Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugatversrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat válogatás készült verseiből.

Fábián Sándor

Lakóim voltak 1.

Gellért Sándor, versben valló táltos

– Elszalonnázgathatok itt nálad vagy egy hétig? – kérdezett rám első találkozásunk alkalmából, amikor Máté Imre barátom bemutatta, úgy 1971 körül.

– Persze, Sándor bátyám. Csakhogy itthon nincs szalonnám…

– Diétázik – segített a háttérből Máté Imre. – Sárgasága volt. A bárban… Lactobárban eszik – nyögte még ki.

Máté Imréről (ma már sajnos az érmihályfalvi temetőben pihenő költőről) tudni kell, hogy néha hétköznapi „közléscetlikbe” is begörcsölt: fejét jobbra-balra csavarta, arcizmai rángottak, nyakán kidagadtak az erek. Egy-egy szép versével telerótt lírai közlései, versei viszont gátlásmentesen mutatták igazi énjét. Tartalmukban. Külsőleg bizony ezek is „cetliken” pihentek valamelyik zsebében, kusza írással, de kiegyensúlyozott mondanivalókkal…

– Tejbár – magyarított Gellért Sándor. – Az nem valami jó lehet!

Majd visszatért a szalonnázás témájára.

– Bicska van ebben a táskában, komám, azt meg mifelénk szalonnával csomagoljuk egybe! – ütött a kisbőröndjére. – Hanem takarót nem tettem…

És nézett rám merev-féloldalasan, kérdően.

– Megoldjuk, Sándor bátyám… – fogtam fel, hogy éjszakai szállásra is szükség van.

Akkoriban magamban éldegéltem. Otthagyott férjként, háromszobás tömbházlakásban. Fiam, Mandika anyósoméknál vakációzott a Körös túlsó partján, szobája szabad volt. Micsoda kisszoba! Fux Pál által tervezett narancssárga-bútoros, „falfestményezett” (nem festett!) gyermekszoba.

– Jó magasan laksz! – jegyezte meg Sándor bátyám, amikor megmutattam neki. – Innét még a korcsmaház is látszik a dombon!

– Az a gomb… a gomba! – magyarázta Máté Imre.

– Ez csak negyedik emelet! – védekeztem, mert a „magasban laksz” elszólásban megrovást éreztem. Amint utólag kiderült, jól éreztem. Történt ugyanis, hogy egy derűs nyári reggelen, amikor a majdnem másfél méter hosszú, erkélyperemre erősített földtartóban színesen pompáztak portulácskáim, odaszóltam a már városbarangolásra öltözött költőnek:

– Nézd csak, milyen csupavirág az erkélyem!

Friss szemmel, de reggeliesen mogorván oktatott ki.

– A portulácskának pitvar előtt a helye. Vagy ház előtt az utcafronton. Ott lent!! – hangsúlyozta. – Nő, mint a gyom, vetni se kell. Ahogy elmegy a nap, bezárulnak a virágok, gaznak nézed… Mert, komám, az igazi virág éjjel is nyitva… Mint a ’szíp jányok’. Tudom, komám, hogy te Szalontáról kerültél ide – váltott mosolygósabbra. Csak a hangja! Az arca nemigen szokott a mosoly főnévhez…

– Hát ott tényleg nem kell szaporítani a portulácskát – ismertem be.

– Tán csak nem vagy valami rokona Fábián Mihálynak?? – kérdezte. Hangsúlyában ott volt az eleve-hitetlenség. – Aki Sinka István féltestvére volt. Verset is írt róla… Mondok belőle két strófát!

Megállt előttem, szemeit az égre vetette, mint amikor saját verseit szavalta:

– Hű Miskánk, én kis katonám, / a Prutnál rohamra szaladt, / körötte idegen gránát / dörgött idegen ég alatt. // Él-e, holt-e? Mi köze van / hozzá e széles világnak? / Az én vérem. Bátyja vagyok / honvéd Fábián Mihálynak.

Akkor hallottam először Sinka Istvánnak, a nagyszalontai „fekete bojtárnak” erről a verséről. Egyébként becsületesen bevallottam: a hajdúvárosban, szülővárosomban bizony több Fábián is él, de nem mindnyájan nőttünk egy sarjról.

…Majd csak Imre öcsém rokont-szomszédot mindig beazonosító éles szeme és utánajárása tisztázta: a megözvegyült Sinka Istvánnét Szalontán egy névrokonom vette újra feleségül, gyermekük is született, Fábián Mihály, a megverselt féltestvér. Imre magyarázta nekem: – Hát nem emlékszel az öreg nénire, aki a közel-szomszédban, a mi Nagy Gyepnek keresztelt játszóterünknél ott üldögélt a kis sámlin a Fábián Mihály apjának alacsony, de mutatós kis vályogháza előtt? Õ volt bizony Sinka István felesége!

Imre Öcsém! A 101 vers Nagyváradról című antológiában én bizony ösztönösen az élők közé soroltalak! Azért írtam olyan könnyedén, hogy mi „tizenketten” tudjuk egymást. Valójában hiányodban már csak tizenegyen vagyunk jelen a nagyváradi ma élők közül: alulírott, majd Szilágyi Aladár, Gittai István, Barabás Zoltán, Zudor János, Kinde Annamária, Dénes László, Farkas Antal, T. Szabó Edit, Szűcs László, Goron Sándor (egymásutániságuk nem értékrend, a tartalomjegyzék sorrendjén alapszik). Tudod, Imre, én még most is látlak nagy loholásaidban, teszem azt az állomási kisposta felé, két karodban hatalmas, frissen kiadott könyveidtől súlyos dobozzal, amit „ölbe fogva”, azaz melledhez szorítva viszel, hogy még postazárta előtt feladhassad valamelyik távoli könyvesboltnak. Melledhez szorítva… nyilallik belém a látvány s belesápadok egy megsejtésbe: vajon nem valamelyik ilyen kemény élű csomag sértette meg szegycsont feletti színes anyajegyedet, ami azután kifekélyesedve (és semmibe vett titkos kistényként kezelve) áttételeivel korai halálodat kiváltotta?… Nos, a kijelentés, hogy „tizenketten tudjuk egymást”, érvényes. Testi mivoltod térben maradt negatívja még mindenütt ép váradi járdák, Körös-parti ösvények fölött!

De térjünk vissza Gellért Sándorhoz, aki bevallotta: Sinka István ha nekem nem is, neki rokona. Lelki rokona. Párhuzamot vont árva gyermekkoruk között? Bizonyára, de már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy még megjegyezte:

– Nagy ember volt. Nehéz ember is, komám!

Nehéz ember… Bizony Gellért Sándor sem adta alább. Már említettem, mennyire lebecsült engemet erkélyvirággá „lezüllesztett” portulácskáimért. Rá néhány napra felhívtam a figyelmét arra a két falfelületre, amit (ajándékul Mandi fiamnak) Fux Pál rajzolt tele. Sok-sok házas falu volt odaremekelve fákkal, utcákkal, toronnyal, a tornyon ’bejelzett’ toronyórával, ahova egy aprócska fali ingaórát akasztottunk. Pontosan működőt, otthoniasan ketyegőt. A másik falon – mert rossz megvilágítása volt – egy hatalmas sárga nap.

Nézte. Nem szólt. Hátat fordított, ami az ablakon-kinézést jelentette. Onnan akkor (azóta beépítették a kilátást) előtérben a püspöki palota is látszott.

– Szép ez bizony – mondta maga elé. A palotára érthette? Majd így folytatta: – Ilyet a harmadikosaim is rajzolnának neked. Fux Pál a te barátod? Jobbat is… festhetett volna…

Akkor felháborodtam.

– Gyerekszoba ez, a festőművész „viszszaidomult” a naiv gyermekrajzokhoz! Hát ne blamáld!

– Nem tetszik – itt megint kis szünet, értsek, amit akarok –, nem tetszik a ’blamáld’ szó. Magyarul mondd. Hiszen te verseket is írsz!

Azzal kiment. Én meg megbékéltem a gondolattal: ő már ilyen!

Apropó, magyarul.

– Jó „messzirünnen” jöttem most én, kutya fáradt vagyok! – állított be egyszer későn este „szabad szobára”.

– Messziről – ismételtem, mintegy javításként, no meg a vendéget szelíd hangsúllyal fogadva.

– Messzirünnen, hát nem érzed, komám, hogy ez az ősmagyar? Figyeld csak: a rün – rén! A rénszarvasra gondolj! Finn gyökér ez!

Nyelvészkedése néha megmosolyogtató volt.

– A pápaszem a pápák rövidlátását segítette. De az igazi eredete: pávaszem! Lásd csak egyszer a páva tollrajzolatát!

Kicsinyeskedett is – felsőbbrendű engem-bosszantásul.

– Kolozsvár, Kolozsvár! Mér’ nem mondod, hogy Kolozsváros!

Egyszer, jobb kedvében:

– „Leányt vágni a kepe-fiókban”? No, ezt hogy érted komám?

És hiába kértem, nem „fordította’ le… (Ma sem tudom, csak érzem benne a legényes-huszáros hím-dicsekedést.)

– A ’sinka’ szó, mint jelző, mit mond neked, Sándor bátyám? – kockáztattam meg egyszer én is egy kis nyelvészkedést. – Mert tudod, mit jelent? A betegeket és a nagyon szegényeket nevezték ’sinkáknak’ Erdély bizonyos vidékein! Szalontán hallottam (az igaz, hogy Dánielisz Endrétől, nem a ’néptől’!…).

– Szalontán? Kötve hiszem! Anyád nem Matuska-jány vót?? Aztán nincsen-é Szalontán Tuska név?

– Van Tuska… még Duska is – vonultam vissza.

– Nohát Matusinka is van ott. Abból rövidült a Sinka neve!!

Ez „verdikt” volt. És ráadásul meggyőző. Hiszen utcaszomszédunk volt a joviális Matusinka család. Akkoriban egy igen csúnya bőrfertőzésemet a családfő, a mindig tréfálni kész ’pipás’ nikotinos öreg ’pipaszutyka’ gyógyította meg. (Azóta már tudom, mint orvos is: a gombás fertőzéseket gyógyítja a nikotin-esszencia. Kegyetlen szaga volt, de egyből bevált.)

Aznap este mocorgás nélkül hallgattam a szavaló Gellért Sándor esti kibontakozását. Leült velem-velünk szemben. (Szerette, ha többen voltunk. És voltunk: egy-egy odavetődött barát, Imre öcsém, aki akkoriban szintén „kovártélyosom” volt, leendő feleségem, Anna, akinek szépsége mindig felvidámította a költőt, ahogy ma mondanánk: feldobta. Ha kiment, megállt a szavalásában és visszahívatta!)

Hogyan is szavalt? Hátravetett fejjel, ami könnyen ment számára amúgy is kurucosan-huszárosan merev nyaktartásával, égnek-mennyezetnek fordított szemmel – csak a szeme fehérje villogott –, de gesztikulálás nélkül. Ha belelendült, egyszerűen megállíthatatlan volt. Akárcsak Vejnemöjnen, a finn Kalevala táltos-költője, énekese (?), a „földbe” szavalt bennünket. (’Padlóra küldött…’). Főleg a Magyarok háborúját, a magyar Kalevalát mondta, mondta monoton tisztasággal, de más versei is be-becsúsztak. Gémberedésből nyújtózkodás, holmi kis ravaszkodó ásítás, ajtó felé oldalgó mocorgás nem zavarta. Mikor két-három órás szavalásba-felejtkezését már meguntuk, jobban-szebben mondva már nem tudtuk követni, rám hárult a ’táltos-ember” elhallgattatása. Ilyenkor mintegy révületből tért magához. Nem esett jól neki, de abbahagyta. A ’pontnak’ viszont ára volt:

– Már csak néhány versszakasz lett volna – mondta. – A ti károtok, ha nem halljátok. Azért még tíz sort elmondok – somolygott a feltápászkodókra.

Azóta élek azzal a meggyőződéssel, hogy a tízes szám finnugoros értelmezésben százast is jelenthet… És azóta tudom, hogy több ezer soros eposzt is lehet kívülről mondani, csak úgy, hátravetett fejjel…

Emelt fej, hátravetett fej. Először merev nyakcsigolyákra gondoltam, de láttam olyankor is, amikor (ahogy ő írja) „feje egy lett a mellével”. Azaz szomorúan, depressziósan.

– Tartásod van, Sándor bátyám – jegyeztem meg. Nem hízelgésből. Kibukott belőlem.

– Örököltem! – jött a rövid válasz.

…Olvasom (haj, mennyi késéssel!) az Anyám a tűznél című versét. És elképedek: „Anyám is cselédlány volt. / Járta a kaszárnya-sort. // – Milyen pompás röptű galamb – / Ni, egy tiszt úr lovagol.” – vezeti fel „piros szárú csizmás” anyja esetleges kalandját egy huszártiszttel. Aki háborúba indult (9. versszak), és bizony nagyon messze ment (a halálba), de „itthagyott ám engemet”. Tiszta vallomás, bár alapja nem emlékezés, csupán „ösztönömből olvasok én”-jellegű költő-megérzés. (Életrajzi tény, hogy a piros csizmás székely lányanya elhagyta gyermekét, akit jóságos új édesapa, bizonyos Gellért Gyula tanító fogadott örökbe.)

Itt az ’örökség’ titka? Sándor bátyám igazi apja huszárosan hátraszegett fejű, netán kékvérű hadfi lett volna? Nem restellte, megírta (lásd fennebb), anyjának megbocsátotta…

Mi tagadás, szerette a fehérnépet – félrelépésben különösen, hiszen maga is nagy „félreléptető” volt. „Hamis bajusz, mosolygós szem”, jellemzi önmagát, mint (nőket-asszonyokat) ’egy kacsintással’ meghódítót. „Te is éltem holdvilága, / ki vagy Magoss Juliánna, / bocsásd meg a vétkeimet.” Így ír feleségéhez, „korcsmákban való elázásait” (sic!), feltételezem, hogy „kóborlásait” is vétkeihez csatolva. Mit is ért ő kóborláson? József Attila című versében írja: „Éjféli holdnál / a külvárosban / szétkóboroltál. / Aj, költő voltál / babát, szeretőt / vágytál…”

– Hol járkálsz késő estig, hiszen téged már „Bacchus gyászol”, te mondod így, azaz nem korcsmázol… – szegeztem neki sokszor a kérdést.

– Szétkóborolok itt Váradon – válaszolta tömören. Többet nem mondott, én sem kérdeztem – magánéletéről csak úgy ’prózában’ sohasem beszélt. Ám hódításairól bizony sokat mesélt – a fáma…

Talán csak olyankor lett közlékenyebb, ha Mikoláról esett szó. Ottani házáról hosszan és panaszosan számolt be.

– …A hátsó fal kidőlne, ha nem támasztgatnánk egyre-másra karókkal, gerendákkal. És vele dőlne minden könyvespolcom! Tudod, komám, milyen könyvtáram van nekem?! Azért aztán nagyon nagy kár lenne!

Erről hosszan beszélt, fájdalommal. De, teszem azt, a családjáról semmit. Verseiből meg Máté Imrétől tudom gyermekei nevét: Gyulu, Ági, Ákos, Anikó…

Hinné valaki, hogy amikor Ákos fia itt Váradon a ’fogtechnikumba’ felvételizett, szót sem szólt róla? Talán azért, mert Ákos (aki nem nálam szállt meg) nem került a felvettek listájára. „Hullt a könnyem éjjel / Ákos fiam miatt / Oldalszobájában / Fábián Sanyinak” – olvastam később megrendülve Az új Dózsa katonája (Literator Kiadó, úgy 1999-ben) című versének felvezető szakaszát. Tőle három-négy méterre „léteztem”, és semmiről sem tudtam.

Tény az, hogy – ahogyan ő kifejezi – „örökké láncon volt a szabadsága”. Néha – gyakrabban – külső erők verték rá, máskor – ritkábban? – ő maga csavarta magára. Ezt gyakran nyomon követhettem – vagyis látnom kellett, ahogyan önmaga srófolta le a jobb hangulat (jókedvet nem írhatok) égőjét önmagában.

Sosem volt egész-nyaras vendégem-lakóm, mint majd a 101 vers Váradról tartalomjegyzékének következő nevei: Tóth István, Páskándi Géza, Fábián Imre.* Többször jött, de rövid időszakokra. Hogy is mutatkozott volna előttem (képzelem az ő gondolatmenetét) maga-láncát csörgetve? Próbálom elképzelni-idézni, amint közli velem:

Férfiemberben, komám, csak akkor indul meg „a fájdalom forrása, ha senki se látja”.

 

* Horváth Imre is eszembe jut most, nem csupán az Imre név kapcsán. Nála tudniillik öcsém és én voltunk gyakori látogatók, többórás vendégek… Mert – egy ’modernebb’ táltosi fogással – ülőhelyeihez „ragasztotta” látogatóit. Ugyanis elolvastatta-taglaltatta legújabb verseit, aforizmáit. Szerény gesztussal még a golyóstollat is kezünkbe nyomta: – Ki kell húzni, ami nem jó! Kegyelem nélkül! – biztatott. Mit tehetett a fiatal költő vagy íróember? Meghatódott a bizalomtól, hogy Õt, az országszerte ismert és becsült költőt – javíthatja! (Nimbuszára jellemző, hogy a 101 vers Váradról méltatásában – mivel Emőd Tamás után következik – ösztönösen a Holnaposokhoz csaptam siettemben. Remélem, nem sértené, ha élne.) A Lakóim voltak után (vagy közben) róla is írni szeretnék. Érdekes szempontból: mint orvos az emberről. Hiszen hosszú éveken keresztül a Horváth-ház orvosa is voltam.