Huber András író, sajtó- és helytörténész (Dés, 1942). Kolozsváron szerzett tanári oklevelet, első írása ugyanott jelent meg (1966). Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (Karcolatok, elbeszélések. Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos völgyi írástudók (Kolozsvár, 2004).

Huber András

Elkéstél, Júlia

Ezen a nyáron, akárcsak tavaly, egyik napról a másikra érkezett meg a hőhullám. Tegnap még vékony szél borzolta az út menti fákat, ma már kánikula perzselte. A forgalom megcsappant, nehezen lélegezett a város. Az emberek, ha tehették, behúzódtak lefüggönyözött lakásaikba, vagy kimenekültek a folyópartra.

Károlyi miután hazatért a vasútállomásról, sietve felbontott egy üveg sört. A hűtőszekrény előtt állva kortyolt bele a jéghideg italba, azután magával vitte a szobába. Beleroskadt a bicegős fotelbe. A felesége nevezte el ezt így, ugyanis a bútordarab egyik lába kijárt helyéről, és a másodkézből szerzett ülőalkalmatosság ilyenkor megbillent. Majd miután kifizetik a házvásárlási kölcsönt (mikor lesz az?), vesznek helyette újat.

Két tenyere között görgette előre-hátra a kiürült söröspalackot, jólesett az üveg hideg tapintása. Arra gondolt, visszamegy a konyhába és még felbont egyet (ha maradt), amikor a háta mögött halk koppanást hallott, majd gyors szitálást. Olyan zizegésfélét, amilyent az aláhulló homokszemcsék okoznak kemény tárgyon. Hátrafordult és a félhomályban (az ablakfüggönyt reggel behúzva hagyta) tekintetét végigfuttatta a nagy ruhásszekrényen. Vajon kifolyt a dobozból a polcra helyezett molyirtószer? Mi más lehetne?…

Megvonta a vállát, letette a sörösüveget, és a televízió távirányítója felé nyúlt. Enyhe lelkiismeret-furdalást érzett: lám, ő máris elkezdte a nyári pihenőszabadságát, míg Júlia még a fülledt vonaton zötyög falura. Azt ígérte az anyja, ellátja a vakációban, s a végén majd összecsomagol számukra félzsáknyi krumplit, s talán pénzt is ad. Neki maradnia kellett, ügyelnie a lakásra. Amióta megvették ezt a házrészt, nem futotta közös nyári üdülésre. Azonban egyikük sem háborgott miatta: fontos, hogy végre tető alá kerültek; egy szoba-konyha ugyan szerény hajlék, de menedékhely nélkül nincsen élet!

Már éppen megtalálta a távirányítót, amikor a szitáló hang megismétlődött. Ezúttal hosszasan és jól hallhatóan, mintha a homokszemcsékkel együtt már törmelékféle is peregne. Riadtan pillantott fel a fotelből, és tétován motyogni kezdett. „Az omladék valaminek a megcsúfolt része!” Habár sejtette, hiába keresgél a szekrényben, mégis beletúrt a polcokon fekvő holmikba, s a rúdon függő teli vállfákat is megmozgatta. A molyirtószer érintetlenül állott. Elutazása előtt, Júlia mindent ügyesen elrendezett. Külön rakta a hűvös napokra szükséges ruhaneműket, és külön a vékony pólókat, a dokknadrággal együtt. Utóbbira biztosítótűvel papírcédulát tűzött: „A szandál a konyhában!” Gondos asszony!

Miután elhúzta a sötétítő függönyt, a szobába ömlő éles fényben azonnal észrevette a szekrény mögötti falon végigfutó repedést. Pár arasznyi hosszúságú volt, vékony és oly, mintha valaki készakarva rácsúfított volna fekete irónnal a fal halványzöld felületére. „A rekkenő hőség tette, amely a követ is megrepeszti.” A kánikulától és a bosszúságtól egész teste verejtékezett és lágyulni kezdett. „Tegnap még nem lehetett ott, mert Júlia észrevette volna.”

Behozta a konyhai hokedlit és ráállt. Megtapogatta a repedést, körmét belesüllyesztette. Nem érte a mélyét! Erre nedves arcát közelítette a törésvonalhoz, mire a szeme alatt, ahol érzékenyebb a bőr, lanyha légáramlást érzett. Megriadt. Vajon a vakolattal együtt áthasadt a fal belseje is? Vizsgálgatni kezdte: megkopogtatta, belefújt. A rés alig visszhangzott. „Talán mégsem olyan mély, de rámegy a délelőttöm, amíg begipszelem.” Örvendett, hogy nem a fundáció ereszkedett meg. „Két rossz közül mindig a kisebbik a kevésbé aggasztó.”

Visszaült a fotelbe, és a sörösüveg száját nyalogatta. „Miért érkezik mindig váratlanul a baj?” Csak néhány langyos csepp csurrant ki a palackból. Maga mellé helyezte a padlóra és megpörgette. Júlia most rászólna: ügyeljen a rendre! Ha látná a falat, elszomorodna, hiszen tavasszal festették ki a szobát. A mester akkor azt mondta, évekig eltart, és kiöntötte a maradék színt. Most mivel fogja bemázolni a szekrény fölötti részt, mert, ugyebár, nem maradhat foltosan. Sorra vette a teendőit: először is egy kis gipszet kér kölcsön a szomszédtól, ilyen hőgutában nem érdemes érte az üzletig caplatni. Aztán megtölti vízzel a nagy üvegkannát, behozza a levesesfazakat (Júlia tiltakozna), és megkeveri benne a gipszet. Miután elkészül a munkával, gyorsan megfürdik.

A nyugdíjas szomszéd megcsóválta a fejét, úgy nézett rá, mint egy őrültre. „Hülyeség ilyenkor gipszelni. Nem köt az, Károlyi úr, azonnal kiszárad. De ha sürgős, csinálja a saját kontójára, és ne mondja majd, hogy nem figyelmeztettem!” Lebaktattak a pincébe. Az öreg egy kis szemétlapáttal kimért a zsákból egy adag fehér port. A végén fontoskodva megjegyezte: „Károlyi úr, ha vékony a repedés, az nagy baj! A szélesebbel könnyebb elbánni, bevakolja az ember habarccsal, és eltart egy emberöltőt. A hajszálrepedések azonban legtöbbször újra megjelennek, behálózhatják az egész lakást!…”

A szekrény tetejére terítette a vasútállomáson vett újságot. Sebaj, majd mocskosan is elolvassa. Ráhelyezte a piros pöttyös levesesfazakat, a vízzel felöntött gipszporral. Sajnos igaza lett az öregnek: a keverék pillanatok alatt sűrű masszává keményedett, s nem ragadt a repedésbe. Megpróbálta péppé hígítani, mire kásássá vált, s még annyira sem kötött, mint eddig. „Nehéz a középutat meglelni!” Mit tegyen? Gyámolatlanul körülnézett. A felesége még nem telefonált, pedig ígérte. Amikor szüksége lenne a tanácsára, éppen akkor hiányzik. „A bajba jutott ember magára maradt ember!”

Elhatározta, megszélesíti a nyílást, nagyobb felületen, amint az öreg mondotta, az anyag jobban köt. Kenyérszeletelő kését, amelyet eddig vakolókanálként használt, végigrántotta a repedésen. Kaparék hullott a kiolvasatlan hírlapra, s a szekrény mögé is, a padlóra. Majd összesepri, de miként fér a sifon mögé a seprű?

Új gipszkeveréket készített, és sietve felkente a falra, ahol az gyorsan megszilárdult. Nem hullott le! Erre felbátorodva, kését néhányszor végighúzta rajta, hogy megszabadítsa az apróbb-nagyobb tarajoktól. Miután, kezében az összehajtogatott újsággal, lelépett a hokedliről, vette észre, fent felejtette a levesesfazakat. Szitkozódva mászott vissza érte. „Csak ne lenne ilyen dög hőség!”

A gipszkölcsönző szomszéd még mindig a pincében téblábolt. Ott hűvösebb volt, mint a lakásban. „Nos, sikerült a munka, Károlyi úr?” Megvonta a vállát. „Miért ne sikerült volna?” Önmaga is elcsodálkozott magabiztos válaszán. Az öreg erre legyintett: „Mindenki hisz a saját sikerében, ám siessen vissza, és nézze meg, mit tett!…” Visszaöntötte a maradék gipszet, és az elhasználtat megköszönte. Nem értette pontosan, mire utalt a szomszéd, mégis nyugtalanság ülte meg. A hőség ellenére kettesével szelte a lépcsőket, szakadt róla a víz. A szobában megtorpant.

„Ezt elcsináltam!”

Dermedten bámulta az elrondított falat. Alaposan összemocskolta munka közben. A látványtól még inkább kivörösödött az arca. A halványzöld felületen széles piszkosfehér sáv éktelenkedett, jobbra-balra kanyargott. Himlőhólyag nagyságú dudorok türemlettek ki belőle, melyek körül durva kaparások, saját tenyere és ujjbegyei nyoma látszott.

Mit tegyen?

A fürdőszoba zuhanyozójának hűvös vize lassan megnyugtatta. A vízcsövek, szerencsére, még nem langyosodtak át a hirtelen beköszöntő melegben. Valamennyire csitítóan hatott annak tudata is, hogy Júlia csak a hét végén tér haza (addig ingyen kosztol), s így bőven marad ideje rendbe tenni a szobát. Miközben megtörülközött, tekintete a tükör sarkára erősített papírcetlire tévedt. Víz, gáz és más hibabejelentők telefonszámai sorakoztak rajta. Felismerte a felesége keze írását. Kesernyésen elmosolyodott. „Lám, a kőműveseket kifelejtetted, te gondos asszony!” A vécékagylóba dobta a cédulát, és ráhúzta a vizet. Eltűnt. „Milyen jó lenne, egyetlen mozdulattal, a kellemetlen dolgokat meg nem történtekké tenni!…”

Ismét a fotelben ült, háttal a szekrénynek. A fal mögötte magaslott, nem látta, akár azt is gondolhatná róla, minden rendben. Hamar rájött: a logikai ficam csak pár pillanatra elegendő ánizs. Ma már eksztázis-tabletta a módi és különféle füvek… Nem kér belőlük, pénze sem lenne effélékre. Igyekezett másra terelni a figyelmét. Bekapcsolhatná a televíziókészüléket, de vége már a híradónak, s délfelé még gyenge a műsor. Zeneszámok, ifjúsági filmek és tengerparti reklámok peregnek orrvérzésig. Eszébe ötlött a városi strand, elhatározta, holnap elmegy fürödni, de amikor a belépődíjra gondolt, kissé megnyúlt a képe. „Megteszi a folyópart is!”

Legszívesebben máris kisietett volna a zöldbe, a fürdőgatyája azonban a sifonban van, a szekrény mögött pedig a tönkrement fal. Egyelőre nem akarja látni! „Rengetegbe kerül egy szobafestés.” Legyintett, gyülekezett testén a verejték. „Honnan pénz?” A fedetlen kettős ablakon megállíthatatlanul áradt be az elviselhetetlen hőség. Össze kellene rántani az elsötétítő függönyt. Amikor arrafelé indult, valami durván koppant, és újra szitáló hang hallatszott.

„Istenem, ez folytatódik!”

Nem mert hátranézni. Meredten várakozott pár pillanatig, aztán visszaroskadt előbbi helyére. A hirtelen mozdulattól a fotel lába kibicsaklott. Vele ő is féloldalra dűlt, keze a padlót érte. Visszalendítette magát függőleges helyzetbe, majd hallgatózni kezdett, de csak a nyitott előszobaajtón beszivárgó zajokat hallotta. A szomszéd kutyája tikkadtan hörgött, a távolban autó dudált, aztán megreccsent a gipszet kölcsönző öregember érdes hangja. Az unokájával vesződött: „Tégy szalmakalapot, mert napszúrást kapsz!”

Valami újra koppant!

Feltört benne az ijedtség. A nagy ruhásszekrényhez rohant, és fölnézett a begipszelt falra. Nyoma sem volt rajta repedésnek, a tömés jól tartott. Talán elhallotta imént a zörejt, a fal máshol hasadt meg? Hol? A válasz keveset váratott magára. A mennyezetről por és kiszáradt apró malterdarabok hullottak a televíziókészülékre. Felül teljesen belepték. Hamar lekapta az ingét, és a készülékre lökte, mire az éles kopogás eltompult. Pár lépést hátrált, és rettegve felpillantott. A plafonon jókora hasadás keletkezett, széles, mint az ember ujja. Ez bizony nem hasonlított a korábbi ceruzavonáshoz. Durván megnyílt a szoba teteje két-három arasznyi hosszúságban. Egy előbukkanó nádszál végén gipszdarab himbálódzott.

„Baj gerjeszti a bajt, Uram Istenem, egyik megpróbáltatás a másikat hozza. Mit csináljak? Kitől kérjek tanácsot?”

A szomszéd öreg fölényesen intett. Amint a pince sarkába mutatott, szeme gúnyosan megvillant. „Megmondtam, Károlyi úr, magának egy egész zsáknyi gipszre lesz szüksége, vagy többre. Nekem még van, ha megfizeti, elviheti máris. De keverjen hozzá cementet!”

Sűrűn szuszogva cipelte a terhet, meg-megpihent a lépcsőkön, aztán maga után vonszolta a tornácon. Az öreg karba tett kézzel figyelte, és a fejét csóválta. Egymás közelében laktak. A közös udvar szemközti felén még két lakrész állott. Ablakaiban kíváncsi fejek bukkantak föl, majd gyorsan visszahúzódtak. „Hát nem segít senki?” Csak a szalmakalapos gyermek kísérte be a szobába. Ott körülnézett, megvájta az orrát, majd kijelentette: „Ez a szoba előbb-utóbb összeomlik, nagyapó megmondta.”

Károlyi kezéből kicsúszott a papírzsák, amely nagy adag fehér port okádott a padlóra. Bátorítani próbálta magát: „A gyermekfej nem a bölcsesség forrása!”, aztán fölidézte azt is, amit valahol olvasott (esténként sok könyvet böngészett át): „Nehéz helyzetben légy erős és kitartó!…” Elhatározta, ha fáradságos is hőségben dolgozni, sebbel-lobbal bevakolja a tetőt, aztán elmegy hazulról. El ám! Lesz, ami lesz, nem hagyja magát ingerelni senki és semmi által, hiszen a pihenőszabadságát tölti. Esetleg elsétál a sarki kerthelyiségig, ahol jó ismerőse a pultos. Nemrég megjavította a rádióját, s lehet, hogy megkínálja érte egy korsó sörrel.

A plafont vizsgálgatta. Ehhez a munkához veder és vakolókanál szükséges, meg létra, valamint „az öreg szerint” némi cement is. Nem lehetne helyette meszet keverni a gipszbe? Abból talán nekik is maradt a pincében. Nemigen értett a kőművesmunkához, az elektronikának semmi köze a vakoláshoz. Ha tranzisztorokról és integrált áramkörökről lenne szó, nem kérne mástól tanácsot. Önkéntelenül a feleségére gondolt.

„Kegyes volt hozzád az ég, Júlia, hogy elutazhattál!”

Az órára pillantott: fél egy! A felsége már megérkezett az anyjához. Ülnek a hűvös falusi kőházban, és családi dolgokról tereferélnek. Júlia talán azt is megvallja: gyermeket akarnak… De előbb (mikor lesz az?) törleszteniük kell a kölcsönt. Még télen vásárolták meg az épületnek ezt a részét egy velük egykorú házaspártól, és örvendetesen olcsón. Alig tartott fél órát az alku. Aztán elkezdődött a kölcsönök visszafizetése: a kapkodás. Hol az egyik tartozás okozta hiányt tömték be újabb adóssággal, hol egy másikat, s közben mindegyre attól rettegtek, nehogy csődöt mondjon a számításuk, s a hitelezők elárverezzék fejük fölül a tetőt.

A televíziókészüléket állványostól a szoba sarkába húzta, de rajta hagyta az ingét. „Mentsd a menthetőt!” Sietve összehajtogatta a padló közepén fekvő hosszúkás szőnyeget, a hajladozástól még inkább izzadt. Letörölte orráról a gyülekező verejtékcseppeket. Reszketett körülötte a levegő a hőségtől. Szinte jobb volt télen! „Az ember örökös elégedetlen. Hidegben meleget szeretne, és melegben fordítva.”

Beleütközött a kis kerek asztalba, a virágváza majdnem feldűlt. „Júlia a vörös virágot kedveli, a napkelte színét.” Alig hogy ezt emlékezetébe idézte, megdöbbent. „A vörös ugyanakkor a naplemente színe is.” A kettő között azonban léteznie kell legalább árnyalatnyi különbségnek. Szívesen belehuppant volna a bicegős fotelbe, hogy ezen eltöprengjen, de nem akarta bepiszkolni, különben is, igyekeznie kell: emelkedik a hőmérséklet. Tavaly nyáron többen agyvérzést kaptak a forróságtól. „Jó lesz ügyelni!”

A vödörért és a vakolókanálért bekopogott a szemközti lakóhoz. Az író nem tartózkodott otthon, a felesége nyitott helyette ajtót. A kezét összecsapta. „Károlyi úr, mi történt magával? Teli a haja homokkal, s maszatos a válla.” Nem tessékelte be a szobába, de álltában megkínálta egy pohár üdítővel, miközben végeérhetetlen szóáradatba kezdett. Hasztalan jelent meg a férje könyve, magyarázta felhevülve, a visszhang szinte semmi. Az olvasók szótlanul haladnak el mellettük az utcán, nem gratulálnak, fejüket szemérmesen lehajtják, mintha szégyen lenne manapság írni… A szavába vágott: „Segítsen ki, az apósa kőművesszerszámaiért jöttem!” Percekbe telt, amíg kérését a nő megértette és bólintott. „Akik maguk előtt ott laktak, azokkal is megtörtént, de idejében elmenekültek…” Ennek most már ő nem fogta fel a jelentését. „Mi történt?… Miért menekültek?…” Azonban hiába firtatta, elmaradt a válasz. Az íróné befejezésül csak annyit mondott: „Az élet mindig a szegényeket sújtja!”

Átcipelte a létrát, a ráakasztott vederrel. Legalább nem kell két utat tennie ebben a kánikulában. Szobájában a szomszéd öreget találta, a lábánál lévő cementtel teli nejlontasakot piszkálta. „Mind az öt kiló eladó. Holnap majd vásárolhat az üzletből egy egész zsáknyit.” Miután megszámolta az érte kapott pénzt, az ajtóból félvállról még visszaszólt. „Ne fárassza magát a munkával, úgyis mindegy, harminckilenc fok van, és megütheti a guta…”

Megismétlődött a régi refrén: ha hígra keverte a masszát, lefolyt a kanálról, ha keményre, nem kötött a plafonhoz. Vagy szétfröccsent, vagy kásásan szétmállott. Végül is belemarkolt a vederbe, és csupasz kezével tapasztotta be a hosszúkás rést. Így már könnyebben ment a munka. Éppen le akarta simítani, amikor elöl a felkent anyagból levált egy jókora rész. Puha lehetett, mert azonnal szétlapult a padlón. Visszatöltötte az ürességet, majd a markába köpött, és a tenyerével elegyengette.

„Ha Júlia ezt látná!”

Lemászott a kétágú létráról és miután kissé hátrált, a plafont fürkészte. A kijavított rész Európa domborzatához hasonlított, a szekrény mögötti első munkája így műalkotásnak tűnt az utóbbi mellett.

„Ha Júlia mindezt látná!”

Azt ígérte, miután megérkezik az anyja falujába, rögvest telefonál a postáról. Most megosztoznának a felelősségben, hiszen a falak egyre-másra repedeznek. Igaz, rémüldözne miatta, eddig is a gyomrára ment a sok baj és kifizetendő számla. Húsvétkor újabb kölcsönt vettek fel, hol ezt a hiányt tömték be vele, hol amazt, de egyre nehezebben jött ki a lépés. „A kétségbeesést lehetetlen hallgatásba ölni. Miért késlekedsz, Júlia? Telefonálhatnál!”

Károlyi a virágvázás asztalról felemelt egy bepiszkolódott könyvet. Lekaparta a rászáradt habarcsfélét, majd találomra felnyitotta. Fennhangon elolvasott egy sort: „Zárult a cápa szája.” Porzott az asztal, amint visszadobta a könyvet. „Júlia olvasmánya: a nincstelenek küzdelme a nagy ragadozóval.”

Az íróné a nyitott ajtó rámáján zörgetett. Lelkendezve újságolta: „Végre leállították az utcánkban a nehézgépeiket a sáncásók, már csak ez az irdatlan hőség kellene visszavonuljon! Negyvenkét fok van, vigyázzon!” Pihegett egy kicsit, aztán lomhán távozott. Alighogy elment, ismét kopogni kezdett a padló.

Most az ablak fölött repedt meg a fal. Károlyi sietve odarángatta a létrát, már nem méricskélte a vizet, belelöttyintett a korsóból a vederbe, és sebtében megkeverte a masszát, majd két kézzel tömte a résbe. Lihegve nyomkodta. De alig fejezte be, immár a kályha mellett töredezett a vakolat, s hullott szerte diribdarabban. A habarcsszilánkok helye egyre mélyedt.

„Ezt nem lehet sokáig kibírni!”

Aztán a bordó kanapé melletti fal kérge bomlott meg. Nagy darabok váltak le belőle, nyomukban kiszáradt meszes homokpor ömlött a takaróra és belepte. Fölkiáltott: „Az ágyat ne, bár az maradjon… Tegnap még rajta…”

Károlyi ide-oda ugrált, itt tapasztott be egy hézagot, majd amott. Mindhiába. A hulladék megállíthatatlanul gyűlt. A repedések villámgyorsan behálózták az egész szobát, a falakat, a mennyezetet, mindent. Az egyik lefutott a padlóig, a másik az előbbit keresztbe vágta, döngött a pádimentum a hatalmas faldaraboktól. Féltéglák fordultak ki helyükről, egyre többfelé látszott az üresség.

„Menekülni! Ki innen!”

Megbotlott a ledűlt létrában. Elvágódott. Mint egy ledöntött gipszszobor feküdt a mocsokban. A könyöke sajgott, a homloka vérzett. Habár már nem hallatszott a szitáló hang, a por mégis egyre hullott. Szürkésfehér, koszos köd ereszkedett alá, egyre vastagabban. „A hézagolás értelmét veszti.” Megpróbált feltápászkodni, a kijáratot kereste, amikor fenn valami fülsértően roppant. A háromágú csillár szakadt le. Helyén néhány nádszál lógott és két elárvult villanydrót.

„A cápa szája zárult!”

A romok között csak a telefonkészülék maradt sértetlen. Megszólalt: mindegyre csörgött.