti torkolattal. A régi medret betömték, helyén új utcákat jelöltek ki, elsőként a mai Braºovului utcát)

Nem sokkal azt követően, hogy Ady kocsija áthaladt a rozoga hídon, az út kétfelé ágazott. Egy éles kanyar után balra a Sztaroveszky (ma Magheru) utca vezetett, míg a Fő utca egyenesen folytatódott déli irányba. A sarkon egy hatalmas állványerdő mögött kétemeletes épület körvonalai bontakoztak ki. A vakolatlan falakról is impozáns építményre lehetett következtetni. A pénzügy-igazgatósági palota épül itt, ifj. Rimanóczy Kálmán első jelentősebb terveként, amelyet majd 1900 áprilisában adnak át az építők. Nem marad sok idő a megtekintésére, ugyanis a ló a megszokott tempóval üget tovább a Fő után. A felállványozott jövendő palota után, egy barokk korból itt maradt, fehérre meszelt dísztelen épület következik. Ez az irgalmas rend kórháza, a városnak a török fennhatóság után, az 1760-as években épített első ilyen intézménye . Ebben működött a Gránátalma gyógyszertár is.

Vele szemben, az út jobb oldalán az egytornyú olaszi plébániatemplom húzódott, amelynek hajóját még a ferences barátok építették fel 1748-ra, innen is a közismert neve: barátok temploma. Tornyot 1876-ra húztak a hajó elé. Hol volt még ekkor a mai díszes, túlsúlyban neoreneszánsz stílusjegyeket viselő háromtornyos templom? Előbb csak a statikailag meggyengült templomhajót bontották le 1901-ben, hogy 1903 májusa és 1905 júliusa között ifj. Rimanóczy Kálmán terve alapján felépítsék a ma is látható templomot, immár három toronnyal.

A templom tornyos főhomlokzata már a Barátok (a későbbi Sal Ferenc, a mai Dunãrea) utcájára tekint, amelynek a szemben levő sarkán a honvédlaktanya épülete terpeszkedett két utcára tekintve. Vele átellenben, de már a Fő utca bal oldalán – két téglakerítéstől határolva – ekkor még egy manzárdtetős, földszintes barokk ház volt. Ez volt a Dőry-ház, amelyben a Nagyváradi Szépítési Egylet működött. (A helyén levő 31. szám alatti Klobusitzky-palotát 1926-ban építették.)

Innen kezdve a Fő utca elszűkül, a konflis is mintha lassabban haladna, a közelebb levő házak falai is élesebben verik vissza a ló patkóinak ütemes zaját. Hogy akadt-e néznivalója Adynak ezen a szakaszon is? Nem tudhatjuk, de ha ült volna mellette valaki, aki eligazította volna a látnivalók között az első útkereszteződésig, mindenképpen felhívta volna a figyelmét a bal oldalon Müller Salamon péküzletére (a mai Dima utca sarkán, amely akkor még nem létezett), akinek híres Szent László (ma Unirii) téri cukrászdájában Ady is gyakran megfordul majd, akárcsak a Széchenyi (ma Traian) téri nyári kioszkban. Hogyan is gondolhatta volna akkor még az ifjú újdondász-poéta, hogy 55 év múlva az ő emlékmúzeuma nyílik majd meg a kioszkban, előtte a mellszobrával? A Fő utcának ezen a szakaszán akkor még csak száz év körüli, földszintes házak sorakoztak egymás mellett. Közülük kettőt a bal oldalon mindenképpen meg kell említeni. Az első a mostani 15. szám alatt lévő sárga, ósdi ház a Várady Zsigmondé volt, aki – Nagy Andor szerint – az észrevétlenség művészetével, szinte szabadkőműves névtelenséggel alakítja majd a fiatal szerkesztőt, Adyt. Tulajdonosa miatt az azt követő sarki földszintes ház is említésre méltó. Fontosnak tartotta Nagy Endre is azt, hogy az Ady után néhány évvel Váradra szerződő Krúdy Gyulának bemutassa ezt a házat: „Hosszú, sárga, földszintes ház, amelynek kapuja fölé háromszögbe keretezve egy emberi szemet föstöttek valamikor. Ez a megyei főorvosnak, dr. Grósz Albertnek ősi háza volt. Már az apja is főorvos volt, és ebben a házban szemklinikát rendezett be...” Nem tudhatjuk, hogy mit jegyzett meg ebből a magyarázatból Krúdy, az ellenben tény, hogy Nagy Endre ismertetője némi kiigazításra szorul. A valóság az, hogy dr. Grósz nem itt, hanem a Schlauch tér délnyugati részén, az Árvaház (Lãmâiþei) utca sarkán létesített szemklinikát 1830-ban. Grósz Albert pedig nem a fia volt az kórházalapító főorvosnak, hanem unokaöccse, és idősebb lányának férje. Apósa elhunyta után 1858-ban vette át a szemkórház vezetését. Anyagi okokból költözött később a Fő utcára. Grósz Albert, a sikeres orvos 1901-ben halt meg, házát 1904-ben lebontották, hogy helyébe épüljön a ma is látható Moskovits-palota.

Vele szemben, a Szaniszló (Eminescu) utca sarkán – az 1914-re felépült Apolló palota helyén – még a 19. század második évtizedéből itt maradt régi Apolló fogadó földszintes épületét láthatta Ady, amely már rég nem volt szálloda, hanem a szűknek bizonyuló Széchenyi téri városházából ide költöztetett hivataloknak adott otthont, majd a lebontása előtti évtizedben – miután felépült a díszes új városháza – lakásokká alakították át. A Szaniszló utca másik sarkán levő földszintes házban is városi hivatalok voltak, ezért is nevezték kis városházának. Helyébe építették 1905-ben a szecessziós stílusú Stern-palotát. Komor Marcellnek és Jakab Dezsőnek ezt a szép bérházát akár Ady is megcsodálhatta volna a későbbi látogatásai során. A sarok negyedik, 1887 őszére felépített emeletes háza a 13. szám alatt a Széchenyi Szálló volt, földszintjén vendéglővel, sörözővel, kávéházzal, üzletekkel. Tudomásunk szerint váradi évei alatt Ady ezek egyikét sem látogatta.

A vele szomszédos díszes, eklektikus stílusú Bartsch-házat a 11. szám alatt 1888-ban építették historizáló stílusban Hanzlián János terve alapján. Vele szemben, az Úri (Ciorogariu) utca sarkán egy kis földszintes házban, a Nyíri-házban a Korona gyógyszertár működött.

Hol volt ekkor még Rimanóczy Kálmánnak a velencei gótikából ihletődő díszes emeletes palotája (a mai Traian tér 1. szám alatt)? 1905 előtt a jeles építésznek még egy ódon földszintes ingatlana volt itt. Mellette az emeletes Oláry-ház – amely 1893-ban épült –, majd a Nagysándor József (Aurel Lazãr) utca sarkán az Orsolya-rendnek még egy földszintes háza volt. Az emeletes Szent István-palotát majd csak 1906-ban építette a helyére Sztarill Ferenc.

Ha már az orsolyitákról esett szó, érdemes az utca másik felét is megtekinteni: itt található a több épületből álló Orsolya-zárda, leányiskola és tanítóképző, illetve a Szent Anna-templom. A templomot a tőle északra levő klauzúra-épülettel, illetve a tőle délre levő saroképülettel együtt 1773-ban építették. Egy szűk évszázad elteltével, 1858-ban a barokk épületeket neogótikus stílusjegyekkel átépítették, és északon egy újabb szárnyat is toldottak hozzá. Az Úri utca sarkán ekkor még magas kőkerítés védte a zárda kertjét. Az itteni eklektikus stílusú ingatlant 1888-ban építették az orsolyiták, és a Bihar Megyei Nemzeti Kaszinónak adták bérbe.

Ha rá is tekintett Ady erre az emeletes épületsorra – amelynek akkor még a földszintjén is az emeleten ma is látható kis zsalus ablakok voltak – , nemigen gondolhatta, hogy kilencven év elteltével az ő nevét viseli majd az itteni magyar nyelvű középiskola. És hogy semmi kétség se legyen a névadó személyéről, az iskolaépület főbejárata mellett 1993-ban elhelyeztek egy fehér márványtáblát is, Ady bronzportréjával, alá pedig egyik verssorát vésték két nyelven: „Ifjú szivekben élek s mindig tovább”.

Az Orsolya-zárda sarki szárnyával szemben, a Fő utca 5. szám alatt egy 18. századi barokk stílusú emeletes ház volt, amely a Weiszlovits fivérek által átépítve 1915-től Park Szállóként vált ismertté. De a századfordulón még Bethlen Gergelyné tulajdonában volt.

Ha eddig is szűk volt a Fő utca, innen még inkább elszűkült, mindössze alig valamivel több mint kilenc méteren lehetett közlekedni. Bal oldalán a Bethlen-palota után egy hosszú, földszintes üzletsor húzódott, ez volt a Bazárépület, amelyben étterem, kávéház, sörház és számos üzlet működött. Mögötte pedig a híres-nevezetes Bazárkert volt, ahol esténként a gázlámpák fényénél a kert közepén elhelyezett vastribünön a 37. gyalogezred zenekara muzsikált. Dankó Pista is játszott itt, ilyenkor mindig telt ház volt. Viccesen meg is jegyezte a Tiszántúl napilap egyik cikkírója: „Ha Dankó itt van, nem jut székhez a vendég, ha Dankó nincs itt, nem jut vendéghez a szék.” Ady megérkezésekor a decemberi hidegben természetesen zárva volt a Bazárkert, akárcsak a szomszédságában levő egykori nyári színkör. Ez utóbbi nem a tél miatt, hanem mert Weiszlovits Adolf 1899 őszén megvásárolta és sírkőraktárnak és kőfaragóműhelynek alakította át. Az ő temetkezési vállalata a Fő utca másik oldalán levő saját házában volt, amelyet a színház építése miatt kisajátítottak és 1899 novemberében lebontottak.

A konflisból kitekintve csak törmelékeket láthatott a helyén Ady, de tovább emelve tekintetét egy impozáns méretű állványzatra figyelhetett fel. A jövendő színház épül ott – tudhatta meg a konflistól. Még a nyáron kezdték bontani az ottani düledező házakat. A színház alapozását 1899. július 21-én kezdték el, és október 28-ára már tető alá is került az épület. Decemberben már a belső munkákat végezték. Elégedetten dőlhetett hátra Ady a konflisban, elvégre ha színháza is lesz Váradnak, nem is olyan jelentéktelen helyre kerül ő. De már nem sok ideje maradt arra, hogy tovább gondolkodjon rajta, mert egy éles kanyar után a konflis megállt egy emeletes épületnél. Ady fázósan szállt ki a fekete fogatból, fizetett, majd kissé rövidlátón hunyorogva szemügyre vette az épületet. A szegmensívű, fatáblás ablaksor és az épület övpárkánya között nagy betűkkel ez volt olvasható: „Kávéház a Magyar Királyhoz”. Tehát megérkeztem – gondolta magában, majd némi tétovázás után belépett a füstös lokálba.