Szűcs László

Van idő élni

Másfél tucatnyi autó között szlalomozva próbálunk reggelente a gyerekkel bevergődni, besurranni az iskolába. A teniszpályányi leaszfaltozott területen, ahol mindenki a bejárat közvetlen közelében szeretne leparkolni, célba juttatva csemetéjét, ott a közvetlen veszély: a sietős manőverek, rükvercek, a műútról bekanyarodó vagy csikorgó kerekekkel oda kiforduló járművek között bóklászó elemisták valamelyikét előbb-utóbb megüti az egyik csillogó terepjáró. „Akkor majd végre rend lesz” – mondja rezignáltan az egyik pedagógus. S ott a közvetett veszély is: a mégoly korszerű benzin- és gázolajfalók kora reggeli bűzös füstfüggönye. És mindenki siet, mindenki egy lépéssel előrébb akar lenni. Csak egy idétlen mosolyú polgárőr áll odébb felelősségteljes semmittevés közepette.

Miféle kultúrájú hely az, ahol élünk, ebben a négyütemű valóságban? Milyen értékek azok, amelyeket fontosnak, megtartandónak vélünk a fene nagy rohanásban?

Igazából nem is a minden pórusomat átjáró motorzúgás boszszant, hanem a sodró türelmetlenség. A magamé is – veszem észre egyre gyakrabban. Az, hogy a mindennapokat úgy alakítjuk, hogy habozás nélkül elhiggyük: már élni sincs időnk. Hogy a zebránál a lámpa mellé szerelt másodpercmutató sohasem akar a nullára érve végre zöldre váltani. Hogy eluralkodik rajtunk az időben történő teljesítés kényszere. A pokolba vezető út ma nem jó szándékkal, hanem határidőkkel van kikövezve. Hogy ne feledjük: igyekezni kell, különben lemaradunk. Becsengetésről, lapzártáról, EU-ról. És akkor mi lesz?…

Legalább most lassíthatnánk, év vége közeledtén. Benzingőz helyett én is inkább közelgő karácsonyról, adventről írnék – a múlt héten az egyik gyertya a koszorún lassan megdőlt, s lángra gyújtotta a szomszédos gyertyát. Nem bírt várni vasárnapig.

Vagy summáznám az idei történéseket, a lezáruló József Attila-emlékévet, netán megelőlegezve az új esztendő várhatóan fontos váradi kulturális pillanatait – például azt, hogy Horváth Imre-centenárium elébe nézünk.

Addig is meghitt ünnepeket, 2006-ra pedig türelmet és időt kívánok az ötödik évfolyamába lépő Várad minden olvasójának.