Demény Lajos történész, kutató, tanár (Kisfülpös, 1926). A szentpétervári egyetemen végzett 1956-ban, itt doktorált, Bukarestben tanított, az Akadémiai Kiadónál volt szerkesztő, a N. Iorga Történettudományi intézetben kutató, jelenleg főmunkatárs. 1989 után rövid politikai pályát futott be mint kormánytisztviselő, szenátor. Az MTA külső tagja, román és magyar nyelven publikált szakkiadványokban, társszerzőként kötetekben, több könyvet írt és szerkesztett.

Demény Lajos

Szemben az árral

1. Mircea Dinescu román költő küzdelme 1989 decembere előtt a diktatúrával

A költő, közíró és esszéista Mircea Dinescu újabb kötetét tartom kezemben. Javaslatomra a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó vállalta magára a rendkívüli feladatot, hogy a rebellis román író karcolatait, humorosan halálosan komoly stílusát, aforizmáit, tömör, szellemes igazmondásait, elmésségét, élcelődéseit átülteti magyarra. Már az elején megjegyzem, hogy a felette nehéz feladatot kitűnően látta el Váli Éva.

Több okom van rá, hogy a tisztelt olvasó figyelmébe szeretettel ajánljam a Szentségekből bukásra (román eredetiben: Corijent la cele sfinte) címet viselő kiadványt. Először is, mert a kötetbe az utolsó negyedszázadban papírra vetett beadványaiból, cikkeiből és leveleiből válogatta azokat, amelyek időtállóknak bizonyultak, semmit sem veszítve időszerűségükből, hanem ellenkezőleg, az idő múlásával egyre aktuálisabbak. Így hát a nyájas olvasó egy ritka tehetségű román alkotó pályafutásába nyer némi betekintést. Másodszor, félretéve minden álszerénységet, állíthatom, hogy közeli kapcsolatban voltam Dinescu barátommal és családjával. Volt szerencsém közelről, mintegy belülről ismerni műhelyét, annak nemegyszer intim oldalait is. Félreértés ne essék, nincs ebben semmi különös, csak a véletlen szerencse hozta úgy, hogy hatvan évvel ezelőtt iskolatársa voltam apósának, Kovács Albertnek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd egyetemi tanulmányaim idején ismertem meg jövendő anyósát, az író és műfordító Jelena Loginovszkaját. A bukaresti magyar élet áldatlan forgatagának voltak és vannak váratlan ajándékai is. Közéjük tartozik az is, hogy gyermekkorától ismertem jövendő feleségét, Mariskát, másként Mását. Végül a kisebbségi élet viszontagságai összehoztak az örökké tiltakozó Mircea Dinescuval, amikor a sovén nacionalizmus elleni vergődés légköre szilárdította összefogásunkat. A múlt századi nyolcvanas évek közepétől csaknem rendszeresen tartotta baráti összejöveteleit a bukaresti román és magyar ellenzéki értelmiség azon szűkebb, egyébként nyitott köre, melynek spiritus loci-ja a mindig nyughatatlan Mircea Dinescu volt, aki méghozzá szeretett és tudott szakácsmester is lenni, szinte a semmiből varázsolta egybe a hasznosat a kellemessel, hiszen az élelmiszerek nagy pusztaságában is élni, tehát enni is kellett, mert mindannyian gyarló emberek vagyunk.

Megrendülve és kétségbe ejtve sújtott a hír, amikor a költőt családjával, feleségével és két gyermekével 1989 tavaszán a Libération párizsi napilapnak adott interjúja és más tiltakozásai okán házi őrizetbe vették. Jelképes volt az is, hogy pincelakása a Bitolia zsákutca 17. száma alatt volt, s pár házzal tovább, a 25. szám alatt az anya- és apatárs lakása, melynek mi is élveztük vendégszeretetét bukaresti életünk kezdeti heteiben. A pártból kizárt és fizetés nélkül maradt költő családját nem lehetett magára hagyni. Andrei Pleºu filozófus, akit ugyancsak akkor száműztek a fővárosból, és Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója juttatta el rendszeresen az összegyűjtött szerény összegeket. Jómagam pedig esetenként vittem az ajándékba kapott élelmet s vele együtt néha a szellemieket is. 1989. szeptember 29-én engedtek be utoljára – a decemberi változások előtti időben – a zsákutcába, amikor már mind a Dinescu, mind a Kovács lakást lehallgatóval felszerelt autóból három váltásban nyolc (naponta tehát 24) belügyes őrizte. Bevallom, hogy inamba szállt bátorságom és remegtek lábaim, amikor az utcából való kitiltás után távoztam.

Szerencsére nem nézték meg, mi volt a krumpli és egyéb élelmiszer alatt a szatyorban, ugyanis akkor vittem el a Magyar Nemzetben Bodor Pál fordításában megjelent Libération-féle interjú magyar szövegét. Egyszóval rongyos életemet féltettem. Ugye ennyire jutott a bátorságból!

2. Mircea Dinescu a letűnt rendszer levitézlett, ám újraszerveződött őreinek össztüzében

Jöttek aztán a végtelennek hitt és remélt szabadság évei, amikor Dinescu tüneményként robbant be a romániai közéletbe, a Nemzeti Megmentési Front első Ideiglenes Parlamentjében való szereplése, az Academia Caþavencu hetilapban közölt vezércikkei. De a kezdeti fejvesztés után, a távolról sem semleges új hatalom támogatásával, rendezték soraikat mindazok, akiknek volt és maradt vesztenivalójuk. Megjelent a mai napig ható România Mare (Nagy-Románia) „szabadon szárnyaló” rágalomlap és hasonnevű párt, a nagyváradi Phoenix szennylap és más hasonszőrű kiadványok. Közben sajnos az irigység is felütötte fejét. Mircea Dinescu, Andrei Pleºu szűkebb baráti körére zuhant a rágalomhadjárat, vagy ha úgy tetszik, a sáskajárás. A „fiaim, csak énekeljetek” hatott, mérgezte és máig mérgezi a levegőt és légkört, olyannyira, hogy az már az ország határait is átlépő körök figyelmét is felkeltette, annak minden áldatlan következményével, a bécsi Heidertől és a francia Le Pantől Brüsszelig, Londonig, Berlinig és New Yorkig. Issza ennek levét Románia népe és benne azok is, akik mertek szembefordulni az árral, a mindent elárasztó iszappal. Állt és edződött viszont közben az árboc, melynek tetején a feddhetetlen Dinescu rebellis jelképként ragyogott.

Nem áll szándékomban a kísértő emlékezésre adni fejemet, ezért most itt csupán ennyit a múltidézésből, mert egyszerűen felkavartak Mircea Dinescu beadványai, a román írószövetség elnökéhez eljuttatott tiltakozásai, levelei, a Libération-interjú, a nyugat-berlini írói konferencián elhangzott felszólalása, az Andrei Pleºuhoz írt levelei és mindaz, ami ezek után következett, az önmarcangolás és keserű önbírálat, amikor ezekre visszaemlékezik a „bátortalanság és rettegés bátorsága”.

Az 1985. év járta (röpke két évtized!), amikor a frissen megjelent kötetbe felvett leveleit írta Dumitru Radu Popescuhoz, a Román Szocialista Köztársaság Írószövetségének elnökéhez. Előbb tiszteletteljesen, majd mind nagyobb felháborodással fogalmazta meg beadványait. Kezdte a következőkkel: „Tisztelt Írószövetségi Elnök Elvtárs! 1972 tavaszán Zaharia Stancu (szövetségünk akkori elnöke) egy patetikus őszinteségi rohamában elmesélte nekem, hogy amikor Nicolae Labiº, a huszonegy éves zseni törött gerinccel feküdt kórházban halálos ágyán, akkor a költőt nemcsak az orvosai és barátai látogatták, hanem a belügyminisztériumi dolgozók is, akik azt szerették volna kiszedni belőle haldoklása közben, hogy ki juttatta át a határon túlra azt a két versét, amelyek 1956-ban, a forradalom idején Budapesten megjelentek”.

Az akkor 22 éves Mircea Dinescu idézi Stancu szavait: „Villamosbalesete (mármint a Labiºé – D. L.) estéjén is követték, Dinescu úr, igen bizony, követték. Segítettek neki elesni. Egy kicsit. Nem sokat. Csak egy nagyon keveset, annyira, hogy a vagonok közé essen. Dinescu úr, pontosan a vagonok közé.”

1985-ben Mircea Dinescu rájött, hogy őt is kísérik. Netán meg akarják félemlíteni, mert nyakába akasztott táblával, a forgalmas sugárútra nyíló írószövetségi udvaron tiltakozni készült a Száműzetés egy borsószemre című kötete megcenzúrázásáért. Felkérte az Írószövetség elnökét, hogy „tolmácsolja a belügyminiszternek nemcsak felháborodását, hanem csodálkozásomat is amiatt, hogy 1985-ben..., »a szabadságok és mindennemű beteljesedések korában« egy kommunista írónak úgy kell az utcán közlekednie, hogy egy letűnt idő árnyai követik amiatt a, jaj, de szörnyű bűne miatt, hogy cenzúrázott költővé lett egy cenzúra nélküli országban”. Hihetetlen, a Ceauºescu-éra csúcspontján Romániában hivatalosan beszüntették a cenzúrát. No azért ne legyünk naivak, mert helyette a leghihetetlenebb módszerekkel fektették el a nemkívánatos kéziratokat. Járta akkor Bukarestben az anekdota Dulea művelődési államtitkárról, akitől egyik szerző kéziratáról kért felvilágosítást. A válasz poénja: mai duleazã, az még várat magára, Dulea elvtárs valamelyik asztalfiókjában lappangva. Jómagamnak is találkoznom kellett Dulea elvtárssal, hogy kikaparjam kezéből a nála fekvő, feleségemmel közösen összeállított ártatlan tanulmánykötetünk kéziratát a 16. századi román könyvkiadás történetéről. A vád az volt, hogy a csatolt illusztrációk között „túl sok a kereszt és a szentekről készült fénymásolat”. Szomorúan kellett tudomásul vennem a kényszerű „ritkítást”. Nemcsak mi, szerzők voltunk szorongatott helyzetben, hanem a Kriterion Könyvkiadó összes munkatársa, ugyanis kéziratunk közlésétől függött fizetésük folyósítása. Felülkerekedett bennünk is az emberi szolidaritás, bár ennek, pontosabban a kompromisszumnak nagy volt az ára.

A cenzúrázott Dinescu költő ennél keservesebb mélypontja felé közeledett, zaklatása rendszeressé vált, s amikor ezt az írószövetségi vezetők tudomására hozta, nagy bölcsen azt ajánlották neki, hogy vesse alá magát ideggyógyászati kivizsgálásnak. „Szólaljon meg végre, elnök elvtárs – írta harmadik beadványában Dinescu. Most, a tizenkettedik órában ne hasbeszélő módon – ha meg tudná tenni –, és lehetőleg tolmácsok nélkül. Ha végre rászánná magát, és nem tudná, hol tartózkodom, a címem a következő: Román Irodalom. Műhelyéből eszem ágában sincs kiköltözni”.

3. Időszerű-e a berlini fal árnyékában „a széplelki eszmecsere”?

Széles nemzetközi visszhangja volt Dinescu 1988. szeptember 15-én a Nyugat-berlini Művészeti Akadémián tartott beszédének. A neves fórumon a Költők széphitvallásairól, csodálatos tárházukról értekezünk? című Dinescu-felszólalás újra robbantott, amikor a költő feltette a kérdést, hogy időszerű-e a széplelki eszmecsere akkor, amikor a berlini fal árnyékában találják magukat? „A berlini fal – mondta költőnk – a maga nemében szintén műalkotás, a Szabadság szobrának replikája, egy olyan ideológiának betonba öntött kifejeződése, mely absztrakt falakkal árasztotta el a világot.” A földkerekség egyik országában járva Dinescut meglepte az emberek bizarr járása. „Szegényes öltözetük kiáltó ellentéteként elegáns ortopédcipőket viseltek leplezetlen büszkeséggel. Azt tudtam, hogy vannak olyan betegségek, amelyek csak bizonyos régiókat sújtanak, hogy például ahol a víz nem tartalmaz elég jódot, ott a lakosok golyvásak, de olyan nemzeti sajátosságot, hogy mindenki botladozva járjon, még nem hallottam. Úgyhogy magyarázatot kértem. És megkaptam: nem patológiai, hanem ideológiai okokról tájékoztattak. A helybéliek nem lúdtalpasok, csak külföldi rokonaik vannak. Mivel az ország határait lezárták, és a kiszököttek árulóknak minősültek, a lakosoknak megtiltották, hogy gyógyszereken kívül bármit is elfogadjanak külföldről. Amikor az emberek rájöttek, hogy a beengedett gyógyszerek és orvosi segédeszközök listáján ott szerepelnek az ortopédcipők is, több ezer karcsú, mezítlábas bennszülött élt azzal a lehetőséggel, hogy így-úgy módosított, de valódi bőrcipőben járhasson. Sántikálásuk önkéntes és ideológiai eredetű különlegességévé vált ennek az országnak”. Mircea Dinescu nem feledte feltenni a kérdést, hogy „mi köze ennek a groteszk-muris történetnek az irodalomhoz?” Válasza így hangzott: „A kelet-európai írók is – mondta költőnk – néha elegáns szakmai betegségek szorító cipőiben szenvednek, mert egy totalitárius rendszerben azok tűnnek abnormálisnak, akik nem sántikálnak – arról nem is beszélve, hogy a látszat és a lényeg között csak rendőrségi engedéllyel lehet közlekedni”.

Figyelmezett az öncenzúra veszélyességére, mert ez odavezet, hogy „minden kényszer nélkül, húzzál lábadra ideológiailag engedélyezett cipőt. Így aztán megvan a porhintés, és jöhet az illúzió, hogy azt írod, amit szeretnél, csak épp egy kicsit jelképesen, ködösítve, köntörfalazva, a sorok között metaforikusan – és persze, ezeregy allegóriába csomagolva az igazat”. Mircea Dinescu felhívta költő- és írótársait, hogy itt „a berlini Költői Műhelyben ki kellene meneküljünk az öncenzúrából, túl kéne tennünk magunkat a jelmezek és műkönnyek problematikáján, és képmutató olvasóink, testvéreink és sorstársaink elvárása dacára, a mély meghajlás helyett, keményen kéne fütyöljünk, hurrogjunk”.

4. Mircea Dinescu leleplezi a sovén Ceauºescu-diktatúrát

Ezek után juttatta el Dinescu – anyósán, Jelena Loginovszkáján keresztül – Párizsba a Libération-nak adott interjú szövegét, amely 1989. március 17-én jelent meg. Dinescut – mint említettem – azóta házi őrizetbe vették. Az interjúban költőnk élesen elítélte a Ceauºescu-diktatúrát. Válaszaiból itt csak egyre térünk ki, arra, hogy mi volt a véleménye a magyarok és nem magyarok tömeges kivándorlásáról. Szerinte hajdan „a románok, magyarok, zsidók, németek, szerbek, cigányok” békés együttélése jellemezte az országot. Hagyjuk a kutatásra, hogy Dinescu állítása mennyire volt helytálló. Mindennél fontosabb számunkra, hogy ő felemelte szavát a letűnt diktátor rendszere által folytatott nemzeti homogenizálás ellen, mert szerinte „a homogenizálás csak tragédiákhoz, szerencsétlenséghez vezethet. Olyan szlogenekkel, hogy »Romániában egyetlen nyelvet beszélünk – a munka nyelvét«, nem lehet feledtetni a nemzeti kisebbségek attól való félelmeit, hogy beolvasztják őket, hogy elveszítik templomaikat, iskoláikat, anyanyelvüket. Amikor a napilapok az együttélés régi történelmi sebeit tépik fel rendszeresen, akkor a sérelmek nem gyógyulnak, hanem gyűlöletté fajulnak. ...A szász, sváb és magyar falvak elnéptelenedése, a zsidók [tegyük hozzá: a görögök és örmények – D. L.] kivándorlása pont olyan riasztó jel az ország lényegére nézve, mint a román falvak elnéptelenedése és a románok kivándorlása”. A dolgok lényegére tapintott rá Dinescu határozott kijelentése: „A nacionalizmus szele mindent elsorvaszt, ami útjába kerül”, mert állítását a tények egész sorával bizonyította éppen Románia esetében, amelyben a kultúra „megszállás alatt van”. Nevetségessé tette azt a szélesen terjesztett hiedelmet, hogy a romániai „méhek gyengédebben csípnek”. Igen ám, „de mézüket akkor is az angol nyelvet beszélő gyermekek eszik meg – úgyhogy szegény méhecskéket senki sem vádolhatja nacionalizmussal. Valakik bújócskát játszanak a valósággal, és olyan helyen keresik, ahol az nem létezhet. Nálunk ma az éhséget »ésszerű, tudományos táplálkozásnak« nevezik, de nem emiatt mennek el az emberek, hanem főleg azért, mert már nem tudnak reménykedni, mert ez a jelen felfalta nemcsak a múltat, hanem a jövőt is”.

Házi őrizetbe vétele után Dinescu újabb két levelet intézett az írószövetségi elnökhöz. Közben 1989. november 11-én közölték A mamut és az irodalom című írását. Mindezek szövegét felvette a jelen kötetbe. Következnek Andrei Pleºuhoz írt levelei, melyek szintén tele vannak lelki állapotára, családjára, apósára, anyósára és írótársaira vonatkozó adatokkal, olyannyira, hogy a puszta felsorolásuk is írásunk terjedelmét messze túllépné.

5. Az iszapbirkózás szorítójában

Vessünk inkább futó pillantást az 1989 decemberi változások utáni válogatott írásaira. Közülük az Isten fizesse! című az első. Benne Petre Roman túlfűtött románságát állította pellengérre, miután 1990. december 1-jén a szélsőséges nacionalistákat biztatta magyarellenes fellépésükben, és közölte a Nemzeti Megmentési Front folyóiratában keresztlevelét. „Azóta – írta Dinescu – hivatalossá vált országunkban az a mesterség, hogy valaki román. Mostanáig e foglalkozást egy csomó felelőtlen amatőr végezte. Hála a jó istennek, hogy kezdenek megjelenni a hivatalos románok. Miniszterelnökünk a homlokába húzta Erdély fejkendőjét, elmunkalátogatott Gyulafehérvárra, és visszaeső bűnösként kijelentette a România Mare-ban, hogy ő erdélyi származású. Hű, a mindeneteket, ti csalogányok. Ejnye-bejnye, hogy rátok tört egy éve a nemzeti érzelem!... Szálljatok le gyorsan az uborkafáról.... Ti ne tudnátok, hogy gyönyörű nemzeti kurváink leverték Isztambulban az örömök árát?” Nem folytatom Dinescu nacioanalistaellenes mondatait. Egy másik vezércikkében mindezt megtoldotta a román történelmi mítoszok rombolásával. Szemben a tankönyvekben trombitált állításokkal, miszerint 1848-ban Moldvában is forradalom volt, Dinescu leszögezi: „Nem igazán volt akkor vérontás. ... Balkon akkor is létezett a szépséges Jászvásáron, mégpedig a Petersburg hotelnél..., hullani kezdett a hó, és mivel nem illik a népet hidegben tartani, az egyik forradalmár a következő, pátosszal teli, tömör és pragmatikus szónoklatot intézte a piactéren összegyűlt tömeghez: A kedvezőtlen időjárás miatt a forradalmat holnapra halasztjuk, ugyanerre az órára”. Utalt ezzel az 1989. évi decemberi eseményekre, amikor Bukarestben 1500 halott és 3000 sebesült volt, máig sem tudni, milyen körülmények között és kiknek, talán a terroristáknak keze által? „Istenem – írta Dinescu –, hogyan felejtettük el kihirdetni nekik akkor decemberben, hogy ezeken a tájakon a forradalmakat rossz idő esetén el szokták halasztani.”

Nyílt levelében Fãnuº Neagu íróhoz Dinescu válaszolt az ellene felhozott vádakra, melyeknek értelmében KGB-, CIA-Moszad-ügynök, apósa pogány magyarfajzat, anyósa orosz-zsidó, a gyerekei pedig cigányok. Figyelmezteti Neagu urat, hogy még csak nem is eredeti, hiszen már Eugen Barbu a nagy-romániás szennylapban mindezt róla közzétette. Igen, Neagu úr, anyósom, Jelena Loginovszkaja „kétes származású: apja geológus, anyja színésznő volt (mégpedig a doni kozákok egyik leggazdagabb családjának lánya) – emiatt nem lehetett neki olyan párttagsági könyve, mint magának és nekem, tökös proletárgyerekeknek. Helyes a bőgés, azért vannak »bolsevik« vétkei: lefordította több mint harminc román szerző könyvét Camil Petrescutól, Marin Predatól, Sorin Titeltől Fãnuº Neaguig. Mivel a többi tolmácsolt író mind halott, csak kend él, magától értetődik, miért siet úgy elküldeni őt az édesanyjába. ... Arra viszont jó lesz vigyázni, hogy anyósom származását miként piszkálja, mert neki római arcéle van, míg maga kiköpött olyan, mint egy lipován matrjoska-baba”. Dinescu elmondja katonáskodását és azt, hogy „buta közlegényként” szerelt le, „míg maga okos civilként bolond lett volna leszerelni, úgy most is tábornokok szélfúvása szerint hajladozik, maga kis csibész. Téved [mármint Neagu – D. L.], amikor azt képzeli, hogy engemet a România Literarã irodalmi hetilaptól N. Ceauºescu rúgott ki. Nem, kolléga úr. Engemet a művészkollégáink, D. R. Popescu, Constantin Þoiu, Ion Horea és Valentin Silvestri tájékoztattak ..., hogy megszegtem a szocialista elveket és etikát, így méltatlan vagyok arra, hogy velük egy folyosón járjak, velük egy pártba tartozzam. ...Akkor bolondnak néztek a nagykövet barátaim miatta. Amikor a Municípiumi Pártbizottságnál elmagyaráztam, hogy az én foglalkozásom a szabadság, azt javasolták, hogy vizsgáltassam meg magamat az elmeosztályon. Persze hogy most is, akárcsak akkor, maguk úgy altatják el nyugtalanságukat, hogy nyakamba akasztják a KGB-t és a Moszadot. Régi »felelőtlen« tiltakozásaim miatt pedig úgy büntetnek, hogy a családomat rágalmazzák, saját agyvizük moslékát pedig házam küszöbére öntik. De ha maguk előttem nem is szégyenkeznek, remélem, hogy saját gyermekeik előtt valamikor szégyellni fogják magukat azokért a kis gazemberségekért és nagy gyávaságukért, amikkel mint művészek, de mint emberek is eljátszadoztak. Úgy segítse magukat az Isten!”

1992 októberében felkereste szerb költőbarátait Belgrádban és leszögezte, hogy azért ment oda, mert „sok kollégámhoz hasonlóan nem szeretnék a hibába esni, hogy egy népre olyan billogot üssek, mint a mészárosok egy darab húsra: »Tilos exportálni« ... Szerettem volna itt, önöknél cseh, szlovák, lengyel, francia vagy német kollégákkal is találkozni. Boldog lettem volna horvát, bosnyák, hercegovinai költőkkel megismerkedni. Szomorúan látom, hogy a politikusok betegségét a művészek is elkapták. És szinte kötelezővé vált az, hogyha Bush úrnak magas a láza, akkor nekünk is aszpirint kell bevennünk. Ebben a nagy balkáni üstben, amelyben annyi nemzet könnye és dala fő összeelegyítve, óvatosan kell eljárnunk. Nem a jugoszláv határra áttolt berlini fallal fogjuk megoldani a szerbek, horvátok, macedónok, bosnyákok gondjait”.

Mircea Dinescu válaszolt Adrian Pãunescunak, a letűnt diktátor udvari költőjének vádjaira is, aki a valamikori belügyminiszterrel, Tudor Postelnicuval egyetértve azt állította, hogy Dinescu egy senki, aki félretaposott cipőben jár, százezres nagyságrendű adóssága volt az Irodalmi Alapnál. „Nem igaz, ezt én biztosra mondom – jelentette ki Tudor Postelnicu 1993-ban [mármint azt, hogy Dinescu házi őrizetben lett volna – D. L.]. Ez csak diverzió a részéről”. Ugyanúgy nézett szembe Mircea Dinescu Corneliu Vadim Tudor, a zsidó- és általában idegen-, kiváltképpen magyargyűlölő nagy-romániás pártelnök vagy Paul Everac, „az aljasság egyik felkent dalnoka” (1993-ban a Román Tévé elnöke) hazudozásaival. Számára az is visszataszító volt, hogy a két „dalnokot” a köztársasági elnök és a kormányfő kegyeibe fogadta. Mi több, hozzásegítette Pãunescut, hogy bejusson a Román Parlament felsőházába, a Szenátusba. Az is kellemetlenül érintette költőnket, hogy Octavian Paler és Ana Blandiana is a rágalmazókhoz csatlakoztak vele szemben. Dinescu válasza amennyire keserű, éppen annyira határozott és nyílt. „A forradalom óta eltelt három év után, mialatt a szakmabeli és az amatőr demagógok megmérgezték életemet, mialatt egyetlen verssort sem tudtam leírni, mialatt kikapcsoltattam telefonomat, hogy ne kelljen éjjeli trágárságokat és káromkodásokat hallgatnom, ebben a három évben, mialatt leukémiában haldokló édesanyámról azt írták, hogy »aranyeres tehén«, aki a sloboziai cigánysoron ellett meg engemet istállószalmán, mialatt gyermekeimet »zsidó-magyar-cigány-szovjet« fajzatnak, feleségemet egyes lapok »kurvának« nevezték, akit a magyar reakciósok dugtak paplanom alá; ez alatt a három év alatt, amikor Jilaván Postelnicu és Pãunescu csúfot űztek belőlem, mondván, hogy még teniszcipőre sem jutott nekem, mert »egy mezítlábas szerencsétlen« voltam – íme, önök is leereszkedtek a román öntudat csillagos égboltjáról, hogy Desdemona zsebkendőjének taknyát tanulmányozzák, és pár csepp ciánt cseppentsenek csordultig telt poharamba, mert egy évig Berlinbe száműztem magamat, ahol úgy éreztem, hogy újra emberré és költővé válok.” Mélyen bántotta, hogy a Román Írószövetség erkölcsi és anyagi talpra állításáért folytatott eredményes fáradozásait becsmérlik. Dinescu nem maradt adósa sem Dinu Sãrarunak, sem a félművelt irodalomtörténész Ioan Dodu Bãlannak, sem a kizárólagos dák eredet „nagymesterének”, Ion Bradnak vagy Ion Cristoiunak.

Kijár megint Dinu Sãraru rendezőnek, aki a Vallások Nemzetközi Bankjánál ügyködött sok volt belügyes tábornokkal, és aki emberek tízezreit taszította csődbe. Felemeli Mircea Dinescu szavát a román ortodox egyház hamissága, Teoctist pátriárka félrevezető ügyködése ellen. Elveri a port Virgil Mãgureanu, másként Asztalos Imre felett, aki származását megtagadva, újfent neofita román hazafiként, hűségesen végezte a mocskos munkát a »bozgorok« ellen. 1995-ben felidézte Mãgureanuval való találkozását. Utóbbi az írószövetségnél tett látogatásakor rá akarta venni Dinescut „a keresztény összefogásra” a zsidók ellen. „Bár én is – írja Dinescu – hallottam arról, hogy [Silviu] Brucan ... és Petre Roman, az exminiszterelnök (akiknek neveit fülembe csepegtette) ősei feszítették keresztre a mi Urunkat, Jézus Krisztust, azt feleltem neki, hogy semmilyen vonzódást nem érzek a téma iránt, és hogy nem a politikusi hímvesszők végét kellene vizsgálgatni, hanem egyéb testrészeiket, például a szívüket és a fejüket. ... Hazafiatlanságomból mélységesen kiábrándulva, a Professzor úr nyakába vette ővidékiségét, és eltűnt a füstölgő falak árnyékában. ...Én viszont nem éreztem [Mãgureanuval szemben – D. L.] egyebet, csak az enyhén befülledt tisztviselő zokniszagát” – zárja Dinescu visszaemlékezését „a jezsuita itelligenciával” rendelkező tábornokra.

6. Mikrofonok az enyedi RMDSZ-irodában és zászlólopás a Magyar Konzulátus épületéről

Elég talán ízelítőként arról ejteni néhány szót, hogyan látta/látja Mircea Dinescu a román közéletet és magaspolitikát. Gondolom, hogy a magyar olvasóink számára nem közömbös, mit írt 1996 januárjában a nagyenyedi RMDSZ irodájában megtalált lehallgatókról, vagy 1997 júliusában a kolozsvári Magyar Konzulátus nemzeti zászlajának ellopásáról. Az első esetben így kezdi beszámolóját: „Az Igazságügyi Minisztérium kriminalisztikai laboratóriuma megállapította, hogy az enyedi RMDSZ pártirodáján fölfedezett mikrofon olyan ártatlan, mint a városi cukrászdában illatozó kalácsok mazsolája.” Mi több, a Fehér megyei Táblabíróság főügyésze kijelentette, hogy „a mikrofon nem zavart senkit, nem szakított meg egyetlen beszélgetést sem, még azt sem lehet róla megállapítani, mikor építették be a vakolatba”. Kigúnyolva az egész affért, mert szerinte ugyebár „a régészek tétovasága – az, hogy nem állapították meg pontosan, mely évezredben helyezték el az említett tárgyat a vakolatba – bizony a magyar irredenták malmára hajtja a vizet, akik azt állítják, hogy már a hunok is nyereg alatti mikrofonokkal lovagoltak”. Ergo, javasolja Funar trikolórmindenesnek, hogy festessen „minden egyes mikrofont hazafias munkával nemzetiszínűre, és mondassunk áldást rájuk tömeges papi segédlettel. Ahogy mondani szokták, nekünk is megvan a magunk nemzeti büszkesége, ezért nem ártana, ha a mi dák-géta mikrofonunk ... keményen állna az RMDSZ falában”.

A Kukacok az átmeneti korszak túrójában című írásában Mircea Dinescu közhírré tette, hogy „Erdélyben a polgármesteri hivatal tisztviselőit használják fel zászlólopásra”. Az idegen címerű zászló eltulajdonításába „nemzeti tyúktolvajaink belepottyantak”. A „Kolozsváron pásztorkodó [Gheorghe] Funar polgármester rátalált hasonmására Roman Neag lakatos személyében, aki ... egy tűzoltóktól kölcsönzött létrával fényes nappal a Magyar Konzulátus ablakába mászott fel, hogy ott izmait mutogassa”. Alföldi László higgadtságát dicséri az, hogy nem fogta a provokatív labdát, csak filmszalagra vette a pimasz merényletet, de Dinescu levonta a történtekből az ésszerű következtetést: „Nem elég nekünk az a két nemzeti felelőtlen, akik miatt ott állunk már hét éve túrós dézsáinkkal Európa kapujában, orrunkat befogva, és akiknek mindhiába beszélünk, míg bele nem őszülünk.” Jellemző és sokatmondó Mircea Dinescu magatartására, hogy mind a nagyenyedi esetben, mind a Magyar Konzulátus zászlójának ellopásában ő volt az, aki a román értelmiségiek becsületét megmentette. Megérdemli, hogy magyarokként is tisztelettel hajoljunk meg előtte.

Mircea Dinescu a hosszú iszapküzdelemben felülkerekedett. Azon kevesek közé tartozik ő, akik következetesen kiálltak az igazság mellett, és ostorozzák a zsidó- és magyargyűlölő sovinizmust. Ma már kiérdemelte, hogy egyre többen honfi- és nemzettársai tiszteljék, büszkék legyenek rá és irodalmi alkotásaira. Legyenek szerény jelen soraink is az emlékezés tanúi!

Bukarestben, 2005. április 20-án