Törzsasztal

A gondolkodó állat – és egyéb emberfajták

Ez év tavaszán, a Varadinum-napok egyik estéjén a nagyváradi városháza dísztermében ülte körül a máskor a városatyák által tanácsüléseken használt asztalt tizenegy ember – mintegy félszáznyi érdeklődő figyelmétől követve –, hogy Zétényi Zsigmond kezdeményezésére, illetve az ő moderátorsága mellett néhány felvezetett témakörről beszélgessen. A folytatást ígérő április végi párbeszéd első részét olvashatják az alábbiakban, a némiképpen rövidített, szerkesztett anyag második részét a Várad augusztusban megjelenő következő számában közöljük.

A beszélgetés résztvevői:

Balogh Brigitta filozófus, egyetemi tanár – Partiumi Keresztény Egyetem

Biró Rozália alpolgármester, közgazdász – Nagyvárad

Flóra Gábor szociológus, egyetemi tanár – Partiumi Keresztény Egyetem

Sz. Horváth István filozófus, egyetemi tanár – Partiumi Keresztény Egyetem

Králik Lóránd gazdasági elemző, főszerkesztő – Privatprofit.ro

Makai Zoltán villamosmérnök, vállalkozó

Molnár Judit tanár, közíró – Eminescu Főgimnázium, Ady Endre Sajtókollégium

Szűcs István pszichológus, mentálhigiénikus, egyetemi kancellár – Partiumi Keresztény Egyetem

Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő – Erdélyi Riport, Várad folyóirat

Szűcs László szerkesztő – Erdélyi Riport, Várad, Ady Endre Sajtókollégium

Zétényi Zsigmond egyetemi tanár – Nagyváradi Egyetem; az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság Bihari szervezetének elnöke

Zétényi Zsigmond: Értelmiségi találkozóként hirdettük meg a mai beszélgetést. Bevallom, nem vagyok elragadtatva ettől a kifejezéstől, inkább munkafogalomként ajánlottam mindenki számára. Hogy feltárjuk azt, mit értünk az értelmiség fogalmán, engedjék meg, hogy a bevezetőben ezzel kapcsolatban tegyek fel egy kérdést, pontosabban kérést vendégeimnek. Mindenki nevezze meg azt a könyvet, amely mostanság a leginkább kitölti szívét és elméjét.

Szilágyi Aladár: Bevallom, van egy szokásom, melyet gyakran alkalmazok, az, hogy két könyvet olvasok párhuzamosan. Most is ez történik, Illyés Gyula Kháron ladikján című esszéregényét vettem elő ismét, s annak oldásaként Molnár Ferenc kevésbé ismert regényét, Az éhes várost olvastam, amely az író első megjelent regénye.

Makai Zoltán: Engem Thomas Mann művei foglalkoztatnak jelenleg, annál is inkább, hogy nemrég láttam egy portréfilmet az íróról.

Molnár Judit: Esterházy Péter: Javított kiadás.

Králik Lóránd: Én először azt a könyvet említeném, amelyet szinte minden nap kézbe veszek, s a nyolcéves lányomnak olvasok fel belőle. Brumi iskolába megy a címe. Amit pedig újraolvasok, az Julio Cortazár Az összefüggő parkok című kötete.

Balogh Brigitta: Ami nekem az utóbbi időben szellemi élményt jelentett, az egy kollégám műve, Demeter M. Attila Az írástudók forradalma című könyvéről van szó. Ez egy nagyon érdekes szellemi vállalkozás, a francia forradalomról szól elvileg, valójában politikai eszmetörténetet ötvöz történelmi események értékelésével. Végül is filozófia és élet találkozik benne.

Flóra Gábor: Dennis Meadows: A növekedés határai 30 év múltán.

Sz. Horváth István: Ugyancsak szakirodalom az, ami elsősorban lefoglalja az időmet. Bibó István műveit próbálom újra és újra olvasni. Szépirodalomból Bulgakov A Mester és Margaritája az, ami lefoglal, kitölt.

Szűcs István: Van egy mű, ami néhány évtizede visszatérő kedvencként jelenik meg az életemben. Minden alkalommal olvasva új élményt jelent, ez a könyv – most két nyelven párhuzamosan olvasom, eredeti kiadásban és magyarul – Hemingway regénye, Az öreg halász és a tenger.

Biró Rozália: Az én lelkemet elég régóta Sienkiewicz Quo vadis?-a tölti ki, de szíves figyelmükbe ajánlanám még dr. Lenkei Gábor Cenzúrázott egészség című könyvét.

Szűcs László: Ezen a héten a sajtókollégistákkal találkozva újraolvastam Bernáth László Tanuljunk könnyen, gyorsan újságot írni című szellemes szakkönyvét, amely persze arról szól, hogy nem lehet könnyen és gyorsan újságírást tanulni. A másik Vajta Gábortól Egy klónozó vallomásai. Õ a világon az egyik legismertebb, Dániában élő, a klónozással aktívan foglalkozó tudós.

Zétényi Zsigmond: Magam korszakokat vélek felfedezni életem alakulásában. És minden korszakhoz tartozik egy-két jelentős mű. Mostani korszakomban nagyon megérintett Kundera Halhatatlanság című kötete, melynek nagyon sok síkja van.

 

Értelmiség, értelmiségi lét

Zétényi Zsigmond: Mit gondoltok, gondolnak ma Önök az értelmiségi létről?

Molnár Judit: Örkényt szeretném idézni, van egy egypercese. Az a címe: Fasírt. Leírja a fasírt receptjét. Megdaráljuk a húst, só, bors bele, pogácsácskák. És kisütjük. S utána hozzáteszi: „Figyelem! Nekünk emlősöknek nem mindegy, hogy mi daráljuk a húst, vagy bennünket darálnak.” Szerintem az értelmiségi az, aki a legkevésbé hagyja magát ledarálni. S ha netalán bedarálnak, mondjuk úgy, manipulálnak, akkor rágós, mócsingos falatok vagyunk. Az értelmiségit semmilyen kor nem nyeli le szívesen. Tehet hozzá sót meg borsot, fűszerezheti úgy, ahogy akarja, az értelmiségi nem jó fasírtnak. S emlékeztetném a kollégákat, hogy József Attila volt az, aki nagyon sokszor hivatkozott az értelmiségi létre. Az Ars poeticában például egyértelművé teszi magatartását – én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább.

Szűcs László: A tudatos szerepvállalás az a szempont, amivel ki tudnám – akár újabb irodalmi példák nélkül is – egészíteni az eddig elhangzottakat. Az értelmiségi erre a tudatosságra építve a maga autonómiáját kell kialakítsa és védje. Ahhoz semmiképpen nem kötném, hogy ki milyen szakterületen, milyen diplomával a zsebében, milyen munkát végez, s miből él. Inkább az attitűd a lényeges.

Flóra Gábor: Az alkoholistának azt mondja valaki, hogy ne igyál, és akkor jobban fogod érezni magadat. Két óra múlva visszajön az alkoholista, s azt mondja: „Sajnos, nem volt igaza, pocsékul érzem magam.” Csakhogy az ígéretnek nem két órára, hanem hat hónapra kellene szólnia, hat hónapra való tervezésre kellett volna megtanítani. A társadalom sem képes a hosszú távon való gondolkodásra, ami az erőforrásokkal való pazarlásban is megnyilvánul, jelesül a humán tőkével való pazarlásban. A közjó fogalma is egyre inkább tartalomtól kiüresedő, absztrakt fogalomnak látszik nagyon sok ember számára. Hajlamosak vagyunk elvárásokat megfogalmazni, kérni, de adni annál kevésbé. – Sajnos a fejlett országok társadalmaira jellemző a humán tőkére vonatkozólag, hogy nem „a jövedelmeinkből élünk”, hanem a bankszámlánkról, a tartalékainkból. A humán tőkéhez tartozó értékeinket, kulturális értékeinket, kulturális hagyományainkat pazaroljuk el, éljük fel felelőtlen módon. Itt lenne az értelmiség szerepe, hogy sokkal artikuláltabban érvényesítse a civil szférán keresztül a közérdeket. Fordítsa le az emberek nyelvére, tanítsa meg őket hosszú távon gondolkodni.

Balogh Brigitta: Ha már elhangzott itt a felvezetőben a filozófiának mint az élethez való útmutatónak az aposztrofálása, akkor én gyorsan elmondanék egy történetet. Amikor Kolozsvárott a filozófia szakon első éven lementünk az első órára, a tanár kérdésére mindenki elmondta, ki miért jött ide. Azután a tanár közölte, hogy aki ide azért jött, hogy az élet nagy problémáit megoldja, az nagyot tévedett. – Természetesen mindenki felelős azért, amit gondol és mond, és valóban hatnak a gondolatok a valóságra, csak akkor áll elő a probléma, amikor elő akarjuk írni a valóságnak, hogy milyen legyen. S pont ez szokott lenni az értelmiségnek, az úgynevezett értelmiségnek a nagy hibája, s főleg a 20. század az, amikor több jeles gondolkodó felhívta a figyelmet arra, hogy milyen nagy baj az, hogy az értelmiségiek elhiszik azt, hogy ők valóban irányítani tudják a világot. Julien Benda Az írástudók árulása című könyvében pontosan arról szól, hogy az értelmiségi hivatása az elvont eszmények tisztelete kellene hogy legyen, és az érdekmentesség a 19. század vége óta már nem létezik. Az értelmiségiek igenis kiszolgálnak bizonyos csoportokat, ezt végignézhettük mind a nácizmusban, mind a kommunizmusban, tehát nagyon csínján kell bánni ezzel az elhivatottsággal. Még mindig az a legszerencsésebb, ha az ember megpróbál egyensúlyt kialakítani a szakmai kompetenciája és az egyszerű ember kompetenciája között.

 

Hétköznapi emberek

Szilágyi Aladár: Olvastam valahol, hogy Kiotóban van egy sziklakert, ahol egy szerzetes úgy tervezte meg a kertet, hogy tizenöt követ helyezett el különböző szögben, mégpedig oly módon, hogy bárki, akárhova áll, a tizenöt kőből egyszerre legfennebb tizennégyet lásson. Mintegy a megismerésnek a szemléleti modellje az, hogy akármilyen szögből is szemlélje az ember a köveket, nem látja mindet. Nem tudja a teljes valóságot átfogni. Tehát senki sem mondhatja, hogy én az egészet ismerem. – A negyedik században egy japán herceg egyféle alkotmányszerűséget fogalmazott meg, ami inkább erkölcsi kódex volt a japánok számára. Ebből idéznék egy rövid részletet. „Minden embernek van szíve, s mindegyik szívnek megvannak a maga hajlamai. Õ jónak tartja ezt, én rossznak. Én jónak tartom ezt, ő rossznak. De én egyáltalán nem feltétlenül vagyok bölcs, és ő egyáltalán nem feltétlenül ostoba. Mind a ketten csupán hétköznapi emberek vagyunk.” Gondolom, ez az értelmiségi szerénységnek egy jó mottója lehet.

Zétényi Zsigmond: Engedjék meg, hogy egy újabb szempontot vegyek be, ami eddig talán elkerülte a beszélgetés sodrát. Azt mondom: tabuk, titkok, felismert és kimondott igazságok. Alpolgármester asszony politikusként éli meg értelmiségi létét. S mindannyian tudjuk, a politikában van az úgynevezett mozgástér, mozgási szabadság, ami egy adottság. Mit jelent Önnek az az imperativus, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”?

Biró Rozália: Mindenekelőtt engedje meg, hogy röviden visszautaljak az előző gondolatmenetre. Az értelmiséget az a reális veszély fenyegeti, hogy kénytelen egyféle szakbarbárrá válni. Ez óhatatlanul azt vonja maga után, hogy elszakad a valóságtól, a gyakorlattól, s elméleti síkon kezd el mozogni, gondolkodni. Az értelmiségnek nem irányító szerepe, hanem motor szerepe kellene hogy legyen a gépezetben, amit társadalomnak nevezünk. A magam esetében az egyik legfontosabb feladatnak a kommunikálást érzem. A megfelelő módon való kommunikálást. Ezáltal lehetek képes elkerülni az egysíkúság veszélyét. Visszatérve a kérdésére, az a régi mondás, miszerint az igazságnak ezer arca van, a politikában jobban érvényes, mint bárhol. Hallottam én már ugyanazt az igazságot legalább hétféleképpen elmagyarázni.

Zétényi Zsigmond: Engedjék meg, hogy teszteljem kissé meghívottainkat. Az előbb már idézett József Attila-vers utolsó sora kissé átértelmezve a helyzetünkre valahogy így szólhatna: fehérek közt néhány európai. Vállalnák-e, ha így aposztrofálnák ezt a társaságot?

Balogh Brigitta: Szó szerint kell érteni, vagy úgy, ahogy József Attila értette? Utóbbi esetben túl nagy a megtiszteltetés.

Szűcs László: No de ki itt a fehér?

 

Hol a felelősségtudat?

Horváth István: Az értelmiséggel kapcsolatban – a gondolkodó állat, ahogy Arisztotelész nevezi – igazán jó definíciót nem tudok, viszont néhány hiányosságát szeretném érinteni. Az első ilyen a felelősségtudat hiánya. A másik a politikai kiszolgáltatottságé. Szomorú, de azt látjuk körülöttünk, hogy értelmiségiek azért, hogy meg tudjanak élni, elszegődnek mindenféle politikai pártok, elvek, frakciók árnyékába, vagy épp az élére. Ebből következik a másik hiányosság, hogy nem tudnak objektívek lenni. Ezáltal az értelmiségi nem tud irányt mutatni azok számára, akik ezt igénylik.

Makai Zoltán: Pár évvel ezelőtt görögországi társasutazáson vettem részt, s nagyon meglepett, mikor az esti forgatagban az idegenvezetőnk, aki korábban itt tanult Váradon az egyetemen, a következőkre hívta fel a figyelmünket: „Hölgyeim és uraim! Nézzenek szét itt Athénban, a tömeg hömpölyög. Jön ki a színházakból, a mozikból. Bemennek egy vendéglőbe, kocsmába, vagy csak megállnak egy sarkon. És mit csinálnak? Beszélgetnek. A sportról, a politikáról, a nőkről.” Én talán azt húznám alá az eset kapcsán, hogy a görög demokráciának a folytatásaként ezek az emberek meghallgatják egymást, még ha néha veszekednek is. Gondolatokat cserélnek, visznek tovább. Ez egy igen lényeges dolog.

Szűcs László: Az értelmiséginek az előbb említett, illetve kétségbe vont objektivitásával kapcsolatban: nem biztos, hogy nem tudnak, esetleg tudnak, csakhogy bizonyos okok miatt nem mernek objektívek lenni, pontosabban a nyilvánosság előtt ily módon megnyilvánulni. S hogy manapság irányít-e az értelmiségi? Inkább vergődik, szűkebb-tágabb környezetemben inkább ezt a fajta vergődést tapasztalom. Ezt persze okozhatják az ugyancsak már említett egzisztenciális gondok, a közösségek, értelmiségi, szellemi közösségek hiánya. Továbbá a megfelelő kulturális közeg hiánya, ami Nagyvárad esetében különösen szembetűnő, s nem feltétlenül csak magyar vonatkozásban. Lásd a könyvüzletek és mozik sikeres felszámolását, a megyei könyvtár mostoha sorsát, az oktatás ugyancsak kérdéseket felvető színvonalát, a könyvkiadás esetlegességét, a képzőművészek rossz helyzetét, a civil szervezetek erőtlenségét számbeli sokasodásuk ellenére.

S a hiány fontos eleme maga az értelmiségi, a váradi magyar értelmiségi hiánya. Az, hogy nincs már itt, az, hogy csak ebből a városból több száz, megkockáztatom, több ezer magyar értelmiségi ment el az utóbbi két és fél évtizedben.

(Következik: Milyen ma nagyváradi magyarnak lenni? Hogyan érezzük itt magunkat városlakóként, – mindenféle aktuálpolitikai konnotáció nélkül – polgárként?)