Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus (Budapest, 1934). Részt vett az ,56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.

Pomogáts Béla

A komp helyzetében

Van Ady Endrének egy nagy hírű metaforája, amely a másfél évtizeddel ezelőtt elkövetkezett rendszerváltás idején mintha különös jelentőséget kapott volna. Legalábbis nem egyszer idézték annak érzékeltetése végett, hogy a magyarság mint nemzet, mint ország és mint kultúra milyen bizonytalanul hányódik ellentétes erők vonzása között. A budapesti Figyelő című folyóiratban 1905-ben közreadott Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, talán így mondanám, „történelembölcseleti” és/vagy „nemzetkarakterológiai” esszére gondolok, pontosabban a „komp-ország” metaforájára. „Kompország, Kompország, Kompország – olvasom Adynál –: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”

Adyhoz hasonlóan mások is ebben az ingadozó: történelmi létében, kulturális identitásában és nemzeti stratégiájában egyformán bizonytalan, és választani szinte képtelen „komp-országi” állapotban és mentalitásban látták a magyarság tragikus útvesztéseinek magyarázatát, ha nem éltek is a költő metaforájával. Valójában kimutatható, hogy olyan írók, történetírók és nemzetpolitikusok, mint Babits Mihály, Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula vagy Bibó István, valamennyien felrótták azt az orientációs bizonytalanságot, azt a nem egyszer tapasztalt nemzeti identitászavart, amely a magyar történelemből, a magyar kultúrából kiolvasható. Ebben a tekintetben szinte az egész huszadik századi magyar gondolkodás Ady Endre követőjének, tanítványának bizonyult. De hadd hivatkozzam a nyolcvanas évek (az 1981-es esztendő) egyik legnagyobb regénysikerére: a korán meghalt Simonffy András Kompország katonái című művére is, amely kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nemzeti önismeret hitelessége megerősödött. (Azóta a politikai élet elszabadult küzdelmeinek és manipulációinak következtében ismét alaposan megrendült!)

Nos, magam ebben az előadásban, ha átveszem is Ady nagyhatású metaforáját, nem ennek eredeti értelmében szeretném felhasználni. Ugyanis ezúttal nem a „kelet” és „nyugat” között hányódó magyar nemzeti identitásra gondolok, hanem a magyar kultúra (és ezen belül kitüntetett módon: a magyar irodalom) identitásának zavaraira és bizonytalanságaira. Arra a „komp-helyzetre”, amelybe a mögöttünk lévő évtizedben a magyar kultúra (a magyar irodalom) került. Mi több, nemcsak a magyar kultúra (és irodalom), hanem a nemzeti önismeret, a nemzeti identitás, a nemzeti stratégia (ha egyáltalán létezik ilyen!).

A magyar társadalom és a magyar kultúra történetét többnyire feloldhatatlannak tetsző ellentmondások terhelik, mintha a nemzeti közösség sohasem (vagy csak igen ritkán) tudott volna megegyezni abban, hogy fejlődése vagy éppen puszta fennmaradása milyen egyetemesen elfogadható nemzeti stratégiát kíván. Gyakran fordul elő, hogy végül nem a józan belátás és a megfontolt eszmecserék, nem a közös tervezés és a közös erőfeszítésekkel kialakított jövőkép formálja meg az érvényre jutó „nemzeti” stratégiát, hanem a geopolitikai kényszerűség vagy éppen egy terjeszkedni kívánó szomszédos nagyhatalom. Az úgy-ahogy végül is megvalósuló nemzeti stratégiát többnyire a túlélés erkölcsi értelemben nem mindig építő jellegűnek bizonyult kényszerűsége szabja meg, és legfeljebb egy-egy nagyszabású, történelmi személyiség tudott valóban távlatos jövőképet kialakítani, nem biztos, hogy megvalósítani. (Például Szent Istvánra, Mátyás királyra, Bethlen Gáborra, Széchenyi Istvánra gondolok!)

Valójában egész történelmünket áthatják a megoldhatatlan vagy igen nehezen megoldható ellentmondások: a korai középkorban a pogány hagyomány és keresztény európai beilleszkedés, Mohács után a török és a német (Habsburg) orientáció, a reformkorral kezdődő időszakban a nemzeti öncélúság és az európai felzárkózás, a huszadik században pedig a különféle parancsuralmi rendszerek és a nyugati demokráciák befolyása között. Magyarország – nemcsak geopolitikai elhelyezkedése következtében, hanem „lelki” értelemben is – mindig egymással ellentétes eszmei, politikai és kulturális vonzások között ingadozott, és történelmi értelemben csak ritkán sikerült érvényes és hatékony választ adnia az egymással ellentétes oldalról érkező kihívásokra.

Ezek az érvényes válaszok többnyire egy átfogó szemlélet és összegző nemzeti stratégia jegyében jöttek létre, és nem mindig a gyakorlati politikában, a döntéshozó hatalmi apparátusok tevékenysége nyomán, inkább a szellemi, a kulturális mozgalmak világában, így a tizenkilencedik század harmadik évtizedében kibontakozó reformkorban a magyar nemzeti romantika képviselőinek – egy Széchenyi Istvánnak, egy Vörösmarty Mihálynak – a történelmi és kulturális értékek széles mezőjét átfogni képes gondolkodása, a kiegyezés után a magyar polgárosulás politikai vezető rétegének – egy Deák Ferencnek, egy Andrássy Gyulának világpolitikai tájékozottsága, a huszadik század elején, a (Horváth Zoltán szavával) „második reformkornak” nevezhető két évtizedben a Nyugat és a Huszadik Század körül fellépő szellemi mozgalom – egy Ady Endre, egy Babits Mihály, egy Jászi Oszkár – egyszerre nemzeti és európai orientációja, vagy a század negyedik évtizedében szerveződő reformmozgalmak – a liberálisok, a népiek, a katolikusok, a protestánsok, az erdélyiek és így tovább, a kései Nyugat és a Szép Szó, a Válasz, a Vigília és az Erdélyi Helikon tábora, és olyan politikusok, írók és gondolkodók, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Illyés Gyula, Németh László, Sík Sándor, Makkai Sándor és Csécsy Imre – sok irányba ható modernizációs elképzelései; nos, ezek a törekvések és mozgalmak teremtették meg azt a hagyományt és szellemi stratégiát, amelyre a jelen ellentmondások és feszültségek között vergődő magyar társadalmában és kultúrájában figyelnünk kellene.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasonló stratégiai és önszemléleti ellentmondások szinte minden közép- és kelet-európai nemzetnél kimutathatók, nemcsak a régió kisnépeinél: a lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál, szerbeknél és horvátoknál, hanem a régió és az egész kontinens sorsát nagyban meghatározó, egymással nem egyszer hatalmi vetélkedésbe kerülő németeknél és oroszoknál is.

Annak idején Három nemzedék című, nagy hatású könyvének kibővített, 1934-es második kiadásában Szekfű Gyula úgy látta, hogy a Trianon utáni Magyarország társadalmát és közéletét öt nehezen feloldható feszültség, ahogy ő nevezte: antinómia határozta meg. Ezeket az „antinómiákat” akár úgy is tekinthetjük, mint az Ady által meghatározott „komp-országi” lét vonatkozási pontjait. Közöttük hányódott, belső nyugalmat nem találva a magyar nemzeti identitás.

Mik voltak ezek a Szekfű Gyula által megjelölt antinómiák? Ilyennek látta „a nagybirtokos – mezőgazdasági munkás; katolikus – protestáns; zsidóság – magyarság; öregek – állástalan fiatalok; trianoni magyarság – leszakadt magyarság” ellentétpárját, és ezeknek az ellentétpároknak a révén elemezte a földkérdést, a felekezeti kérdést, a zsidóság és a kapitalizmus kérdését, a nemzedékproblémát és a leszakadt magyarság helyzetét. Véleménye szerint az utódállamok szorításában vergődő és súlyos szociális válságokkal küzdő magyarság kívánatos nemzeti egységét csak akkor lehet létrehozni, ha ezeket az antinómiákat sikerül feloldani. „Ez öt antinómiának mindegyike – hangoztatta – sürgősen követeli a megoldást akkor, ha nemzetünk számára nem forradalmi katasztrófákat, hanem nyugodt evolúciót és Nemzeti Egységet óhajtunk.”

Szekfű gondolatmenete nyomán, sok tekintetben ezzel vitázva vizsgálta újra Németh László 1934-es A magyar élet antinómiái című tanulmányában a magyar társadalmat megosztó ellentmondásokat. Antinómiáknak ő is azokat a feszültségkeltő konfliktusokat nevezte, amelyek mintegy meghatározták a Trianon utáni (a két világháború közötti) magyar társadalom viszonyait. „Azok a kérdések – jelentette ki –, amelyeket Szekfű a magyar élet antinómiáinak nevez, egyben nagyon hasonlítanak a Kant antinómiáihoz: előttük is csak kétségbeesni vagy nekigyürkőzni lehet. Életünk halálos sebe ez az öt antinómia, egy-egy magában is elég, hogy elvérezzünk rajta, s ha mai állapotunkból ki akarunk lábalni, mind az ötöt be kell hegesztenünk.”

Azon természetesen lehet vitázni, hogy valóban a Szekfű és Németh által vizsgált „öt antinómia” határozta-e meg leginkább a két világháború közötti magyar társadalom (és kultúra) belső viszonyait és a politikai, illetve eszmei térben kialakított nemzetstratégiai elképzeléseket. Rá lehet mutatni, mint ahogy ezt vitairata végén Németh is tette, másfajta feszültségekre is. Az azonban kétségtelennek tetszik, hogy a Szekfű és Németh által vizsgált társadalmi feszültségforrások igen súlyos konfliktusokhoz vezettek, és minthogy alig akadt olyan szellemi és/vagy politikai erőközpont, amely a reformkorhoz, a kiegyezést követő polgárosodáshoz, vagy a Nyugat körül gyülekező tábor által kezdeményezett „második reformkorhoz” hasonlóan átfogó és egyesítő értelemben vállalkozott volna egy hatékony nemzeti stratégia kidolgozására, a magyar társadalom veszedelmes belső feszültségeinek feloldása lényegében elmaradt, sőt tovább hatott a huszadik század második felében.

Nem volna könnyű dolgom, ha a jelen magyar társadalmat megosztó ellentéteket: a „komp-országra” ható mai erőközpontokat akarnám áttekinteni. Valószínűleg olyan sok van belőlük, hogy felsorolásuk egy hosszabb előadás kereteit is szétfeszítené. Hiszen az egymással küzdő politikai hagyományok, a négy évtizedes kommunista korszak által átörökített és az újonnan létrejött társadalmi ellentétek, az ország regionális szerkezetében kialakuló fejlődési eltérések és az európai integrációval kapcsolatos konfliktusok, a határokon kívül élő magyar közösségek kezelésének stratégiai módozatai maguk is megannyi antinómiát jelentenek, és ezek vizsgálata akár egy tudományos kutatóintézet számára is csak hosszú távon megoldható feladattömeget adhatna.

Most azonban nem a mai magyar társadalom antinómiáinak vizsgálatára szeretnék vállalkozni, ehhez valószínűleg nem is volna elegendő áttekintésem, inkább a kulturális, közelebbről az irodalmi antinómiákat próbálnám szemügyre venni és röviden leírni. Máskülönben nyilvánvaló, hogy az irodalom, az irodalmi élet és a társadalom, a társadalmi lét antinómiái egymással összefüggnek, és az irodalom belső konfliktusai mögött nem egy esetben közvetlenül társadalmi feszültségek, illetve a magyar társadalom jelen állapotából következő mentalitásbeli, ideológiai ellentétek találhatók.

Az irodalomról beszélek tehát, és a magyar valóságnak ebben a jól meghatározható, a társadalmi lét más övezeteitől mégsem függetleníthető világában négy nagy antinómiát szeretnék jelezni és egymástól elkülöníteni.

 

1. A nemzeti és az európai orientáció ellentéte

Irodalmunkban ez a két orientáció hagyományosan igen sok nézeteltérést és szellemi küzdelmet okozott: ez a szellemi küzdelem jelent meg a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján a felvilágosodás hívei (Bessenyei György, Batsányi János) és a nemzeti hagyományok gondozói (Gvadányi József, Dugonics András) közötti polémiákban, a Kazinczy Ferenc által vezérelt kulturális megújulás és nyelvújítás körüli harcokban, később a „nép-nemzeti klasszicizmus” és a „kozmopolita költészet” híveinek vitáiban, majd a Nyugat fellépése körül zajló szellemi háborúkban, végül a harmincas évek népi-urbánus csatározásaiban. A két orientáció vetélkedésének, ebben az értelemben, hasonlóan a többi közép- és kelet-európai kultúra belső küzdelmeihez, igen nagy hagyománya van.

A szűkebb értelemben nemzeti kulturális stratégia és a modernizációs európai kulturális stratégia sok tekintetben a jelenben is szemben áll egymással. Ez a szembenállás jelenik meg a hagyományosabban nemzeti kötődésű irodalom és a posztmodernnek, illetve transzavantgárdnak nevezett irodalom vitáiban, vagy azokban az irodalmi belharcokban, amelyek a jelen irodalmi életben: az egymással perlekedő „szekértáborok” között zajlanak, például az irodalmi intézményeket támogató költségvetési és alapítványi pénzek elosztása körül. Még roszszabb, ha már csatározások sincsenek, és az egymással szemben álló táborok figyelemre sem méltatják egymást, tudomásul sem veszik egymás törekvéseit és értékeit, el sem olvassák egymás folyóiratait és műveit.

A nemzeti és az európai orientáció szembenállása nem egyszer türelmetlen és kirekesztő magatartáshoz vezet: az egyik oldalon mindaz értelmetlen handabandázásnak, kozmopolita ügyeskedésnek tetszik, amit az „urbánusok”, posztmodernek („posztnyugatosok”) művelnek, a másik oldalon pedig mindazt provinciális nép-nemzeti elmaradottságnak minősítik, amire a nemzeti sorskérdésekre figyelő irodalom vállalkozik.

 

2. A személyiség-elvű
és a közösségi elvű irodalom ellentéte

Az irodalom, mint minden művészet, sőt minden szellemi alkotó tevékenység, erősen az alkotó személyiségéhez kötött. A személyiség képességei (tehetsége) és tapasztalatai, az önkifejezés érdekében történő erőfeszítések nélkül nem jön létre irodalmi mű, általában műalkotás. Ugyanakkor igen nagy hagyománya van annak a meggyőződésnek is, hogy az irodalomnak bizonyos közös tapasztalatokat, felismeréseket és törekvéseket kell kifejeznie, és az alkotó művész egy emberi közösség: egy értelmiségi csoport, egy társadalmi réteg, egy nemzet vagy éppen az egész emberiség megbízásából és nevében beszél, mint nagy közös élmények és törekvések, gondok és remények letéteményese.

Erre utal különben René Wellek és Austin Warren mára klasszikusnak tekinthető, Az irodalom elmélete című kézikönyve is, midőn a művészi alkotás két lényegi kritériumát a következőkben jelöli meg: „a művészet mint öncél, és a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”. A „közösségi rítus” és a „kulturális kötőerő” fogalmi köre kétségkívül magába foglalja az irodalom közösségi, nemzeti szerepvállalását és mandátumát. Különösen a magyar és megint csak általában a közép- és kelet-európai irodalmakban, amelyek sok évszázados hagyományaik értelmében voltak – Németh László találó kifejezésével élve – „a nemzeti élet mindenesei”.

A huszadik században és különösen a kilencvenes évek új szellemi orientációinak keretében mindazonáltal új és minden korábbinál kisebb hangsúlyt kapott az a meggyőződés, hogy az irodalomnak nem valamiféle közösség nevében kell megnyilatkoznia, hanem kizárólag az emberi személyiség helyzetét, megrendülését, válságát vagy éppen felbomlását és megsemmisülését kell kifejeznie.

A jelen irodalomtörténet-írás több képviselőjének felfogása szerint megingott azoknak a költőknek és íróknak, például Illyésnek, Radnótinak, Németh Lászlónak, Nagy Lászlónak a tekintélye, akik az irodalomban valamilyen közösségi képviseletet kerestek, és a legmostohább körülmények között is ragaszkodtak a személyiség hagyományos integritásához. A közösségi elv és a személyiség-elv ellentmondása mára áthidalhatatlannak tetszik, és a személyiség-elvű irodalom teoretikusai mind ingerültebben tekintenek a közösségi értékeket védeni és konstituálni igyekvő irodalomra.

 

3. A magas irodalom
és a tömegirodalom ellentéte

Mindig létezett magaskultúra és tömegkultúra, és a kettő között viszonylag ritkán adódtak kapcsolódási pontok. Annak valójában művészet-, illetve általános kultúra-szociológiai jelentősége volt, hogy milyen társadalmi csoportok léptek fel fogyasztóként az egymással igazából alig versengő két kulturális piacon. A magaskultúra: az értékes irodalom, zene és képzőművészet inkább az értelmiségi és a vagyonosabb polgári rétegek, a szórakoztató zene, a magyar kulturális körben például a cigányzene, a tömegirodalom, így a kalandregény, az érzelgős „bestseller” vagy a képzőművészeti giccs jobbára a kispolgári rétegek érdeklődését váltotta ki, habár az sem volt kivételes, hogy a társadalmi hierarchia magasabb szintjein elhelyezkedők a tömegkultúra termékeit, úgynevezett „egyszerű emberek” pedig a magas kultúrát részesítették előnyben.

Külön kulturális rendszert alkotott a népi kultúra, amelynek fogyasztói, igaz, a polgári társadalom alatt vagy ezen kívül helyezkedtek el, maga a népi kultúra mindazonáltal egy magasrendű hagyományt és ízlést képviselt. Nemcsak a népköltészetre, hanem a népi képzőművészetre és építészetre, a népi színjátszásra és a néptáncra is gondolok. A kulturális termékeknek ez a területe lényegében a saját tradíciói és törvényei szerint fejlődött, ahogy Ortutay Gyula annak idején megállapította: „a paraszti kultúra és világkép lényege szerint erősen önellátó volt; kérdéseire magának kellett megadnia legtöbbször a feleletet.” Ezzel együtt a népi kultúra maga is univerzális műhelyt alkotott, teljes mértékben ki tudta elégíteni az egyének és közösségek esztétikai és erkölcsi igényeit.

A tömegkultúra nem ilyen igényeket próbál kielégíteni, sőt kifejezetten lerombolja ezeket a magasabb igényeket, miközben pusztán a szórakoztatásról, a „kikapcsolódásról”, a pihentetésről kíván gondoskodni. Lassanként megszünteti azt a személyességet, amely a valódi kultúrát fogyasztó ember sajátja, felszámolja a befogadói jelenlétet és azt az együttműködést, amely a magaskultúra létrehozója és élvezője között kialakul. A modern tömegkultúra és főként ennek elektronikus változata – a video-látványosságok, a televíziós „szappanoperák”, és akkor még nem is szóltam az erőszakot népszerűsítő vagy pornográf filmekről – kifejezetten a személyiség önépítése, önmegvalósítása ellenében érvényesülnek, és a jelenben éppen ez a tömegkultúra veszi át mind szélesebb körben a korábbi magaskultúra és népkultúra helyét és szerepét.

 

4. A hagyomány
és a modernség ellentéte

A hagyomány és az újítás mindig is versengett egymással, és természetesen voltak korszakok, midőn inkább a hagyomány, és voltak korszakok, midőn inkább az újítás érvényesült. A legtermékenyebb korszakok mindazonáltal azok lehettek, amelyek összhangba tudták hozni a hagyományokat és az újításokat, és a tradíció bizonyos mozzanataira tudták építeni a mindenkori modernséget, így a magyar romantika korszaka, midőn Berzsenyi vagy Vörösmarty költészete természetes egységet hozott létre a nemzeti költői hagyományok és a nyugatról érkező, romantikus világkép, valamint poétika között, vagy a Nyugat nagy korszaka, amely ugyancsak természetes és termékeny szintézisbe tudta hozni a nemzeti tradíciót és a francia, angol, német irodalom modern indításait.

A két kultúrát konstituáló erő: a hagyomány és a modernség aligha szerencsésnek mondható korszakokban viszont élesen egymással szemben érvényesül. Ilyenkor lényegében megszűnik a kultúra teremtő folytonossága, zavarok támadnak abban a kulturális diskurzusban, amelynek fenn kell tartania a nemzeti kultúra szerves folyamatait, és nehézkessé vagy éppen lehetetlenné válik a különféle iskolák, irányzatok és mozgalmak dialógusa. Ennek a zavarnak vagyunk a szenvedő tanúi a jelen magyar irodalmát nyomon követve is.

A modernek (posztmodernek) szívesen beszélnek arról, hogy az irodalom hagyományos realista vagy klasszicista formái végképp kiüresedtek, és legfeljebb tömegkulturális termékek létrehozására valók, a hagyományok hívei pedig kedvtelve hivatkoznak arra, hogy a posztmodern irodalom vagy a neoavantgárd megszakította minden kapcsolatát a valósággal és az értelemmel, és legfeljebb egy belterjes, kicsiny irodalmi szekta életidegen beszédmódja, „madárnyelve” lett. A hagyományos és a modernista írásmód élesen elvált egymástól, és úgy tetszik, lassanként megszűnnek a kölcsönös megértés szemléleti és szemantikai alapjai.

Az iméntiekben vázolt négy (Szekfű Gyula vagy Németh László gondolatmenetére is utaló) ellentét (és természetesen még jó néhány antinómia) tartja egymással versengő vonzásában a magyar kulturális életet, kulturális politikát és kulturális identitást. Vagyis tartósítja vagy éppen újrakonstituálja azt a „komp-országi” létet, amelyről éppen száz esztendeje Ady Endre beszélt. Mi mai magyar írástudók magunk is egy ilyen: kelet és nyugat, a magaskultúra és a minden korábbinál hitványabb popularitás, az újító szándék és a hagyományőrzés között hánykolódó imaginárius „kompon” létezünk és próbálunk eleget tenni feladatainknak. Talán itt volna az ideje megint, mint Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály, mint Petőfi Sándor és Arany János, mint Ady Endre és Babits Mihály, mint Illyés Gyula és Németh László idejében, a magyar irodalmi kultúra nagy emancipációs küzdelmének, mondhatnám, némi pátosszal, egy új szellemi „szabadságharcnak”, szemben a pártpolitikával, a kulturális elaljasodással, a morális közönnyel. De nem folytatom: látleletet akartam felvenni, nem lázítani.