Cséve Anna muzeológus, irodalomtörténész (Budapest, 1956). A JATE magyar–történelem szakán végzett Szegeden 1980-ban. A Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos titkáraként szövegkiadások, szerkesztések mellett filológiával foglalkozik. Móricz Zsigmond kéziratban maradt szövegeit a Holmi és a Forrás című folyóiratokban publikálta. Önálló kötetei: Móricz Zsigmond (2005); Az írás gyeplője. Móricz Zsigmond elbeszélő gyakorlata (2005).

Cséve Anna

Az irodalmi múzeumok szerepe ma

Különös érzés évfordulót ünnepelni, ezt azért is állíthatom, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum éppúgy, mint az Ady nevét viselő, 2004-ben ünnepelte szintén fél évszázados évfordulóját. Az évfordulók mindig kerekre zárnak egy időszakot, úgy érezzük, mintha a Jelen is hirtelen a Múltba ugrana, mintha a múlt után rögtön a Jövő következnék. Az idő monoton folyását Ady Endre születésnapján ünnepélyesen megszakítva mi mindannyian, akik eljöttünk, egyfajta ünnepélyes időtlenségben tisztelgünk nemcsak a költő előtt, hanem a nagyváradi Ady-múzeum és a Nagyváradi Ady Társaság kultúraszervező igyekezete előtt is, mely igen fontos értékmegőrző feladatokat lát el. S ha feltesszük a kérdést, hogy az irodalmi muzeológia jövőbeli kérdései vajon azonosak-e a múltéival, máris ahhoz a kérdéshez jutunk közelebb, melyet a jelen konferencia rendezői, vendéglátóink méltán tartottak fontosnak, s Tavaszi Hajnalnak oka és gondja volt rá, hogy felkérő levelében e témát felvesse.

Mi is az irodalmi múzeumok szerepe történelmi távlatokban, a változó – és sokszor éppen negatív előjellel változó – közéleti-politikai állapotok közepette? Úgy tűnik, a hagyományos múzeumi szerep nem elégséges, az effajta kulturális szervezetnek bizonyítania kell eszmei értékeit például a számára helyet adó épület megtartásáért.

A közelmúltban a magyarországi közgyűjtemények sorsa is az átrendeződések történetét mutatja: a Munkásmozgalmi Múzeum egy része beolvadt a Nemzeti Múzeumba, a Kortárs Művészeti (Ludwig) Múzeum várhatóan költözni fog a várból a Művészetek Palotájába, s a Petőfi Irodalmi Múzeum még kedvező helyzetben volt, amikor három év leforgása alatt csak a házon belül költözködött két alkalommal. Holott a múzeum szó és maga a gyűjtemény, mely a múzeum lényege, egyfajta állandóságot sugall. A múzeum mindmáig a kulturális emlékezet helye. Sőt, abból a szempontból is a múltra épít, azzal is saját történetiségét hangsúlyozza, hogy többnyire történeti múlttal rendelkező műemlék épületek adnak otthont számára. S éppen ez lesz az a pont, ahonnan az átrendeződések kiindulnak. Ma, amikor a múzeum létmódja beleütközik az épületek hasznosításának, tulajdonjogának és kezelői jogának kérdéskörébe, nem a múzeum eszmei értéke áll a középpontban, hanem az épülettel való gazdálkodás látszik kifizetődőbbnek, a kultúrán kívüli szempontok dominálnak. Pedig a legendás épületekhez – azok építészeti kultúrája mellett – ’a hely szelleme’ is hozzátartozik.

Ez az eszmei érték, melyről a mai életvitel és politikai közélet sokszor kevéssé vesz tudomást. S így a múzeumügynek kell magára vállalnia a szerepet, hogy az érték fogalmát újradefiniálja a felnövekvő generációk számára. Az „eszmei érték” fogalmát a Kulturális Minisztérium kiadásában 2005-ben megjelent Tizennégyen című kis ismertető füzetből idézem. A kiadvány címe az „országos” kategóriájú múzeumok magyarországi számát jelzi. „Eszmei érték: Ez az, ami a plázákban nem létezik. A múzeumban viszont igen. Mivel a múzeum mégiscsak olyan, mint egy szép, nagy terebélyes család közös múltjának a kincsesháza, ezért mindennek eszmei értéke van. Mennyit ér a nagypapa dédanyjának egyetlen arcképe? Hiszen ránk hasonlít ő is. Mennyit ér az arcunk? S mennyit érne ma az a bizonyos utolsó hét krajcár? Az eszmei érték az, ami pénzben nem kifejezhető. Egy rendes világban mindennek van eszmei értéke.”

Ebből a kis füzetből a későbbiekben is fogok idézni, mert jól illusztrálja azokat az elképzeléseket, melyek a múzeumi modernizációra irányulnak. A megújulás kényszeréről a hazai Múzeumi Főosztály 2002–2003-ban szakmai vitát kezdeményezett, melynek célja a múzeumi modernizáció középtávú stratégiai tervének megfogalmazása volt. A stratégia lényege három pontban foglalható össze. Első a régi feladatok új hangsúlyokkal való megőrzése. Ennek példája lehetne az említett múzeumpedagógiai kiadvány is, mely valójában a hagyományos gyűjteményismertetés merész hangvételű, figyelemfelkeltő, népszerűsítő változata, mely a diákságot mint leendő látogatót csalogatja a múzeumokba. A Magyar Nemzeti Galéria ismertetése például így hangzik: „Gondoltad volna, hogy Szinyei Merse Pál Majálisa annyit ér, mint a Mona Lisa? És tudtad, hogy soha, semmilyen körülmények között nem adjuk kölcsön a világ legnagyobb múzeumainak sem? És azt sejtetted, hogy a 100 000-et meghaladó műtárgyaink között pár centiméteres rajzocskák és 30 négyzetméteres festmények is vannak?” A Magyar Természettudományi Múzeum a következőképpen fogalmaz: „Ez az a múzeum, mely a legöregebb teknősbékánál is öregebb, kétszáz is elmúlt, és mégis mostanában egyre fiatalabb.” A Petőfi Irodalmi Múzeum ismertetésében az épület imázsát is igyekeztünk felhasználni a múzeumról festett kép kialakításakor: Itt „láthatod [Petőfi] Arany Jánostól kapott csészéjét és szerelme, Szendrey Júlia kismamaruháját. Babits röntgenfilmre vett hangját, és legnagyobb íróink személyes tárgyait a hétköznapi borotvától a legünnepélyesebb babérkoszorúig szintén mi őrizzük. Legyél te a 100 000. látogatónk! Várunk a belváros szívében, az egykori Károlyi-palotában, ahol sokakon kívül Mária Terézia, Ferenc József, Batthyány Lajos és Liszt Ferenc is megfordult.”

A második szempont az új múzeumi-intézményi struktúra kialakítását helyezi középpontba. Ez az elképzelés elsősorban a múzeumi marketing-feladatok ellátására szakosodott szakemberek munkájára, újfajta (belső és külső) kommunikációra irányul, melynek eredménye az idézett hangnem kialakítása: „Sokan ugyanis azért nem látogatják a múzeumokat, mert elbátortalanítja őket az a ’szentély’-szerű miliő, melyben beavatatlannak, tudatlannak érzik magukat”.1 Többek véleménye szerint a múzeumlátogatás zarándoklat, és ahhoz, hogy a sok szöveg és felirat között tájékozódni tudjon a betérő, olvasás, könyvtárazás, előzetes ismeretanyag nyújt csak türelmet az itteni speciális időtöltéshez: „…a különböző emlékszobák, emlékházak, amelyek mind egy-egy nagy ember, a »szerző« láthatatlan nyomait viselik magukon, akkor érdemesek a látogatásra – írja György Péter –, ha a zarándoklatot könyvtárlátogatás előzte meg. […] Voltam már szemtanúja múzeum teremtette nagy metamorfózisnak, de azt kétségbe kell vonnunk, hogy a kegytárgyak a kultuszon kívül állókból olvasót csinálnának – visszamenőleg.”2 A marketingfeladatok egy része ezt a műveltségbeli hiányt igyekszik pótolni: az új funkcionális, marketingkommunikációs és közönségszolgálati főosztályok a vegyes színvonalú műveltséggel rendelkező potenciális látogatóközönséget a saját nyelvi-kulturális szintjén veszik célba. Igen hasznos például olyan látogatottsági vizsgálat elvégzése, melynek alapján kikövetkeztethető, milyen szokásrend alapján keresik fel a kiállítóhelyeket az emberek. A Nagytétényi Kastélymúzeum felmérése szerint a „középkorú értelmiségi nő” áll „a célkeresztben”.3 A látogatottsági vizsgálatokból kiderül, hogy a kastélymúzeum tipikus látogatója középkorú értelmiségi nő, aki a barátnőjétől hallott az itteni lehetőségekről. A programok az ő érdeklődésükhöz igazodnak: legyezők, zenélő órák, kosztümök, szép iparművészeti tárgyak állnak a tárlókban. Az új struktúra lényegi része még a múzeumok informatikai fejlesztése és a honlap kialakítása is. Az úgynevezett internet-stratégia ugyanis valóságos látogatókat vonz a múzeumokba, s a siker és bevétel nagyságához képest a honlap fenntartása elenyésző összeggel terheli meg a költségvetést.

A múzeumi modernizáció harmadik pillére a látogatóbarát múzeum kialakítása. A fogalmat tréfásan a „Jobb, mint otthon” alcímmel ismertette az egyik hazai folyóirat. Megfelelő „infrastruktúra (bolt, kávézó, oktatói központ stb.) barátságos, vonzó kialakításával elérhető, hogy a látogató több időt töltsön a múzeumban. Egy múzeumi látogatás akár egész napos program is lehet…”4 A cél továbbá valamennyi korosztály megnyerése, a Tizennégyen című füzet szerint „Minden a látogatóért van. Mint a vendégségben a vendégért.”

Hogyan tudják megvalósítani mindezt az irodalmi múzeumok?

2004-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum 50. évfordulója alkalmából rendezett Az irodalom emlékezete. Műtárgyak bűvöletében című konferencia előadásait úgy állítottuk össze, hogy azok rákérdezzenek az elvárások és a múltbeli tapasztalatok összefüggésére és a megújulás lehetőségére.5 Az elhangzott gondolatok közül szeretnék kiemelni néhányat.

A múzeum mai szerepének értelmezésekor elkerülhetetlen az intézmény múltjának számbavétele. Ha a múzeumalapítások múltjára tekintünk vissza, való igaz, hogy számos múzeum a „Nemzeti Múzeum, majd a – rendszeresen bekövetkező kiválások, újraalakulások során – létrejövő Szépművészeti [Múzeum…] ’története’ egy, a nemzeti önállóságától megfosztott ország társadalomtörténeti viszonyai között rekonstruálható.”6 Ez a korszak, mely 1802-től 1896–1906-ig tartott, a kulturális önazonosság kifejezésének időszaka volt. Az 1950-es években alapított múzeumok (az említett időszak után közel száz évvel, közismert társadalmi-politikai háttérben) azzal az ellentmondásos szerepkörrel jöttek létre, mely szerint alapításuk „nemzeti” mintáit a 19. századból örökölték, de 1955-ben, az Ady-múzeum alapításakor, mint 1954-ben is, a Petőfi Irodalmi Múzeum létrejöttekor, nem eshetett szó „nemzetről”, miközben maguk máig ezt a fogalomkört reprezentálják. György Péter A kultusz (hűlt) helye – az irodalom(történet) múzeuma avagy: olvasók, nézők, zarándokok című előadásában e gondolatkört körbejárva a következőképpen fogalmaz: „Hogy korunkban milyen jövője lehet egy irodalmi múzeumnak, ez a kérdés nyilván nem független attól, hogy mit is gondolunk arról, hogy az adott kultúrában, a nemzeti identitás masinériájának megfogalmazásakor, annak működtetésében milyen hatalmi, nyilvános szerepet játszott és játszik az irodalom és az irodalomról való nyilvános gondolkozás.”7

Minden irodalmi múzeum „az adott közösségek számára mást jelent”,8 saját irodalmát. Kapcsolódik az irodalmi közélethez. Tehát azzal kapcsolatos például, hogy itt, Nagyváradon és ott, Budapesten mi az irodalom „árfolyama”. Ehhez a gondolathoz még hozzátartozik az is, hogy az irodalomértelmezésben a történetiség fogalma háttérbe szorult, s maga az irodalomtörténet-írás előbb Nyugat-, majd Kelet-Európában mélypontra jutott, s a szaktudomány átadta helyét a recepció- és hatástörténeti megközelítéseknek. Az irodalmi muzeológiának tehát egy újraértelmezett irodalom fogalommal is kell számolnia.

Tanácsos lenne az egymáshoz speciálisan kapcsolódó irodalmi és múzeumi területet megerősíteni, hiszen az intézmény számára nagy lett mára a konkurencia, a festészeti-képzőművészeti tárlatokat bemutató múzeumok irodalmi esteket tartanak és kávéházakat működtetnek, a Magyar Írószövetség irodalmi kiállítást rendez, a Képzőművész írók című összeállítás november 19-én nyílt meg a Bajza utcában.

Kiemelt szempont lett mára a múzeumügyben az 1990-től fokozatosan bekövetkezett „médiafordulat”, mely azzal a következménnyel járt, hogy az elektronikus média kezdte el uralni „a kultuszok fenntartásához nélkülözhetetlen közeget”. György Péter szerint a múzeumok „sorsa a hangzó irodalom jelentős reneszánszától, a multimediális kihívásra adott válaszától függ”.9 A múzeum még most is vonakodik attól, hogy gyűjteményeinek paramétereit és értékes kéziratainak, fotóinak digitalizált változatát, unikális értékeit közzétegye, biztonsági, jogdíjvédelmi okokból. Mégis előállt az a helyzet, hogy „a múzeum gyűjteményi kutatásait, adatbankjait” be kell kapcsolja a digitális intézményrendszerek hálózatába, például a Magyar Országos Közös Katalógus (www.mokka.hu) rendszerébe vagy a Nemzeti Digitális Archívumba, melynek létrejöttét az Informatikai Minisztérium kezdeményezte (www.nda.hu). A Petőfi Irodalmi Múzeum Honlapján (www.pim.hu) található adatbázisok közül a Magyar Életrajzi Index rövidített állományát a Nemzeti Digitális Archívum 2004-ben megvásárolta, mintegy a múzeum munkájára alapozva folytatta kulturális javak – más, kiegészítő szempontú – digitális értékmentését. Vagyis feladatátfedések keletkeznek az intézmények között, a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ (www.neumann-haz.hu) egyik legfontosabb tevékenységi köre – „a közgyűjteményekben folyó digitalizálási tevékenység koordinálása” – kifejezetten múzeumi funkciót is érint. A Nemzeti Audiovizuális Hangarchívum (http://nava.hu/nava.php) nemcsak a múzeum Hang- és Videotárának, hanem Digitális Hangképtárának (www.pimmedia.hu) is új kihívást jelent. Számos digitális portál a virtuális múzeum nevet használja: például a „www.hunbook” on-line múzeum, mely valójában könyvesboltként és antikváriumként működik.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy a közgyűjtemények létközege igen sokrétű kontextusba ágyazott, s így igen sok átfedés keletkezik a korábban egyedinek mondott múzeumi tevékenységi körökben.

A látogatót az új szemléletmód olvasónak nevezi, s a kiállítás a térben sétáló térélményévé minősül, a múzeumlátogatás pedig szabadidős tevékenység. A hagyományos múzeumi funkciótól való elmozdulás tendenciája az igényes szórakoztatás célja felé halad. A múzeum definíciója a Tizennégyen című katalógusban így hangzik: „Múzeum: A múzsák otthona, ha pontosan fordítjuk le a görög museion szót. Ezek szerint a Közlekedési Múzeum a közlekedés múzsáinak lenne lakhelye? Na ne... A jó múzeum inkább olyasmi, mint egy rendes család otthona. Lehet benne pihenni, teázgatni, s meg lehet nézni az ősök képeit, értékes kincseiket, az üknagypapa kardját, amit még a királytól kapott, s amivel a haza ellenségeit aprította. Valami ősnagynéni remek arany ékszereit, a zseniális ősunokabácsi fantasztikus festményeit, s persze azokat a mozdonyokat is, amiket a zseniális nagybácsi még zseniálisabb unokatestvére tervezett, s ettől lett világhírű. Egyes helyeken még a szépnagymama étkészletét is megőrizték, szalvétákkal, poharakkal, palackokkal együtt. És igen, a régi családtagok arcképein mintha a mi vonásaink is felvillannának! Akkor nincs baj, tényleg olyan, mintha otthon lennénk.”

Az irodalmi otthon és a saját otthon berendezési tárgyainak összevetése hasznos múzeumpedagógiai foglalkozás témájának is ígérkezhet, mely kivezethet az irodalmi emlékhelyek kultuszhelyként való megrögzült értelmezéséből. Egy bizonyos, az irodalmi múzeumoknak fel kell tenniük a kérdést: Mit jelent az intézmény számára az irodalmi kultusz fogalma?

A Petőfi Irodalmi Múzeumban immár évtizedek óta zajlik ennek a különös tudományterületnek a vizsgálata, a kultuszkutatás. Az irodalomtörténészek úgy látják, nem lehet véletlen, hogy „az irodalmi muzeológia legfontosabb intézménye komoly fantáziát látott ebben a kutatási irányban. Ugyanis az irodalmi muzeológia éppen a kultusztörténet révén találhatott rá egy sajátlagossá tehető, korszerű kutatási metodológiára, amellyel úgy emancipálhatta önmagát, hogy nagymértékben hű maradhatott eredeti, 19. századi gyökerű szakmai tradíciójához is”. „Csak azt tudom – vagy inkább még csak érzem – írja Szilágyi Márton –, hogy a kultuszkutatás eddigi eredményei, az irodalmi kultusz, az alkotói kultusz és a muzeológia kapcsolódásai újabb lehetőséget jelentenek az irodalmi emlékházak kiállításainak rendezéséhez is.”10

A kultuszkutatás eredményeit közreadó sorozatunkban megjelent negyedik kötetünk a Kultusz, mű, identitás címet viseli.11 A kötet recenzense, Onder Csaba szerint „Jovián György borítóterve zseniális: Jókai, Móricz, Ady és Weöres portréi felezve vannak: az arc bal fele szoborfej (illetve halotti maszk), jobb fele fotó, a megmerevült, műalkotássá, kultikus tárggyá vált író és a fotográfia valóságát, ennek kettősét, szimmetriáját és egymásba fonódó, egymástól mégis elkülönülő szimbiózisát mutatva, így reprezentálva akár a kultuszkutatás jellegzetes tárgyát is. Ha valaki nem tesz mást, csak leemeli (kiemeli) a polcról ezt a kötetet, és megnézi a borítót, máris képi mintát és modellt kaphat arról, hogy miben is állhat az, amit kultusznak, műnek és önazonosságnak nevezünk”12

A legtágabb közösségi emlékezés köre a nemzeti tudat. Az ún. kegyeleti portrékat e tudatot őrző „panteonok, szoborcsarnokok, végső soron városi terek és utcák is hordozzák, csakúgy mint múzeumi intézmények és emlékházak, emlékszobák”. Marosi Ernő A szerző kultuszhelye című előadásában György Péterrel ellentétes véleményt fogalmazott meg, szerinte „az irodalmi múzeum és a szerzőportré között a legfontosabb összefüggést az inspiráció eredetének szemléltetésére való törekvés jelenti.” Ahogyan az irodalmi kiállítás rendezője beállítja témáját, és ahogyan a néző felfogja, az a folyamat „leginkább a Múzsa működésének titkát, s kevésbé a genius lociét, legkevésbé a nemzeti lélekét érinti”, a gyönyörködésre, az inspiráció pillanatára helyezi a hangsúlyt.

Összegzésül megállapítható, hogy az irodalmi múzeum szerepe már több lett a megszokott evidenciánál, bővült. A megváltozott körülmények között a látogatókra kell építenie, akiket meg tud különböztetni egymástól, s mindegyiknek más-más programmal kedveskedik. Különösen fontos alternatív irodalmi rendezvények szervezése, hogy a legkülönbözőbb korosztályok (kisiskolások, középiskolások, egyetemisták, felnőttek) megtalálják a nekik megfelelő műsort, foglalkoztatást, rendezvényt. Az irodalom népszerűsítését és az irodalmi művek értelmezését több művészeti ág (zene-, fotó-, képzőművészet) bekapcsolásával lehet érzékletesebbé tenni. A múzeumnak a nyitottabb kommunikációra, a honlapra, reklámlehetőségekre és a turizmusra is támaszkodnia kell. Mégis, ami a legfontosabb, a kortárs írók, költők szerepeltetése, akár olyan alkotói pályázatok kiírásával, melyek a gyűjteményt kortárs művekkel gyarapítják amellett, hogy napi párbeszédbe vonják az alkotókat. Megfelelő támogatói feladatokat is vállaló baráti kör kialakítása is segíthet a közönségszervezésben és a szponzorkeresésben.

A múzeumi modernizációról szóló ismertetésemet végezetül azzal a gondolattal fejezném be, hogy a megújuláshoz – mely megkerülhetetlen – a legfontosabb az elkötelezett csapat és megfelelő célkitűzések. A látogató pedig kényelmesen hátradőlve eltűnődhet székében, mit is jelent számára az irodalom. Az irodalom, mely bizonyos korszakokban lehetett viselkedési, társalgási minta, de önkifejezési „útmutatóként” is átélhető, lehet még gyógyír lelkünknek vagy életforma, s mint az élet, oly gazdag és sokrétű jelentést tulajdoníthatunk neki, amennyit csak képzeletünk megenged.

Elhangzott 2005. november 22-én Nagyváradon, az Ady Endre Emlékmúzeum fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen.

 

1 Mihály Mária: Indokoltak-e napjaink megújulási törekvései? A Szépművészeti Múzeum átalakítása. Múzeumi Közlemények 2003. 2. sz.

2 György Péter: A kultusz (hűlt) helye – az irodalom(történet) múzeuma avagy: olvasók, nézők, zarándokok, Beszélő, 2004. 7–8. sz.

3 Ismerteti Zsuppán András: Ingyenes múzeumok, a tömegvonzás törvénye. Magyar Narancs, 2004. június 24.

4 Zsuppán András, i. m.

5 György Péter, i. m.

6 György Péter, i. m.

7 György Péter, i. m.

8 György Péter, i. m.

9 György Péter, i. m.

10 Szilágyi Márton: Kultuszkutatás és irodalmi muzeológia.

11 Kultusz, mű, identitás. Kultusztörténeti tanulmányok 4. Szerkesztette Kalla Zsuzsa, Takáts József, Tverdota György. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2005

12 Onder Csaba: Kosztolányi és Fidel Castro, Élet és Irodalom, 2005. május 6.