Nikolits Árpád író (1937, Bukarest). Nagyváradon érettségizett, 1961-től nyomdász, 1988-tól Magyarországon él. Nagyváradon szamizdat kiadót alapított (Kecsmetion) a nyolcvanas években, mely jelenleg kecsmetionPress néven Budapesten működik. Számos próza- és riportkötete jelent meg.

Nikolits Árpád

Szárnyvonalak utasai

Motetták egy augusztusi utazásra

I.

2003 nyara.

Fontos dátum – mondhatná Vándor.

Ugyan kinek? És rögtön meg is kérdezhetné, hogy miért. A hiúságát már nem legyezte a megírni való fontossága. Pár hónappal ezelőtt úgy határozott, hogy nem ír többet. Kiürítette a számítógép könyvtárait, törölte jegyzeteit és mindent a legnagyobb rendben, illetve ürességben hagyott.

Egyik hétvégén megcsördült a telefonja:

– Vándor, nem jössz haza? Kocsival megyünk szabadságra. Szívesen elviszünk Nagyváradra.

A szabadság mint szó vagy kifejezés, legyen akár életforma vagy álomkép, minden alkalommal az eufória érzését keltette benne. Annak idején – a nyolcvanas években történt –, amikor úgy érezte, hogy minden megszakadt körülötte, sokszor visszaálmodta magát Prágába. Párszor járt ott, és számára az volt a szabadság netovábbja.

Hozták vagy vitték?…

Megérkezett.

Nagyvárad.

Már nem az a város, ami emlékeiben élt. Minden megváltozott. Az emberek is.

Rövid tartózkodás után, két nappal később, vonattal… Vissza. A nagyváradi állomás négyes számú vágányán vesztegelt a Budapest felé induló szerelvény. Szerelvény?…

Két vagon mindössze, ajtait csak tíz perccel az indulás előtt nyitották ki. Öt-hat utas várakozott beszállásra. Évtizedekkel ezelőtt ez a vonat volt vágyaik netovábbja.

Utazni, menni, világgá… A kivilágítatlan utcák után fényt látni, tudni a függetlenséget, megismerni a (vélt) szabadság ízét, menekülni a pokolnak hitt pokolból, országhatáron kívülre kerülni.

Magyarország akkor a fény országát jelentette.

Annak idején a szigorúan zárt határok már a váróteremben kezdődtek. A vágányoknál folytatódtak, sőt a vagonok felé vezető úton a hatalom emberei kísérték el az utazókat, nehogy valaki titokban odacsempésszen egy külföldön feladandó levelet.

Ma már – itt a nagyállomáson – nem őrzik a szerelvényt, csak bezárják. Az állomás és környéke változatlan, elhanyagolt, kosz, káosz, cigány koldusgyerekek sokasága. Az aluljáróban tömény húgyszag, két asszony – seprűvel a kézben – ráérősen beszélget. Telik a napszám. Sehol egy tájékoztató felirat.

Csak a második feljáró vezethet a negyedik vágányhoz – gondolja Vándor, és kikerül egy gyanús tócsát. Akár bele is léphetne. Vajon szerencsét hozna-e?

– Ugyan… Kell nekem már a szerencse? – mormogja, és nekivág a feljáró lépcsőinek.

Negyedik vágány. Júliusi rekkenő hőség.

Félárnyékba húzódott, leült egy padra. A vagonok ajtaja zárva. Úgy látszik, korán jött. Az állomás órája szerint az indulásig van még tizenöt perc.

Egy kolduló, koszos leányka nyújtotta felé tenyerét. Tekintete szomorú volt, mélybarna szemeiben megcsillant a tető alá beverődő nap fénye. Vándor egy százforintos érmét kotort elő zsebéből. A kislány rámosolygott, és isten áldását kérte rá. A másik padon ülő úr trágár szavakkal zavarta el. Román kiejtésén érződött, hogy alkalmi módon szerezte idegen nyelvű ismereteit.

– Milyen úr az ilyen? – kérdezte magában.

Vándornak a Lóvásár téri akadémia egyik íratlan törvénye jutott eszébe az ötvenes évekből, Pettyes azt mondogatta a kisebb srácoknak: „Ha valaki nyitott tenyérrel közeledik feléd, nem ütni akar, hanem alamizsnát. Lehet, hogy éhes. Ha van miből, adjál neki.”

Az óra mutatója lassan közeledett a kiírt időponthoz. Még mindig volt öt perc. Néha, az életben, az ilyen öt perc a legmeghatározóbb időtényező.

Egy vasutas kinyitotta az ajtókat. Vándor a dohányzóvagon első kupéjában az ablak mellett foglalt helyet, mint hajdanán az éjszakai Bukarest–Temesvár személyvonaton. Egyedül szeretett volna maradni.

Nagyon rég nem vonatozott. Akarva-akaratlan jutottak eszébe a régi utazások emlékei, a megálló- és átszállóhelyek, a dombelhárítás* évei, a futárszolgálat álmatlan éjszakái. Sokszor álmodta vissza magát a zakatoló vonatokra, látta az elfutó állomások fényeit, szemgolyójában érezte a kényszerébrenlét szúró fájdalmát, kicsorduló könnycseppjeit halántéka felé törölte.

Negyvenhat év múltán feltette magának a kérdést:

– Normális vagyok én? Nincs jobb dolgom, mint erre emlékezni? – Eszébe jutott egy régi feljegyzése: „A vonaton ülő embernek könnyebb a(z útja) múltja, ha magával hordja emlékeit. Bőrönd sem kell hozzá.”

*

Munkaszolgálatos bakaként úgy utazott, hogy a lakattal lezárt postástáskát szorosan maga mellé rakta, és rákönyökölve merült el az akkor esedékes éjjeli olvasmányban. Örömmel vállalta az állandó éjszakai utazást, addig sem volt a kaszárnyában. Származása miatt a munkaszolgálatos nem kaphatott fegyvert a kezébe, így nem maradt más megoldás, olvasással védte meg a futárpostát. Még öregkorában is visszacsengtek Szekercés elvtárs szavai: „…egy ifjú kommunistának a legerősebb fegyvere az éberség.” Csakhogy Vándor akkor még nem is volt kommunista. Osztályellenségként egy vonat másodosztályú fülkéjében húzta meg magát, s örült, ha egyedül lehetett.

Egy ilyen éjszakán jutott eszébe az ötlet. Ült a kupéban, s az üres helyekre gondolatban kitalált utasokat ültetett. Jó játék volt. Eleinte csak olyan embereket helyezett el a szemközti ülésen, akiknek élőben soha nem mert volna olyan kérdést feltenni, mint: „Ha a munkásosztály ellenségeitől, a parasztoktól elveszik a földet, akkor az országban mindenki a kommunizmus ellensége lesz?”

– Úristen, de naiv voltam… – jutott eszébe. – Az emberek ritkán lázadnak, számukra egyszerűbb az ütemes taps, elvegyülés a tömegben, „ne szólj szám, nem fáj fejem” – mentalitás. A gyenge jellemű emberek mindenkor igyekeztek és szerettek a diktátorokhoz hasonlítani. Hitler idejében Hitler-bajuszt viseltek, az ötvenes évek elején a Sztálin-modell volt a nyerő, napjaink arab országaiban Szaddám Huszein a példakép.

Képzelt, kitalált párbeszédekkel múlatta az éjszakát, s ha a vonat megállt egy kis állomáson, néha már élő utasra is vágyakozott. Ha teljesült a kívánsága, kis idő múltán ismét szeretett volna egyedül lenni. Az elképzelt utasok izgalmasabbak voltak, mint a hús-vér emberek.

Még mindig a negyedik vágányon.

„A hangosbeszélő bemondja az indulás idejét, és azt is, hogy melyik vágányról. Megjelenik az állomásfőnök, és a kerek tárcsával megadja a jelt a mozdonyvezetőnek: indíthat. A vonat mindig elindul, és megérkezik valahova.”

Ezek mind közhelyek, nyugtázta magában Vándor az előbbi gondolatsort. A szárnyvonalakat szerette igazán, ahol a végállomást mindig egy indóház személyesítette meg, ahonnan nincs továbbutazás, mert vagy a határ állja útját, vagy bizonyos okokból nem építették tovább a vasutat.

– Indóház? – hangosan tagolta e szót, ízlelgette a régies kiejtést. – Indóház…

Igen, az indóházat személyes varázs vette körül. Egyetlen vágány haladt el a település szélén, a bakter kézzel engedte le a sorompót, megvárta, míg felszállt az utolsó utas, felemelte a sárga zászlót, vagy esténként a pislogó fényű kanócos négyszögletes lámpát. Ez a mozdulat is ugyanazt jelentette: indulhat a szerelvény. És az állomások?… A kisebbek, a nagyobbak, a fővárosi pályaudvarok?… A hatalmas tengeri kikötők köré épített gigászi rendezők… amiket látott, mind-mind csak átmeneti állapot volt a tegnap és a holnap között.

– Mennyi helyen megfordultam… Átutazó vándor voltam és vagyok még most is e világban… A véletlenek egybeesése a nevem is, a státusom is: Vándor vándor. Egy régi közmondás szerint az igazi vándort eltartja az út, amelyen halad, azt hiszem, így van ez rendjén. Márai azt írta: „Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréshez.”

Az utazás egyfajta menekülés önmagunktól, a magánytól, gondolom, s nem adok igazat azoknak, akik az utazást és az utazás kényszerét a mindent megismerni vágyással magyarázzák. Mert hiába akarsz és szeretnél megismerni mindent… Képtelenség… Időd sincs rá.

Vándor elgondolkodva állt a fülke ablaka előtt, keze önkéntelenül cigaretta után nyúlt, üres zsebe juttatta eszébe, hogy már több mint öt éve nem dohányzik.

Az utazásról egy németországi kalandozás során szerzett olvasmányélménye is eszébe jutott, amikor még (vagy már) Magyarországon sem igen ismerték Márai Sándort, mert hivatalból el kellett felejteni, s ha a központ felejtésre adott utasítást, akkor a magyar értelmiség nagyobbik része ki is törölte az emlékezetéből. Heidelbergben Márai-kötetekkel ajándékozták meg. Az egyikben a következő megszívlelendő sorokra lelt: „Utazz, de kis poggyásszal. Utazz, de minden pillanatban tudjad, hogy nincs igazi maradása sehol az utasnak. Ne tölts sok időt málhád rendezgetésével, ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít.

(…) Az ember nemcsak dramatikusan öregszik, lengő fehér fürtökkel és meszes erekkel, nem. Az ember akkor is idő előtt öregszik, ha a szennyes nem fér egy hét múltán a málhádba, holott egy hét előtt, vasalt állapotban még pompásan elfért. Utazz könnyen, mint a madarak. Így messzebb jutsz és fiatal maradsz.”

Vándor e pár mondatot örökös mottójának tekintette, és ennek alapján kialakította a saját törvényét:

„Könnyen utazz, úgy, mintha ez lenne az utolsó utazásod”, mondta ő is, s a csomagja mindig készen állt: egy ing, egy gatya, egy fogkefe, két zokni, két zsebkendő, egy fényképezőgép és némi aprópénz. Mosni mindenütt lehet.

Az állomás összefonódó vágánykoszorúi mindig azt juttatták eszébe, hogy nem elég, ha az ember megérkezik valahová, tudnia kell, mikor indul a következő vonat, mikor kell átszállni és késik-e a csatlakozás.

A két vagonból álló szerelvény a négyes vágányon állt. Vándor még mindig a múltban időzött, az állomás az 1800-as években épült, bámulta a hozzátoldott vastraverzeket, a várakozó utasokat, a környező falvakba hazaigyekvő piacozókat.

Letelt az öt perc. A szerelvény elindult.

Pár perc múlva váltók csattogása jelezte az első állomás közeledtét, az érkezést, a továbbindulás lehetőségét az ismert-ismeretlenbe.

Mert menni kell. Menni, menni, utazni.

 

(Részlet a szerző Szárnyvonalak utasai című,

a kecsmetionPRESS kiadónál 80+20+6 példányban

idén megjelent kötetéből)

* Vándor naplójegyzeteiből:

(A tévedések elkerülése végett, a dombelhárítás nem volt kapcsolatos semmilyen kémtevékenységgel, csupán a kommunista országépítés egyik igen fontos gépezete volt, ingyen építőtelepek, Duna-csatorna és egyebek. Munkaszolgálat… Embernyomorítás, hasonló a német munkaszolgálathoz vagy az orosz málenkij robothoz.)